Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-03 / 256. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. NOVEMBER 3., SZERDA Erdélyi nyílt levél (Folytatás az 1■ oldalról) Ismeretes, hogy a délvidéki magyarság, túlzás nélkül szólva, végveszedelembe került, amelynek elhárítása csak az egyértelműen és határozottan, idejében megfogalmazott magyarországi állásfoglalás révén lehetséges. Dél-Tirol esetében a védőhatalmi státust felvállalta Ausztria a mai magyar kormányzaténál minősíthetetlenül előnytelenebb nemzetközi helyzetben.' 4. A kommunizmus által megrontott és szétzilált összmagyar társadalom számára haladéktalanul nemzetépítő programra és annak következetes végrehajtására van szükség — hitem szerint — a nemzeti és keresztény eszmeiség alapján. Ennek a programnak a kimunkálásába pártelkötelezettség tekintetbe vétele nélkül be kellene vonni minden anyaországi és utódállamokbeli konstruktív magyar erőt, testületet, személyiséget. De Kelet-Közép-Európa egészének, a régió sajátosságainak, tehát a környező népek igé- nyeinek, érdekeinek tekintetbe vétele nélkül nem vezethet a kívánt eredményre. Az összmagyarság egészének politikai tapasztalatát kellene ösz- szegezni célunk elérése érdekében, különös tekintettel a diaszpóra nemzeti elkötelezettségű tagjaira. Többet tudnak ők országaik társadalmáról — és inkább befolyásolhatják azokat érdekünkben —, mint a javarészt régi „káderekből” álló külképviseleti, úgynevezett szakemberek. Nemzetépítési feladatunk kijelölése rendjén külön ki kell dolgoznunk a gazdasági, társadalmi-politikai és nemzetnevelési alapelveket és a megvalósításukhoz nélkülözhetetlen feladat- rendszereket. Egy háború és ami mögötte van Pillanatig sem kétséges, hogy az emberek nagy többsége a zsugorodott hazában nem érti, miért éppen a Rádió és Televízió körül csapnak magasra a szenvedélyek, miért ez a legfontosabb kérdés, amikor százezrek számára a puszta megélhetés biztosítása a mindennapos küzdelmek célja, romokban hever a mező- gazdaság, dél felől véres háború árnyéka vetül az országra, és évente 100 tonna aranyat izzadunk ki kamat fejében olyan hitelezőknek, akik nem nekünk, hanem az Aczél—Kádár cimboraságnak hiteleztek, hogy a rezsim életét az establishment-kor legvégső határáig meghosszabbítsák. Még magas közjogi méltóság is megajándékozott volt bennünket az I. médiaháború idején oly aranymondással, miszerint egy tévéelnök-változástól senkinek sem lesz nagyobb darab kenyere. Márpedig az ügy nem olyan mellékes kérdés, mint az egyszerű (értsd: közszolgálati információszolgáltatásra szoruló) ember gondolná. Hiszen már az Ur Jézus is így felelt a kísértének a pusztában: „Nemcsak kenyérrel él az ember.” Továbbá az ókori Rómában az Urbs nem-szenátori és nem-lovagrendű százezre, amikor szükségleteit meghatározta, a kenyér mellé a cirkusz követelését is odatette. Hogyne tette volna oda, amikor az imperátorok Rómájában a circus, az amphit- heatrum volt a televízió. A látványosság, amelyre ellenállhatatlanul szegeződött szemük, a kárpótlás azért, hogy lényeges kérdésekben nincs döntési joguk; a szellemi kábítószer, amely elviselhetővé tette a viculusok bérházaiba kényszerített életet. E z mindjárt a televízió fogyasztási funkciójáról is vélemény volt, vagyis arról, miért is ragaszkodik milliárdnyi ember a televízióhoz öt világrész^ ben. Ha pedig csüng rajta, ha minden esti programja, akkor meg kell hallgatnia és végig kell néznie, amit mondanak és mutatnak neki, azok, akiknek a tömegtájékoztatási eszköz a birtokukban van, akik naponta millió és millió embert szólítanak meg otthonában, kép- pel-hanggal egyszerre. Ebből következik, hogy elsősorban a televízió, másodsorban a rádió: hatalom. Ha az embernek sokszor mondják, újra meg újra, hogy OMO mosóport vegyen, egy szép napon OMO-t fog venni. Ha még többször mondják neki, hogy Ariel mosóport vegyen, egy szép napon Ariéit fog venni. Hiszen ismerős képet pillant meg az ABC-ben, hiszen a szókép láttára megcsendül fülében a sokszor hallott név. S a politika? Nos, ha sokszor mutatják neki ugyanazt az arcot, és sokszor hallja ugyanazt a nevet, amikor szavazni kell, természetesen arra az arcra és