Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-05 / 258. szám
Ü PEST MEGYEI HÍRLAP EMLÉKEZÉS 1993. NOVEMBER 5.. PÉNTEK 9 A véres tusa lezajlott. Őszi szél süvít végig a csatamezőkön, s hervadó leveleivel betakaija a friss sírhantokat. Mennyi, mennyi áldozat Patakokban omlott a vérünk. Letiporva, láncra verve nemzetünk. Minden bocsánatra int: a haldokló természet, a józan ész s belátás, mérkőzésünk eredménye. Vitéz seregünk szétoszlott, az országban temetői csend, alkotmányos szabadságunk darabokra tépve! Mi kell több a győzőnek? Mert ez nem elég. Előlép bitófáival a hóhér, börtönkulcsaival a porkoláb. Üldözött vad lett a magyar a saját honában. A börtönök megteltek ítéletre váró honfiakkal. Mikor I. Napóleon a rivoli fényes győzelem után 1797. február 2-án bevette Mantuát, így szólt a tisztelgő küldöttségekhez: — Fölényemet megmutattam, s ez nekem elég. Legyen mindnyájuknak bocsánat. Arra fogok törekedni, hogy sebeik, amiket a háború okozott, mielőbb begyógyuljanak. Pedig ez idegen hódító. Semmi köze az olasz város múltjához; s bocsánatot hirdet mégis. Mennyivel inkább számolhatott hazánk ilyen bocsánatra. Hiszen minket százados kötelék fűzött a Habsburg-család- hoz. S csaknem általános volt a hiedelem, hogy Világos után mihamar ki fog sütni az engesz- telődés melengető napja felettünk. Nem így történt! A ka- marilla bosszútól lihegett. Ami szabadságszeretetet, ami honfierény található volt Magyarországon: azt mind ki akarta irtani. Pedig a békéltető sem hiányzott. Előbb Palmerston lord, angol külügyminiszter, majd a katona, Paskiewich herceg lépett közbe — kérve kegyelmet a honvédtisztek számára. Mindhiába! Mondják, hogy az ifjú császár — Ferenc József — szívesen borított volna fátylat a múltra, hanem a tanácsadói s főleg a Zsófia főhercegasszony vezette kamarilla lebeszélte őt erről a nemes szándékáról. És a bosz- szúterv keresztülviteléhez megtalálták a megfelelő embert: Haynau Gyula báró, táborszernagy, „a bresciai hiéna” személyében. És a „bresciai hiéna" igyekezett megfelelni a hozzá fűzött reményeknek. Igen ám, de ha majd csönd lesz, a kegyetlenség jobban feltűnik majd a művelt külföldön is, s bizony még felzúdul. Ez pedig kellemetlen lenne. Jó lesz tehát megtartani a külső formaságokat. legyen vizsgálat, legyen ítélet; egyszóval annak rendje és módja szerint működjenek a bakók. Erre a célra pedig legalkalmasabb a haditörvényszék, így aztán meglesz a kellő forma. A bíróság ítéleteiért nem felelős az udvar, de az osztrák kormány sem. A világosi fegyverletétel után azonnal működésbe lépett ez a haditörvényszék-rendszer. Hét ilyen vérbíróságot szerveztek: Budapesten, Aradon, Kassán, Nagyváradon, Pozsonyban, Temesváron és Nagyszebenben. (Megj.: Egy ilyen osztrák teljes haditörvényszék tizenhat emberből állott. Az elnök: egy törzstiszt vagy tábornok. Tagjai: két százados, két főhadnagy, két hadnagy; továbbá két őrmester, két tizedes, két őrsvezető (őrvezető), s két közember. A tizenhatodik személy a hadbíró, aki az államügyész szerepét vitte: ő adta elő a vádat, alkalmazta a haditörvényeket s tett indítványt a meghozandó ítéletre — ami felsőbb Az aradi vértanúk története utasítás révén sohasem volt kétséges!) A bűnpert mindenekelőtt a vezérek ellen indították meg. Az aradi vár közepén egy nagy négyszögű kaszárnya emelkedett: a főőrház. Itt, ebben a kaszárnyában raboskodott — egy-egy külön szobában — aug. 25. és 26-a óta tizenkét tábornok és egy ezredes. Itt ült össze az Emst törzshadbíró vezette aradi haditörvényszék, s itt került szeptember elején a törvényszék sorompói elé: Aulich, Damjanics, Dessewffy, Knezics, Kiss Ernő, Lahner, Leiningen, Nagy Sándor, Pöl- tenberg, Schweidel, Vécsey, Török és végül Lázár Vilmos ezredes. Szeptember 21-én és 23-án hozta meg ítéletét a vérbíróság: bűnük egyforma: felségsértés, s az ítélet — halál. Kegyelemből négyen golyó-, kilencen pedig kötélhalálra ítéltetvén. De az ítéleteket még meg kellett erősíteni. S Haynau mind a tizenhárom halálos ítéletet megerősítette. Ez a megerősítés október 4-én érkezett Aradra, s Howiger Alajos vár- parancsnok, egy szívtelen s gonosz indulattá ember, legott hozzáfogott az ítélet végrehajtásának előkészítéséhez. M ásnap, október 5-én reggel 9 órakor a főőrház előtt két gyalogzászlóalj négyszögben állt fel, majd a tizenhárom elítéltet a négyszög közepén felsorakoztatták. Emst hadbíró felolvasta a vérítéletet, mely szerint: Pöl- tenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezics Károly, Nagy-Sándor József, gr. Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanics János és gr. Vécsey Károly kötél által; — Kiss Ernő, Schweidel bér karvasára felakasztotta. Nos, a világosi fegyverletétel után a kamarilla így bosszulta meg és így ünnepelte meg Latour megölésének évfordulóját — a magyar tábornokok e napon való kivégzésével. Meghajtva fejünket e napon valamennyi vértanú emléke előtt, legyen szabad itt, ezen a helyen szűkebb hazánk — Pest megye —, aradi mártíija, a Gödöllőn született Török Ignác honvéd tábornok életének részletesebb bemutatására, méltatására. Úgy látszik, hogy az 1849-i vérbírák se tudománynyal, sem pedig műveltséggel nem rendelkeztek, őket nem az ész szava, hanem egyedül a bosszú nemtelen ösztöne vezérelte. Kár, hogy midőn Török Ignác tábornok, e kitűnő hadmérnök felett törvényt tartottak, nem volt található csak egy is közöttük, aki a hajdan- korból legalábbis Arkhimédész nevét, életének rövid vázlatát ismerte volna, melyet itt a régi pogány népek, s a XIX. századbeli kereszténység egybehason- iítása végett okvetlenül fel kell említeni. A rómaiak, el akarván foglalni Syracusa városállamot, minden oldalról — szárazföldről és tenger felől egyaránt — ostrom alá vették. Köztudott, hogy e hódító nép mindennemű várromboló szerekkel, döntőkosokkal s mázsányi követ szóró gépekkel voltak ellátva, s annak ügyes kezeléséhez is értettek, s azt is tudjuk jól: mily rettenthetetlen bátorsággal küzdöttek a légióik. Azonban, midőn Marcellus, a római vezér rohamra vezényelte katonáit, bámulva tapasztalta, hogy a város falain csak egyetlen ember áll szemközt ezernyi sokasággal. 1989-ben kibocsátott emlékbiokk József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos pedig golyó által végeztetnek ki. A halálos ítéletek végrehajtása október 6-án reggel 6 órától lesz. A hadbíró mindegyik elítélt nevénél kettétört egy kis pálcikát, s a kivégzendő lábához hajította. Pergett a dob, harsogott a trombita: Istennél a kegyelem! És 1849. október 6-án tíz óra körül mind a tizenhármán halottak voltak. Mindazonáltal nem hagyhatjuk említetlenül, hogy miért éppen október 6-án lett Arad a magyarok GOLGOTÁJA. Nem véletlen ez! Ugyanis, 1848. október 6-án a bécsi forradalmi nép az udvar kegyeltjét, a kamarilla oszlopos tagját, a nagyhatalmú hadügyminisztert, gr. Latour Tivadart — mert katonasággal a felkelt nép közé lövetvén százak életét kioltotta — előbb elfogta, összeverte, majd ítélkezvén felette egy kandeláE férfiú Arkhimédész, az akkori világ első matematikusa s gépésze volt, aki az általa készített gépet a vár falán felállította, s egyetlen gombnyomásra ötszáz nyilat szórt a római harcosokra; s ő egymaga ezreket sebesített meg, tett tönkre, s az összes ostromló erőt oly hosz- szú időn át fóltartotta. Sőt, a rómaiak tengeri hajóinak nagy részét — melyeken a faldöntő kosok voltak — is megsemmisítette azzal, hogy vashorgokkal ellátott óriás gerendákat dobált rájuk egy másik gépe segítségével. A római kitartás és hadicsel végtére is győzedelmeskedett. Egy éjjel megmásztak a város falait, s Syracusa a vad zsoldosok martalékául esett. De a művelt lelkű vezér — Marcellus — nagy díjat ígért annak, aki Arkhimédészt élve hozza elé, hogy ő e nagy férfiút, e világhírű tudóst hazájának és seregének megnyerje. Fájdalom, hogy a végzet másként határozott e lángelme felett, mert midőn a rómaiak Syracusát bevették, hozzáfogtak annak kirablásához. Arkhimédészt, a