Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-02 / 255. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. NOVEMBER 2., KEDD Számkivetve, történelmi félhomályban Mint arról a Pest Megyei Hírlap már beszámolt (sajnos, csaknem egyedül a magyar sajtóban!), a napokban nagyjelentőségű történészkonferenciát rendeztek Budapesten, a felvidéki magyarság történetével foglalkozó hazai és szlovákiai magyar kutatók részvételével. A történészek e tanácskozáson áttekintették a Csehszlovákiában élt magyar nemzetiség több mint hét évtizedének történetével kapcsolatos legfontosabb szakmai kérdéseket és számba vették a történetírás e téren eddig felmutatott — még igencsak szerény — eredményeit is. Hazai tájékoztatásunk feltűnő érdektelensége annál is inkább megdöbbentő számunkra, mert ilyen, vagy ehhez hasonló jelentőségű tudományos konferencia a csehszlovákiai magyarság hányatott történelméről, ennek feltárásáról mind ez ideig sem itthon, sem Szlovákiában nem volt. Méltán kérte fel a rendező Rákóczi Szövetség éppen Göncz Árpád köztársasági elnököt és Jeszenszky Géza külügyminisztert a tanácskozás fővédnökségére, s nem véletlen, hogy mindketten kiemelkedő kezdeményezésként üdvözölték e régóta várt eseményt.- A történészek mindenekelőtt a gondjaikkal és a jövőben elvégzendő hatalmas munkával néztek szembe. Az egyik fiatal előadó, Szarka László elmondta például: A felvidéki magyarok történelmének csupán a töredékei élnek bennünk. E mindmáig alig ismert történelem feltárása és bemutatása túlnyomórészt még hátravan. „Nincs felvidéki magyar történetírás — fűzte tovább a gondolatot kissé talán sarkítva Popély Gyula, a pozsonyi magyar gimnázium történész igazgatója. Történészeink még csak vannak, ha nem is sokan, tette hozzá, majd az ismert bibliai mondással jellemezte helyzetüket: „A munka sok, de a munkás oly kevés”. A fiatalabb nemzedékhez tartozó történész rámutatott: most már el kell kezdeniük a csehszlovákiai magyarság történelmének átgondolt, szisztematikus és összehangolt feltárását. Meg kell teremteniük ugyanakkor a folyamatos kutatás és feldolgozás elengedhetetlenül szükséges intézményi, anyagi és egyéb feltételeit. Mint kifejtette, csak egy jól működő központi intézet létrehozásával lehetne biztosítani a magyar nemzeti kisebbség történetének sokoldalú kutatását. Popély Gyula nagy érdeklődéssel kísért előadásában korszakok szerint részletesen fölmérte, melyek a felvidéki magyarság történelmének fehér foltjai. Ezeket e helyen lehetetlen volna akárcsak címszavakban is felsorolni. Csupán néhány korszak egy-két jellemző kérdését azért hadd emeljük ki a még feltárásra váró rengeteg témából. Időrendben mindjárt az első nagy fehér folt Csehszlovákia megalakulásának és az új államhatalom kiépítésének története az egykori észak-magyarországi területeken. Alig vizsgálták még a történészek, hogyan is vált az ősi szülőföldjén élő magyarság az idegen uralom alatt többségi nemzetből egyszeriben nemzeti kisebbséggé. Idehaza különösen kevéssé ismert, milyen hatással volt ez a megrázkódtatásszerű változás a kábulatból csak évek múltán, nehezen fölébredő magyar lakosságra. Ugyancsak a történészekre vár a magyar kisebbség jogi helyzetének tisztázása az első csehszlovák köztársaságban. Mint több történész is rámutatott a konferencián, ehhez számos tévhittel, illúzióval és hamis legendával le kell számolni, mint amilyen például a felvilágosult demokratának beállított első csehszlovák köztársasági elnök, T. G. Masaryk legendája is. A látszatra, inkább csak szavakban nagy demokratának tűnt elnök idején ugyanis a magyar kisebbségnek tett számos ígéret legfeljebb részben, vagy csupán papíron valósult meg, a gyakorlatban annál nehezebben. Ezt is alaposan meg kell vizsgálniuk a történészeknek: mennyire biztosította a csehszlovák állam a két világháború között az ott élő magyarok kisebbségi, anyanyelvi jogait? (Amire még az első világháború után megkötött nemzetközi egyezményben vállalt kötelezettséget az új csehszlovák állam.) Föl kell tehát tárni a gyakran súlyos jogsérelmeket és ezek orvoslásának erősen korlátozott lehetőségeit is. Ez a viszonylag ismertebb korszak is tele van a történészek számára még