Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-26 / 276. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. NOVEMBER 26., PÉNTEK J3 Köszönet a riportért Kissé megkésve, rokonainktól megkaptuk a Pest Megyei Hírlap szeptember 29.—30-ai számát, melyben a Matula Gy. Oszkár által rólunk írt riport megjelent. Nagyon örülök, hogy annyi év után végre akadt egy újságíró és egy lap, amely írt rólunk. Rólunk, akiket 1946-ban elűztek Biatorbágyról. Remélem, nemcsak mi, de az ott élők közül is sokan olvasták ezt a riportot, és aki eddig nem tudta, most tudomást szerzett róla, hogy miként kezdtünk mi itt új életet 46 évvel ezelőtt. Azt is jó, ha tudják, hogy bármi történt is, mi most is Magyarországot tekintjük otthonunknak. A riportot sokszorosítottam és elküldtem minden Freibergben élő biatorbá- gyi családnak, valamint lefordítottam németre és átadtam Herbert Schlagenha- uf polgármester úrnak. Még egyszer köszönöm a magam és valamennyi Freibergben élő biatorbá- gyi nevében. Klein Júlia Freiberg Keresztény kultúra á Dabas-sári iskolául ügyben sok minden hangzott el az el- múlt napokban. Ekkor merült fel bennem a kérdés, mi lett volna, ha István király nem hívja be a szerzeteseket, ha a kereszténység helyett a pogányság győz. A rendek, az egyházak rakták le alapjait a kultúrának. Felépítették szép és művészi értékű épületeiket, iskolákat, színházakat építettek, a könyv nyomtatását kezdték el. Világszerte híresek iskoláink közül a debreceni, a sárospataki, a budapesti egyházi iskolák. 1718-ban a piaristák létesítették iskolájukban az első diákszínpadot Pesten, Szegeden, Vácott. A kálvinista Sárospatakon Come- nius volt az iskolai színjátszás kezdeményzője. Budapesten a ferences barátok nyomtatták ki könyveiket először, és ezután sorra követték őket az egyházak nyomdái. Kórházainkban a rendek szeretettel és hozzáértéssel ápolták a betegeket. Ezek a rendek lelket öntöttek a népbe, megteremtették a kultúrát Magyarországon, de mi lett volna akkor, ha ez nem így történik, akkor most ki és kik tanítanának a Kárpát-medencében? Da- bas-Sáriban? Háj Hedvig Budapest Sokkolt a volt MÚOSZ-elnök Mióta Spéter Erzsébet létrehozta az Erzsébet-díjat, mindig nagy várakozással ültem le a tv elé. így történt ez az idén is. Sajnos nem olyan lett a befejezés, mint az elmúlt években. Ugyanis nem néztem végig a műsort, annyira felháborított, ami ott történt. Vagyis a következő: Amikor az idén először átadott díj, a publicista is gazdára talált, akkor a díszvendégeknek fenntartott első sorban felállt egy alak, méghozzá az, aki az országunkat és nemzetünket a szabad választások óta egyfolytában gya- lázza és mocskolja, a MU- OSZ volt elnöke és megszólalt. Kérem, ez számomra egy másik sokkot jelentett, azonnal átkapcsoltam egy másik csatornára. Talán jövőre elmúlik a sokkhatás és újra fogom nézni a műsort. Lehet, hogy Spéter Erzsébet nem tehet róla, mert egy ördögi cselszövés áldozata, amit a liberális tábor eszelt ki, de én mégis zokon vettem tőle, hogy ez megtörténhetett. Persze lehet, hogy én egy túlságosan elfogult személy vagyok. Mert én nem kívánok élni azzal az ajánlattal sem, hogy a Madách Színház chartás igazgatója húsz százalék kedvezményt ad a nyugdíjasoknak. Amíg ő az igazgató, még ingyenjegyet sem fogadok el tőle. Vonatkozik ez Hegedűs D. Géza, Má- csai Pál, Máté Gábor színészek nevével fémjelzett darabokra is. Mert aki elmegy egy Charta által rendezett gyalázatos demonstrációra, és ott még közre is működik (Horthy-korszak temetés), az én szememben csak színész és nem művész! Lehet, hogy ez elfogultság, de 40 éves lélek- rombolás bennem ezt váltotta ki. Mate Janos Budapest Pendlizünk, mert úgy akarják Napi életünk, létezésünk során rengeteg buktatóval találkozunk, zömében olyanokkal, amelyeket feleslegesnek ítélünk meg. Ilyenkor mondjuk azt, hogy ezek lennének a hivatal packázásai, meg a felesleges fékek az ügymenetben. Ugyanakkor a kisembernek az az érzése, hogy csak apró, piti ügyekben óvatos a hivatal, úgy. piti 100-200 ezer forint körüli kölcsönösszegeknél. Lássuk hát, mi az eljárás rendje olyan- esetben, amikor a szegény polgár ahhoz kér az OTP-től anyagi segítséget, hogy szerény, kis saját tulajdonú lakását