arra a névre szavaz. Csak sokszor kell mutatni és mondani. Ha az embernek, képpel-hanggal, kész véleményeket tálalnak napról napra a képernyőn (és a zsebrádió hangszórójában), előbb-utóbb magáévá teszi azt a véleményt és azt a nézetet. Az eszköz (a világmértékadó Amerikában elterjesztett latin szóval: medium, melynek többesszáma media), miután megszállja az elmét, olyanná válik, mint igába fogott jószág számára a kocsis: csak annyit kell mondania (sokszor egymásután), hogy „csálé” vagy „hajsz”, és a jószág a kívánt irányba fog fordulni. Ha ezek az eszközök egy-egy ország kormányának kezében vannak, a kormány befolyásolja az ország népét, vagyis (jól vagy rosszul) kormányoz. Ha van sajtó- és médiatörvény, s az eszközöket egy minden érdekcsoportot magában foglaló össznemzeti szerv ellenőrzi, a tájékoztatás többé-kevésbé objektív lesz. Ha viszont nincs törvény, s a kormány, akár a templom egere... Tudni kell, hogy ez nem a XIX. század, hanem a XX., annak is a legvége. A XIX. századra zavartalanul a nemzetállami berendezkedés volt a jellemző, még a gyermekek is „nemzetes”-t játszottak („jöjjön az a híres-nevezetes...”). Azóta a világgazdaságban egy kataklizmaszerű integrálódási folyamat ment végbe, s ma már nem annyira a német, az angol, a dán, görög a híres-nevezetes, hanem a Standard Oil, az IBM, a Philip Morris, az ITT, a Procter and Gamble. A transznacionális pénzcsoportok és vállalatbirodalmak. Számukra bosszantók és kényelmetlenek az államok és a nemzetek. Nyersen kijelentik, hogy az egyes országok nem érdeklik őket, csak „országcsoportok”. A világ kötelessége alkalmazkodni az ő számítógépes nyilvántartásukhoz. (Maastricht az ő Mekkájuk, a nemzetek kapálóznak ellene.) A transznacionális pénzcsoportok át akarják venni a hatalmat az országcsoportokban, hiszen azoknak az ő üzleti érdekeikhez kell alkalmazkodniok. A népeknek, mint szorgos méhrajoknak, az ő számukra kell gyűjte- niök a mézet államkaptáraikban. Csakhogy... Csakhogy ezt nem mondhatják meg. Az emberek mégsem méhek. Az embereknek akaratuk van. Nincs más hátra, az emberek akaratát befolyásolni kell. A kormányok tagjait, a minisztereket megkenhetik, de nem helyettesíthetik. Az emberek még „nemzetes”-t játszanak, annál is inkább, mert még mindig nemzeti nyelvekén beszélnek. így hát a demokráciát és a parlamentarizmust fenn kell tartani, mert ez nyugtatja meg az embereket afelől, hogy saját hazájukban ők vannak otthon, ők a gazdák. A törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalmat — ezeket egymástól klasszikusan elválasztva — meg kell hagyni a nemzeti társadalmak kezében, és komolyan kell venni a politikai szervezkedési szabadságot. Ha a pénzcsoport ezekbe beleavatkozik, lelepleződött. Mire való viszont a sajtó és a tömegtájékoztatás, ha nem arra, hogy az országcsoport-nyelő Dollár-Polyphe- mosok ezen a ponton ragadják meg a hatalmat? Hiszen lapalapításhoz és -fenntartáshoz, televízió és rádió működtetéséhez pénz kell. Pénzük pedig nekik van, nem az adós országoknak. A klasszikus parlamentáris-demokratikus struktúrában a sajtó nem hatalom, a francia forradalom és Lincoln idején pedig még nem volt sem rádió, sem televízió. Az információ hatalma viszont a legnagyobb hatalom mindenek között. Az vezet, aki információadással befolyásolni tudja a vezetetteket. Aki elkiáltja a vezényszavakat. Aki kedvet csinál és elriaszt. A XX. század második felére kiderült, hogy a sajtó és főként a tömegtájékoztatási eszköz, a rádió és min- denekfölött a televízió: a negyedik hatalmi ág, s mindenek között a legfélelmetesebb. Birtoklásához nem kell más, csak pénz. S az — nekik — rendelkezésükre áll. Már csak ideológia kell, mely „ésszerű” magyarázatot ad. Megszületik hát a „független sajtó” legendája. Megszületik a „pártatlan televízió” legendája. Kidolgozzák az elméletet, miszerint a sajtó természetes feladata, hogy ellenzéki legyen. Ne a nemzeti kormány mondja meg a méhkaptár dolgozóinak, mit kell tenniük, hanem a transznacionális pénzcsoport kezében levő rádió, televízió és nyomtatott sajtó. A „független”. S ez a „független” — tudniillik nemzeti kormánytól, nemzeti érdektől, társadalmi érdektől, erkölcstől, józan