nagy tudománybúvárt egy zsoldos katona éppen fölfedezéseinek — köröket és háromszögeket rajzolt a homokba — elmélyedésében talált, s a durva katonának, aki tőle kincseket kért, nyugodtan válaszolt: „Vigyázz! Össze ne gázold tételeimet!” — mire az feldühödött, kardot rántott és levágta. De e katona is életével fizetett tettéért. Mikor is Marcellus Archi- médés haláláról értesült, azonnal kivégeztette a barbár zsoldosát. Ezután őszintén megsiratta Arkhimédészt, s nagy ünnepéllyel temettette el az egész nép jelenlétében. — Ez aztán a művelt és nemes ellenség. Nem állíthatjuk, hogy a mi Török Ignácunk talán második Arkhimédész volt, de a hasonlatosság, a párhuzamvonás helyénvaló. T örök Ignác Pest megyében, Gödöllőn született 1795. június 23-án. Alapiskoláinak elvégzése után nagy nehézségek árán (magyar ember csak ritkán juthatott ilyen kivételhez) jutott el a bécsi katonai akadémiára. Az akadémia sikeres elvégzése után hadnagyi rangban a cs. és kir. mérnökkarba lépett. 1838-ban kinevezést kapott a nemesi testőrséghez, ahol az ideiglenes és tartós erődítések tanára lett. Tanítványai között találjuk Görgey Artúrt és Klapka Györgyöt is. Bécs után előbb Lemberg- ben, majd később, alezredesi rangban Zágrábban szolgált. Az 1848-i magyar alkotmány életbeléptével, mint hazáját szerető, s tehetségének tágabb tért kereső szakember hazája szolgálatába lépett. A hazának ugyanis égető szüksége volt ilyen kitűnő egyénekre olyan időben, midőn alig találtatott magyar ember, akinek alkalma lett volna valamely szakban magasabb képesítést nyernie. Amikor tehát a szabadságharcunk elkezdődött, a magyarság legelső megtámadtatása sáncok mögül kezdődött a szervánu- sok és rácok által — 1848 júniusában. Sáncokra, erődökre nekünk is elkerülhetetlenül szükségünk volt. Ebben a körben a legbelső és legfontosabb gondot Komárom erődítésére kellett fordítani, mely Magyarország legfontosabb erődje volt. Ezzel a feladattal helyezték Komáromba Török Ignácot alezredesi rangban, ahol a vár mérnökkari igazgatója lett. Itt tűnt fel igazán szaktudásával. A várat több mellékerőddel, vasráccsal erősítette meg, sáncait messzire kiterjesztette, melyek révén a vár a szabadságharc egyik fő tényezőjévé vált. Úgy mondták, hogy Török Ignác munkája nyomán a komáromi vár kívülről egyszerűen bevehetetlen. Az 1848-i ún. „téli hadjárat”, Windischgrätz sikerei közben Komárom várparancsnokát — Majtényi István báró, tábornok —, aki elcsüggedvén a vár átadására készült, a vár tisztjei 1849. január elején lemondásra kényszerítették, és a parancsnokságot a legidősebb tisztre, Török Ignácra ruházták. A döntést a kormány január 7-i hatállyal megerősítette, 28-án pedig tábornokká nevezte ki. Török, mint jó katona, kötelességét becsületesen teljesítő hazafi az események alakulását tudomásul vette, várparancsnoksága végéig kitartóan védelmezte a magyarok főerősségét: a komáromi várat. Ámde maga is érezte, hogy alkalmatlan hosz- szabb ideig a vár parancsnokságára. Neki tér és hely kellett. Tervekkel, gépekkel, emberekkel. Az ő eleme a matematika, a technika, a folyamatos alkotás. így aztán hosszas kérése után 1849 áprilisában Lenkey tábornok váltotta le (meg!). Ezt követően a győri sáncokat tervezte meg, melyek szintén az ő elképzelése és meghagyása szerint készültek el. Itt azonban sokkal nagyobb gondot jelentett a talaj lazasága, de végül is sikerrel oldotta meg ezt is. így aztán a győri sáncok is elkészültek és hasznos szolgálatot tehettek volna, azoknak megfelelő haderő alkalmazásával. Budavár bevétele (1849. máj. 21.) után a kormány utasítására Törököt a felszabadított Budára rendelték. Itt tovább folytatta hadmérnöki munkáját, amikor is a Heintzi által épített erődítések megsemmisítését végezte el. Midőn Haynau és az oroszok megkezdték előnyomulásukat: a kormány Szeged mellett — a Tisza jobb partján — védősáncok építését határozta el, melyeknek kivitelezésével szintén Török Ignácot bízták meg. Ez volt Török legutolsó