rendbehozassa? (Festés, mázolás, javítások elvégzése, egyszóval lakásfelújítás.) Mindenekelőtt a lakásban kell laknia a kölcsönigénylőnek, de legalábbis papír szerint! Vagyis ha valójában nem lakik a saját tulajdonú lakásában (mert mondjuk az unokái laknak benne), de költeni kíván arra, akkor lakásába be kell jelentkeznie. Miért? Miért nincs joga egy embernek ahhoz, hogy szerény 200 ezer forint kölcsönért (és ez a felső határ!) folyamodjon az OTP-hez annak érdekében, hogy tulajdonát rendben tartsa? Hiszen az ezzel kapcsolatos későbbi fizetési kötelezettségének ekkor is eleget tud tenni, ha valójában egy másik lakásban él. Hogy az ügyfél eltűnik, „felszívódik”? Ez kérem ekkora kölcsönösszeg esetében nem fordulhat elő! Meg ezt az állampolgárt HISTÓRIA úgyis megtalálják, és vagyonával felel, ha mégis meggondolatlan lett volna! (Lásd giliszta-ügy!) És még valamit: egy ilyen egyszerű és kis ösz- szegű pénzkölcsön folyósításához szükséges egyéb benyújtandó okmányok sokaságának felsorolásával hadd ne hergeljem a kedves olvasót! A lakásába való ki-be jelentkezései miatt még gyanúba is keveredik az önkormányzatnál, lépését „umbulda” ügyletnek képzelik, pedig hát csak egy nyomorult kis kölcsönügyletről van szó. Felmerül tehát a nagy kérdés: ha a HIVATAL ilyen roppant óvatos, akkor hogyan kerülhet sor milliók, tízmilliók felvételér» úgy, hogy az ügyfélnek nyoma vész, vagy ha elő is kerül, a pénz már elúszott és örökre behajthatatlan marad? Mert ugye ilyeneket hallunk naponta! Hogy is van ez a kettős mérce, ez a fordított arányosság? Mennyi az az ösz- szeghatár, ahol még a néni- kénk keresztlevelére is szükség van, és milyen összegtől számítva lehet pénzhez jutni úri becsületszóra, avagy „sosem adom meg” felkiáltással?! Ez itt a nagy kérdés, amire választ várnánk! Vedres Józsefné Budapest Öt kilométeres sóút Nagy érdeklődéssel ( olvastam a november — szombati — számban Kelenváry J. László „Három uralkodó találkozója Grassalkovich herceg birtokán” című írását. Érdekes leírását adja a szentlőrinci település történetének. Egy azonban megragadott — mint történelem szakos tanár — idézem: „... meghívta Mária Teréziát gödöllői kastélyának megte- . kintésére. Mária Teréziát a forró nyárban szánkón vitette Budáról Gödöllőre. A 26 km-es utat végig sóval hintette fel...” Mivel korábban én is foglalkoztam Gödöllő és környékének monográfiájával, feltűnt ez a tévedés. Magyar városok és vármegyék monográfiája — Zsemley Oszkár 1938-ban megjelent Rákospalota és Rákosvidék című munkájában az alábbiak olvashatók: ,,A királynét, aki az esti órákban érkezett Gödöllőre, kilométereken át az úton felállított fáklyás jobbágyok várták. Ünnepséget ünnepség követte. Bár jó meleg napok voltak, az egyik napon a főúr Csengős, koronás, aranyos szánkót állíttatott a kastély elé, s a vastagon sóval behintett úton Má- riabesnyőre szánkóztatta a királynőt. Az illúzió annyira hű volt, hogy a királynő prémes kabátban ült a szánban. Ez a kis tréfa Grassalkovichnak a mára- marosi sóbányák egyévi termését emésztette fel.” Nem tudom. hogy a cikk írója milyen forrásból merítette értesülését, de a történelmi hűség kedvéért nem mindegy, hogy 26 kilométeren, vagy csak 5 kilométeren szóratta fel az utat sóval és szánkáztatta meg a királynőt. Ezt a tévedést — bár ennyi év után nem sokat számít — a történelmi hűség kedvéért feltétlenül meg kellett említenem. Vásárhelyi József Vác Lészen ágyú Emlékezés Gábor Áronra 1 A legendás hírű ágyúöntő- . re, Gábor Áronra emlékezik az, kit a szabadság eszméje a legkilátástalanabb helyzetben is képes kirántani az ele- settség és reményvesztés mély árkából. Gábor Áronra emlékezik az, akinek meggyőződése, hogy hitből és akaratból építkezve a legrendkívülibb tettek végrehajtására is képes lehet az ember. Gábor Áronra emlékezik az, aki hisz az akarat mindenhatóságában. A magyarság, kinek legtöbbjére mindez ráillik, most Gábor Áronra emlékezik. Arra a Gábor Áronra, ki nem szónoki képességeinek rendkívüliségével, de csodálnivaló tettek nagyszerűségével vált a magyar szabadságtörekvések csöppet sem hivalkodó szimbólumává. Bár tetteinél csak szerénysége volt nagyobb, ágyúba, győztes ágyúkba öntött harangjai ma is képesek felverni a szunnyadó öntudatot. 