feltáratlan, tisztázandó kérdések egész sorával. Hogy csak néhányat ragadjunk ki címszavakban: a kisebbségi magyar kultúra és iskolaügy (utóbbi különösen sok fájdalmas sérelmet jelentett az asszimiláció mindennapos fenyegetésével szembenéző magyarságnak), a magyarok demográfiai helyzete, az emigráció és az asszimiláció, a csehszlovákiai földreform kisebbségellenes tendenciái. Jóval kevésbé ismert, főleg idehaza, az első bécsi döntés után mintegy 70-75 ezerre zsugorodott magyar „népcsoport” helyzete 1939 és 1945 között a Szlovák Köztársaságban. Pedig, amint a konferencia egyik előadója is felhívta rá a figyelmet, ez a megfogyatkozott magyarság e nehéz háborús évek alatt példásan helytállt, megőrizve magyarságát. S egy-két nagyszerű politikus (mindenekelőtt Esterházy János) és néhány kiemelkedő író, publicista (elsősorban Szalatnai Rezső és Peéry Rezső) és mások áldozatos munkájával jelentős eredményeket is fel tudtak mutatni. A legnehezebb idők azonban csak ezután következtek, 1945-től a Benes elnök vezette új csehszlovák köztársaság visz- szaállított trianoni határai között. Erről a magyarok számára súlyos megpróbáltatásokat jelentő korszakról, a hontalanság éveiről ugyancsak igen keveset tudnak ma még a hazai és a szlovákiai magyar töiténé- szek. A viszonylag szélesebb közvélemény is csak az utóbbi egy-két évben szerzett tudomást a kitelepítések, deportálások és a teljes jogfosztottság borzalmait mintegy négy évig elszenvedő magyarság egész kálváriájáról. Az ezt követő évek, évtizedek lassan konszolidálódó, de azért korántsem könnyű kisebbségi helyzetéről már valamivel többet tudunk, ám a történészek számára ez a korszak is csaknem teljesen feltáratlan. Mindamellett a konfemcián több történész is számot adhatott az utóbbi években folytatott kutatásaik eredményeiről, így többek között Fülöp Mihály is, a budapesti Teleki László Intézet igazgatója, aki fiatal kora ellenére is jelentős munkát végzett az elmúlt években, főleg a legfontosabb nyugati levéltárak és más forrás- gyűjtemények feltárásával. A párizsi béketárgyalások dokumentumainak áttanulmányozása mellett, feldolgozta például a nagyhatalmak második világháború utáni titkos diplomáciai tárgyalásainak történetét, az 1945-ös potsdami értekezlettől 1946 decemberéig. Tőle tudhattuk meg nem kis meglepetésünkre azt is, hogy már abban az 1946-os csehszlovák jegyzékben is szerepelt 3. pontként egy dunai vízlépcső majdani megépítésének elképzelése, amelyben a nagyhatalmak vezetőinek megindokolták, miért kiemelt csehszlovák érdek az úgynevezett pozsonyi hídfő megszerzése. (Azt a Pozsony alatti, a Duna innenső területén fekvő öt községet követelték, mint tudjuk, amelyből hármat aztán — a trianoni határok visszaállításán túl — a nagyhatalmak döntése értelmében át is kellett adnunk Csehszlovákiának. S mint ismeretes, éppen e döntés tette lehetővé a mai Szlovákiának, hogy a vízlépcső C-változatá- nak megépítésével eltereljék, vagyis elrabolják tőlünk a Duna vizének jelentős részét...) A háború alatti és utáni szovjet—cseh, illetve szovjet—csehszlovák tárgyalások feltárása ugyanakkor még hátravan, figyelmeztetett rá a történész igazgató. E tárgyalások anyaga ugyanis még ma sem kutatható. Pedig ha a történészek előtt megnyílnának a moszkvai, valamint a prágai és pozsonyi archívumok, akkor például a csehszlovákiai magyarság háború utáni kálváriájának okait és politikai előzményeit is jobban megismerhetnénk. Megtudhatnánk végre pontosan azt is, hogy miben állapodott meg Benes elnök a londoni cseh emigrációs kormány nevében Sztálinnal és Molotovval az 1943-as decemberi moszkvai útján. Mert minden bizonnyal nemcsak Kárpátalja háború utáni hovatartozása dőlt el ezen a tárgyaláson, hanem a csehszlovákiai magyarok sorsa is (valószínűleg már itt) megpecsételődött. D. Vass László / Áldozatok... Az elmúlt három esztendőben hazánk számos pontján — kis falvakban, községekben és városokban egyaránt — örvendetesen megszaporodtak a II. világháború tragikus eseményeire emlékeztető és a világméretű küzdelem milliónyi hősének és áldozatának emléket állító emlékművek, kopjafák, keresztek, vagy éppen csak néhány szót tartalmazó márványtáblák. Nos, ezzel