hadmérnöki műve, a nagy kiterjedésű szegedi sáncrendszer létrehozása. Ezzel kapcsolatban így nyilatkozott: ,Amennyire lehet, ezen 80-100 000 emberre kiszámított sáncokat rendezni fogjuk, de ha megbukunk, felakasztanak.” (Megj.: nem rajta múlt, hogy mindenben igaza lett. Nagyszerű műve volt ez is. Ennek azonban Dembinszky, az akkori fővezér nemigen akarta hasznát venni. S ez az óriási erődrendszer hasztalan költség- s időveszteség volt. Török Ignác, aki fegyveres kézzel sohasem ártott hazánk ellenségeinek, bizonyosan azt hitte, hogy az ő vérére nem fognak majd szomjazni!. De csalódott! Mert ő is, miután tábornoki címet viselt, ki volt tűzve áldozatul. A világosi fegyverletétel után ő is orosz fogságba jutott, majd Aradra vitték. 1849. szeptember közepén került az aradi vésztörvényszék bírái elé. Ez, a külalakjára nézve magas, s kissé kopaszodó, nyájas modorú és megnyerő hadmérnök rezzenéstelen arccal nézett szembe „bírái”-val. E félelem nélküli magatartása miatt Emst hadbíró magából kikelve, ordítozva, kiabálva fenyegetőzni kezdett vele. Török szó nélkül megvárta, míg amaz kitombolja magát, aztán csendesen csak ennyit mondott: — Nagyon jól tudom, hogy az urak halálunkat kívánják, de ez nem is válik becsületökre. Ezután már nem volt hajlandó semmilyen kérdésre felelni töbet. O któber 5-én, mindjárt ebéd után lelkészek jelentek meg az elítéltek börtöncelláiban, hogy vigaszt nyújtsanak — amennyire csak lehetett — a nagylelkű, jövendő mártíroknak. Amikor Su- jánszky Eusztád lelkész, Marcitól Éduárd várkáplán kíséretében belépett Török Ignáchoz, meglepetten tapasztalta, hogy az a legnagyobb nyugalommal éppan Vauban — jeles francia hadmérnök s marsall — erődíTörök Ignác honvéd tábornok tési munkáit olvasgatta, tanulmányozta. — Nem hallatszik Komárom felől semmi? — kérdezte a minorita atyától. S mikor Su- jánszky fölvilágosította • őt, hogy Komárom szintúgy a meghódolás előtt áll, Török felsóhajtott: — Hát hiába erősítettem meg úgy! És másnap, október 6-án elérkezett számára is az utolsó óra. A kötél által kivégzendők csoportjában a hóhér másodikként szólította. Néhány iszonytató perc, és... Török Ignác honvéd tábornok, a hadmérnök, aki talán egy „magyar Arkhimédész” is lehetett volna. .. halott volt. Csaknem egész nap ott lógott Török Ignác — kilenc társával — a bitófán. Alkonyaikor végre elhan- tolták őket, mégpedig ott a helyszínen, a bitók lábainál. Mindehhez még annyit, hogy Scweidel, Lázár, Pöltenberg, Nagy Sándor, Knezics, Aulich és végül Török Ignác — a 13 közül tehát hét — most is ott porladoz a vesztőhelyen. Sírjuk jeltelen, de az ő nevükre sem borult a feledés homálya. A hálás utókor 1890-ben Arad egyik legszebb terén gyönyörű ércszobrot állított mindannyiuk megszentelt emlékének, s ez napjaink zarándokhelye is. É helyütt kell megemlékeznünk Lenkey János honvéd tábornokról is, akit október 6-án csak azért nem végeztek ki, mert a szenvedések súlya alatt megtébolyodott. De vértanú ő is, aki talán még többet szenvedett, mint tizenhárom mártírtársa. B efejezésként elmondhatjuk: tiszta volt a forrás, mely őket a halál ölébe sodorta, példát adván az utókornak, hogy a hazáért mindent... de mindent áldozni kell! Valamint tehát e hamvaikban áldott nemes lelkű hősök teljesítették kötelességüket, úgy fennmaradt nekünk, utódoknak is eme vértanúk iránti kötelességünk: a kegyelet... Rójuk le kegyeletünket e napon az üdvözült bajnokok emléke előtt, s bár nem vihetünk virágot sújaikra, gyújtson ki-ki egy szál gyertyát és emlékezzen meg róluk, mert bár e gyászos nap óta 144 év telt el, ám őseink ragyogó tetteinek emléke fönnmarad. Azt nem mossa el az idő, nem őrli fel az enyészet. Nagy költőnk, Ady Endre: „Október 6.” című versének utolsó szakaszával zárom ezen emlékező sorokat: Őszi napnak csendes fénye, Tűzz reá a fényes égre. Bús szívünknek enyhe fényed Adjon nyugvást, békességet; Sugáridon szellem j átjön S keressen fel küzdelminkben Az aradi tizenhárom. Dohai János