észtől független — rábeszélő-henger („szó ma, ha mondom, segít a gondon” — Huxley) akár arra is rá tudja beszélni azt a tíz-húsz-harmincmillió embert, aki abban a tudatban él, hogy magyar, portugál vagy indus — arra is rá tudja beszélni, hogy öngyilkos legyen. Ha egy nemzet élni akar, saját kezébe kell vennie a tömegkommunikációs eszközöket, és mint a hétfejű sárkányt kell távoltartania tőlük azt az egy vagy több transznacionális tőkecsoportot, amely le akarja nyelni. Ha erre nincs ereje, telefújják gázspray-vel az arcát és tehetetlenül kiszolgáltatottá válik. Ez hát a tét. Mi magyarok hátrányos helyzetből indultunk. Televíziónk már akkor idegeneké és ellenségeinké volt, amikor megszületett. Rádiónkat megszállták. S akik mindkettőt megszállták, s akik bejuthattak az újságíró-igazolványokból épült sáncok mögé, kétfelé szolgáltak, ellenünk, a mi bőrünkre — kétfelé és mégis voltaképpen egy urat. S megmérgezték életünket, tudatunkat azután is, hogy azt hittük, magunk választottunk képviselőket és kormányt. Minden valószínűség szerint benne volt régi (átadó) és új (átvevő) gazdáink egyetértőleg összeállított feltételcsomagjában, hogy az információs Aczél-hadtestet helyén kell hagyni. S akikben bíztunk, elfogadták, el ezt az elfogadhatatlan feltételt. A miniszteri tárcák a magyarokéi lettek, de a legnagyobb hatalom, a tudatokat befolyásoló hatalom, a vezényszavakat kimondó hatalom (mert ki az a bolond, aki elhiszi: a demokráciában nincs vezetés, és a vezetés akkor is vezetés, ha néma, s a vezető akkor is vezető, ha a vezetettekkel más kommunikál) a magyarságtól idegenkedőké maradt. S lám, most mozgósít a hadtest: riadó van körletükben, hiszen hatalmukat fenyegeti veszély. Nem másról van itt szó, mint a hatalomról. Arról a hatalomról, mely a nemzettől, kormánytól és minden emberitől független — kizárólag a világbíró pénzcsászárságoktól függő — sajtó és tömegtájékoztatás kezében van. Akik ebbe beleegyeztek, akik úgy fogadták el állásaikat, hogy a bizakodó nép ellenségei uralkodjanak tovább, akik még saját magukat is hajlandók voltak meg- utáltatni a kegyetlenül bolonddá tett néppel, csakhogy az ellen kedvében járjanak — most mivel mentegetik magukat? Csak nem az embernek a gyáva megalkuváshoz való jogával? A szavak elvesztették értéküket és jelentésüket. A demokrácia veszélyeztetéséről harsognak azok, akiknek diktatúrájával szemben demokráciáért és önnön szabadságáért harcol saját kicsi hazájában a megkínzott, eltorzított és lóvá tett magyar. Évtizedekig „Né- szabadság” címet viselt a néprabság cinikus börtönőre, s vigyorogva viseli a címet tovább; „Magyar Hírlap”- ként jelenik meg a magyargyűlölő hírlap, s liberálisoknak nevezik magukat a rasszizmus extázisában gyűlölet lihegők. A Televízióban a hazaárulás árnyéka vetül egy műsorszerkesztőségre, mely azon való felháborodásában, hogy kétségbe vonják a hazaáruláshoz való jogát, megtagadta a munkát. (Magyarországon hazaárulásért senkit nem fognak törvény elé állítani: Magyarországon hazát és nemzetet nem véd törvény.) Magyarország, a kamatrabszolga, eltaposott iparával és szétrombolt mezőgazdaságával, hitelekből él, s az uzsorások ennek fejében éppen a hazaárulást követelik meg. A magyarság szellemi leigázására szervezett Ac- zél-féle légion étrangére, visszataszító csőcselékként, arról a sajtószabadságról rikoltozik, melyet diftériás lepedékként maga akar fulladásos halálba küldeni, intelligenciája tanúbizonyságául nyelvét ölti a tisztességes Tv-híradó száz- és százezernyi magyar nézőjére és szemenszedett hazugsággal szennyezi be Kossuth Lajos szobrát s nevét. Két feddhetetlen, kötelességtudó szolgálattevő, a nemzet bizalmából őrhelyére állított, nem megvesztegethető (lehetséges, hogy anakronisztikus?) intézmény- vezető, akik vezetői jogosítványaikkal törvényesen élnek (s vezetői jogosítványaikkal élni rájuk nézve kötelező), állják az Istentől, embertől független (mondhatnék: elrugaszkodott) condottierék dühödt rohamát. S mögöttük egy fegyvertelen, mindenfelől szorongatott és szabadon rágalmazható nép: magyarok a viharban. S a kormány? Az ország kormánya? Az ebben a háborúban — a Biztonsági Tanács. A /
