Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-04 / 257. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP DOKUMENTUM 1993. NOVEMBER 4., CSÜTÖRTÖK A magyar forradalom talán legszebb pillanata Részletek Pongrátz Ödön naplójából Pongrátz Ödön, aki most'hófehér szakállal Boston mellett él, 33 éves volt 1956-ban. Szép nyugodtan cserépkályhát rakott a népes család soroksári házában október 23-án estig. Közben Ernő és András öccse hazahazatelefonált és beszámoltak az eseményekről. Amikor a kályha utolsó sorát kezdte, Gerő elvtárs nevezetes szózatát intézte a rádióban a magyar néphez, „fasiszta elemeknek”, „bitang ügynököknek” nevezve1 azokat, akik a néphatalom megdöntésére törnek. Ödön erre lehúzta az agyagot a kezéről és odaszólt a még otthon lévő öccséhez: — Gyere Bandi, most már ránk fs szükség van. S elindultak Pestre. A nyolc testvér közül immár a legidősebb Pongrátz fiú hazahozta öreg füzeteit, amiben szinte percről-prercre megörökítette forradalmi élményeit. Már a New York melletti katonai táborban elkezdte az írást, ahol az 56-os magyar menekülteket összegyűjtötték. Kivételes megtiszteltetés számunkra, hogy Pongrátz Ödön naplójából — amelyből ez ideig egyetlen mondat sem látott napvilágot — most részleteket közölhetünk. * Pongrátz Ödönnek eszébe jutott a Soroksári úton befelé haladva, hogy a lámpagyáriak mesélték; 52-es karabélyokat gyártunk a szovjeteknek. Megállította a teherautót, amire stoppal jutott fel és a Lámpagyárnál leszálltak: „...Eltelt már vagy egy óra, hogy eredmény nélkül járom a raktárakat, de közben azért sok karabélyalkatrészt találok... Az öreg portás váltig azt hajtogatja, hogy itt nincs fegyver, itt nem gyártanak fegyvert... Már-már csüggedni kezdtem, hogy talán mégis igaza lehet az öregnek, komoly fegyvergyártás itt nincs, és örültem is, hogy közben mind több kis kaliberű, 62-es leventepuska került elő, ráadásul minden puskához két zseb töltény is jutott. Közben intem a gyerekeket a lövöldözéstől, mert úgy látom vagyunk vagy 150-en, ha nem többen. Azt mondják a Rádiótól jöttek, mert ott már lőnek az ÁVH-sok. Arra a kérdésemre, hogyan értek ide ilyen hamar, egy fiatal sofőr felel, aki most kanyarodott be a gyár területére: Mit gondol szakikám, hát a 13-as TEFU mire való?! Ezt hallva újult erővel láttam neki ták, kimentek az udvarra és megmutatták a többieknek, akik valósággal eldobálták a leventepuskákat és rávetették magukat a fegyveres ládákra. Leírhatatlan az a zsivaj, ami akkor ott támadt; Nekem adjad! Nekem! Én hamarabb itt voltam! Nekem, én katona viselt ember vagyok! Én pedig szabadságharcos! Én mesterA Pongrátz testvérek mint élő orgonasípok, a legkisebb fiútól kezdve: András, Bálint, Gergely, Kristóf, Ernő, Ödön, Annuska, Simon a komolyfegyver-keresésnek. Nemsokára odajött egy csinos kis szőke ipari tanuló lányka és azt mondja: — Én gondolom hol lesznek a nagy puskák, talán azokban a nagy ládákban, amiket most készítettünk el szállításra. — Örömömben majd megcsókoltam a leánykát, és őt maga mellé véve kalaúznak elindultunk... Pár perc múlva benn voltunk az eltorlaszolt ajtón egy nagy teremben, ahol hamarjában meg sem számoltam hány óriási zöldre festett ládát találtam. Az imént letett autókurblit használva a legközelebbi ládának estem és felfeszítettem azt. Leírhatatlan volt az örömöm, amikor megláttam a vadonatúj katonai karabélyokat szép sorban egymás mellett, gondosan lezsírozva. Az elsőt