1814. november 27-én született és 1849. július 2-án pusztult el egy ellenséges ágyúgolyó által. Életének éveit ötszörösen szárnyalta felül az emlékezete. Mesealakká, legendává terebélyesedett a mitikus, mes- sianisztikus szabadságvárásban. Ahány esztendő, annyiféle módja, hangja, hangsúlya az emlékezésnek, avagy az elhallgatásnak — aminek tudvalevő sok köze van az emlékezéshez. Ahány hatalom, annyiféleképpen gondol rá, és akkor még nem is szóltunk a földrajzi helyekről... Háromszéken, az eresztevényi temetőben, ahol elhantolták, a császári ellenség lovakkal tapostatta meg a sírját, s még ma is vannak helyek, ahol nem becsülik többre egy másik nemzet halottjait... Pedig... Az 1848. november 16-i agyagfalvi népgyűlésen egyebek között a következő felhívás hangzott el: „Békét óhajtunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcsét veletek együtt élvezhessük, s a testvériség kapcsait szentül akarjuk fenntartani. Jogban és kötelességben a Szék minden polgára egyenlő.” Majd miután Bem bevonult Kolozsvárra, kiáltványában a következőket hangoztatta: „Ne örökítsék meg a gyűlöletet olyan nemzetek közt, melyek évszázadok óta egymás mellett jó és balsorsban osztoznak és arra hivat- vák, hogy évezredeken át egymás támogatásával élvezzék az újonnan megalakított és mindannyiunkra egyformán ki- teijesztett szabadságot.” Azon a hajdani júliusi napon a sír- és nemzetgyalázók nyomán Eresztevény népe éjszaka újra felhantolta a sírt... Minden álpátosz nélkül tesz- szük ezt ma is. Alig élt harmincöt évet, s ebből kedve, hajlama, elhivatottsága szerint csupán néhány hónapot. A legtöbb székely ember batyuja már születésekor temérdek hozománnyal van kitömve. Benne a legjelentősebbek: ezermesteri hajlama, fogékony elméje, sajátos logikája. A csík- somlyói iskolában a berecki nótárius fia, Gábor Áron András még inzsellémek, mérnöknek készült. Nem rajta múlott, hogy nem tanulhatott tovább. Besorozták katonának, s ezt apja igyekezete sem tudta megakadályozni. A császári seregben előbb a végeken szolgált, aztán Pestre került a tüzériskolába, majd a bécsi ágyúgyárba, ahol a rézöntés studírozása mellett az ágyúkészítés mesterségét is „ellopja”. Négyévi szolgálat után küldik obsitba. Erre egy találmánya, az önjáró tüzérségi ágyú szabadalmazásának benyújtása kapcsán kerül sor. Felettesei nem tartják épeszűnek, hát menesztik. Kitanulja az asztalosmesterséget, s járja a világot: Bécs, Grác, Prága, Pozsony, Pest. 1842-ben Imre nevű öccse helyett katonáskodik három évet. Leszerelése után előbb a harangöntő, majd a lakatos mesterséget tanulja ki, s folytatja körútját ezúttal Erdély városaiban, majd a ’47-es székelyföldi sáskajárás után az éhínség elől, s az otthonmaradottak megsegítése végett előbb Havasalföldre, majd Moldovába megy. (Folytatjuk) Paizs Tibor Bia birtokosa, Tamás ispán //. András király uralkodása idején a királyi birtokok erősen csökkentek, az uralkodó hatalmas kiterjedésű adományokban részesítette hű embereit. A múlt homályából elénk villanó adományozottakról gyakran csak annyit lehet tudni, amennyit az adományt juttató oklevél elmond nekünk. Nem sokat tudunk arról a Tamás ispánról sem, aki a 13. században Bia birtokosa volt. Machareus ispán fia volt, és feltehetően ifjan került a király szolgálatába. Amikor András fivére, Imre király trónjára tört, a viszályban András herceg mellé állt. Az oklevél szerint ezért különböző megpróbáltatásokat kellett elszenvednie: „...nem rettent vissza attól, hogy értünk elviselje a börtön megpróbáltatásait, nem ijedt meg a fenyegetésektől, a halál semmiféle nemétől" Amikor trónra került, az addigra már kipróbált Tamást „királyi hatalmunk köz- és magánügyeiben kiváló, előrelátó és minden tisztességes erénnyel rendelkező férfiúnak ismertük meg? Amikor András király a Szentföldre indult, Tamás az országban őrködött a király javain és „miközben esztelen szándéktól vezérelve igen számosán országunkat ellenség módjára romba döntötték, a megszokott és illő hőségben állhatatosan megmaradt” Mindezekért U. András egy 1230-ban, közelebbről meg nem állapítható napon Bács-Csanád és Valkó vármegyékben lévő birtokok mellett Bia urává tette. Pogány György