kézbe vettem és magasan feltartva, hogy mindenki lássa elordítottam magam: Itt a komoly fegyver fiúk! ...Húsz kéz nyúlt utána és kivették a kezemből... A második ládát már éppen felfeszítették, amikor odaértem, és azt is szétosztottam közöttük, de a többihez már nem tudtam odaférni, mert akik az elsőket kaplövészü! És ki tudná hány, meg hány érvet - felsoroltak igazolásul. A karabélyhoz való lőszert már korábban megtaláltuk... Most már volt fegyver, volt lőszer, csak fej nem volt, aki mindezt jó helyre irányítsa. Tehát teljes erőbedobással hozzáfogtam a szemezéshez: Az első autóra azok szánjanak fel, akik a Rádióhoz akarnak menni! De sürgősen, mert három perc múlva indul! Egymást taposta a sok ember, a nép, az igazi nép, akit senki nem kényszerben arra, hogy háborúzzék, hogy a halálba menjen, hogy megsebesüljön, hogy elszakadjon a családjától, menyasszonyától szeretteitől... Ólyan erővel ugráltak föl az autóra, hogy egy perc múlva már azt kellett mondanom; most már elég! De, ha ilyen sok a jelentkező, a második autó is odamegy! Első kész! Mehet! Isten veletek fiúk! Isten velünk, ki ellenünk?! Hangzott innen-onnan... Éljen a szabad és független Magyarország!... kiáltásokkal indult el az első komoly fegyverrel fölszerelt forradalmi ifjúság 1956. október 23-án este fél tíz felé. Nem tudnám leírni pontosan az arányt, hogy hány volt közülük egyetemista vagy munkás, diák vagy paraszt... De körülbelül így nézett ki az első három autónk: Autónként 28—35 ember. .. Összetételük? Két-há- rom egyetemista, öt-hat diák, húsz ifjú munkás (leginkább gyári munkások), és két-há- rom idősebb munkás... Semmi esetre sem fasiszták vagy horthysta tisztek; környékbeli munkások, prolik, akik abból a kis fizetésből éltek, amit a normák számukra lehetővé tettek. S végül a paraszt fiatalok; Soroksárról, Pest- szentlőrincről, Csepelről... Az első három autó a Rádióhoz ment, utána kettő a Parlamenthez, egy a Széna térre, a Kálvin térre... S amelyik Budára ment a Móricz Zsig- mond körtérre, arra mi is felmásztunk Bandival, Zsindely Jancsival és lakójukkal, Gusztival. Jancsinak még meg tudtam menteni egy orosz karabélyt, de Gusztinak már nem. Neki csak egy leventepuska jutott.” „...A négy fekete autó a lem! Most láttam először ezt a halált megvető bátorságot, és tudtam: most kezdődik a tánc! A katonák a laktanya tetejére egy géppuskást és három-négy karabélyost állítottak. Mi Bandival (Kristóf öcsém) visszamentünk a Tűzoltó utca sarkára, mert hallottuk, hogy jönnek visszafelé a tankok a Boráros térről. Tankok jöttek valóban, és utánuk vagy hét gumikerekű páncélautó. Ezeknek az elejére géppuskát szereltek. Lassú menetben haladtak, láthatóan megfélemlítési szándékkal. Amikor elhaladtak előttünk, egy zöld prérikalapos, se- lyemsálas, csőnadrágos, huszonöt év körüli pesti csibész egy újfajta orosz golyószórót az ablakba téve, az utolsó páncélautónak a jobb első kerekét kilőtte. A páncélautó megállt, és ekkor egy orosz katona kiemelkedett a kocsi jobb oldalán, és a Kilián laktanya ablakai alatt sétálók közé lőtt két rövid géppisztolysorozatot. Két ember azonnal összeesett. Az egyik nem volt nehéz sebesült, két Pongrátz Ernő Nagy Imre mögött, világos ballonkabátban két sorozat után rátaposott a gázpedálra, és eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna őket el. Utánuk rémület, sikoltozás, pánik. Az utcáról mindenki menekült a kapuk alá, az emberek taposták össze egymást, hogy ki-ki minél előbb biztos fedezékben legyen. Néhányan, a bátrabbak nem fedezékbe rohantunk, hanem a sebesültekért, és a halottakért. Mire a sebesülteket bevittük a Kilián laktanya kapualjába, őrszobájába, addigra a legtöbben a karjaink között haltak meg. Mire mindenkit beszállítottunk a laktanyába, lett tíz-tizenkét halott s vagy huszonhét sebesült. S amikor őket a laktanyában lévő katonák is meglátták, az egyik-földhöz vágta a katonasapkáját, letépte magáról a zubbonyt és azt kiabálta: Jóska, Sanyi, Pista gyertek vePongrátz Ernő (a képen jelölve) magyar írók társaságában golyót kapott az alsó lábszárába. Ekkor elkezdődött a magyar—orosz, Dávid— Góliát- harc A járókelők pillanatok alatt eltűntek a kapualjakba, oszlopok, fák mögé, de nem ment haza senki, mert szemtanúja akart lenni az eseményeknek. Nem mondok sokat, legalább négy-öt ezer ember lehetett ott az Üllői út, Ferenc körút, Tűzoltó utca és a Corvin mozi környékén, és mind több és több magyar kézben lévő fegyver hangját lehetett hallani. Egyik orosz kiemelkedve derékig az autóból, megragadja a páncélautó elejére szerelt géppuskát és a laktanya felé fordítja, de a prérikalapos a Tűzoltó utca sarkán lévő ablakból jól célzott ismét; az orosz holtan borult saját géppuskájára. A közelebb állók nagy éljenzéssel Erdó'si Ágnes felvétele köszönték meg a tettet... Ezután az oroszok már csak a lő- nyílásokon mertek géppisztoly ózni körbe-körbe... ...Most következik a magyar forradalom talán egyik legszebb pillanata, a szinte még gyerekkorú ifjú és egy öreg ember összjátéka. Az első orosz halott Budapesten és környékén a páncélautó géppuskása volt, október 24-én, körülbelül nyolc óra 14 perckor. Közben kilőtték a páncélautó többi kerekét is, mikor észrevettünk a hirdetőoszlop mögött egy ti- zennégy-tizenöt év körüli kis srácot. Azt látom, hogy egy „ételecet” feliratú üveget szorongat a nyakánál fogva, és igen izeg-mozog az oszlop körül. Nem sokáig tétovázott. Talán egy Űdvözlégy Máriát ha mondhatott el magában, amikor határozott. Gyors léptekkel hat-nyolc méterre megközelítette a páncélautót, és az üveget nagy lendülettel hozzávágta. T a- lált. A benzin befolyt az autó belsejébe és lecsurgott az oldalán a földre. A kölyök minden bántódás nélkül visszaszaladt az oszlop mögé, és onnan egy kapu alá... Igen ám, de ez csak benzin volt, de hol a tűz!? Alighogy ezt végiggondoljuk, egy toprongyos szakállas öreg férfi lyukas cipővel, rossz, zsíros micisapkával a fején két kezét magasra emelve, lassan, öregesen közeledik a páncéloshoz, egy nem messze lévő fa mögül. Jobban megnézzük az öreget, hogy vajon mit akar csinálni, látjuk ám, hogy — Uram Isten! — bal kezében gyufaskatulya, jobbjában két szál gyufa. Lélegzet-visszafolytva figyeltünk, a harcosok elfelejtettek lőni...Szép pillanat. Az öreg gondolhatta magában; érte már úgyse kár, ha netán nem éri el az ellenséges autót. De elérte! Magasra tartott kézzel meggyújtotta a gyufát, és a páncélautó azonnal föllángolt. Amikor a lángok hírül adták a népnek, hogy az öreg célba ért, nincs az a Puskás Öcsi-gól, amit valaha úgy ünnepeltek volna, mint őt. Négy-öt ezer ember torkaszakadtából kiáltotta, ej, nem is kiáltotta, inkább üvöltötte: Éljen Magyarország! Hajrá magyarok! Huj, huj,, hajrá!!! A hangorkánban az öreg, küldetésének tudatában, lassabban mint jött, visz- szasétált a fa mögé...” Szerkesztette és összeállította: Ónody Éva