kapcsolatosan — meg halottak napja közeledésének okán is -— bizonyos jelentéstani tisztázásra van szükség, mert úgy érezzük, hogy az általános kegyeleti gesztusok, tiszteletadások néhányszor némi fogalomzavarral társulnak, mind az emlékművet állító közösség, mind pedig az állampolgárok viszonyulása tekintetében. Ez néha jelentősen különböző fogalmak összekeveréséből adódik, más esetekben azonban bizonyos szemérmesség, sőt: politikai eredetű gátlásosság lengi körül a „rituálét”, mintha még mi szégyellnők magunkat és volna némi takar- gatnivalónk. Kezdjük a legegyszerűbb esettel, amikor a II. világháború áldozataira emlékezünk — általában. Mivel ez a legtágabb kategória, ebbe — elvben — mindenki beleértendő: azok is, akik fegyverrel a kezükben estek el és azok is, akik ártatlanul, tehát fegyvertelenül lettek az erőszak áldozatai. A fogalom olyannyira tág, hogy nem tesz különbséget az áldozatok között a tekintetben sem, hogy melyik hadviselő fél állampolgárai voltak. Ezáltal viszont fogalomzavar is keletkezhet, ui. — ebben az összefüggésben — áldozat lesz az elesett katona is (magyar, német, szovjet, angol, amerikai, francia stb.), a bombázások következtében elpusztult polgári lakos is, valamint azok az ártatlanok, akik, bár senkire nem fogtak fegyvert, mégis elhurcoltattak otthonaikból és hazájuktól távol eső koncentrációs táborokban pusztultak el: Auschwitzban vagy a Gulágon. Ők mindannyian áldozatok. Mégis: pontosabb az a szóhasználat, amelyik áldozaton valóban csak az ártatlan, tevőlegesen semmiben részt nem vevő, mások harci cselekményei, illetve fegyvertelenek elleni terrorakciója során pusztultak el. Az áldozat passzív hósi halottak... szereplője az eseményeknek, maga nem keresi a konfliktust. Jó példa erre a napjainkban dúló boszniai polgárháború, melynek polgári áldozatai pasz- szív szereplőként „véletlen” folytán haltak meg, mások öl- döklési programja, illetve ellenük irányuló (jóllehet ők maguk fegyvertelenek) fegyveres erőszak következtében („etnikai tisztogatás”). A hősi halott már szűkebb kategória. Elvileg minden katonára (reguláris hadsereg tagjára) vonatkozik, aki fegyverrel a kezében, más katona fegyverétől lelte halálát. A fogalom politikailag közömbös: valamely háborúban részt vevő hadsereg minden katonájára vonatkozik. (Nem vonatkozik viszont a fegyveres martalócokra, tehát olyan katonákra, akik védtelen polgári lakosok, túszok, vagy bármilyen megtorló akció áldozatainak kínzói voltak és ilyen események során pusztultak el, függetlenül attól, hogy melyik oldalon álltak). A bolsevista agymosás következtében még ma is sokan úgy hiszik és tudják, hogy hős(i halott) csak a győztesek katonája lehet. Az elmúlt 45 évben ez a kifejezés is tilos volt. Még magát a szóösszetételt is likvidálták, hiszen szovjet hő- sök- ről beszéltek és nem hősi halottakról. A mi katonáink természetesen fasisztáknak minősültek, még az áldozat szót sem érdemelték meg. Az ideológiailag átgyúrt kegyelet csak az egyik oldalon tételezett helytállást, életáldozatot és ennek megfelelően alakította szókészletét is. E sorok íróját szinte megvádolták valamikor a ’70-es években, amikor a nagy doni csata kapcsán „magyar hősi halottak”-ról beszélt. Ekkoriban vetítette egyébként a magyar televízió azt a II. világháborúról szóló francia dokumentumfilmet, amelynek egyik képsorában bemutatásra került, hogy szovjet katonák miként verik szét egy, német hősi halottak földi maradványait őrző (szovjet földön lévő) katonai temetőben a fejfákat. Amikor vitapartnereimnek megemlítettem, hogy civilizált országokban az ellenség elesett katonáinak ugyanaz jár, ami a honbélieknek — s erre bizonyságul megemlítettem az El-Alamei- ni, a tobruki és a narviki német • • • katonai temetőket, melyeket a győztesek állítottak — elcsodálkoztak. Nálunk viszont a farkasréti temetőben mind a mai napig látható a páncélos-katonáink földi maradványait rejtő sír elpusztított emlékműve: a kőlapon még ma is felfedezhető az onnan levert tankprofilt ábrázoló dombormű helye. A hősi halott — harcoljon bármelyik oldalon — nem tudva és akarva hal meg. Egy kollektív „párbaj” résztvevőjeként, a „becsület mezején” küzdve válik hőssé — életének elvesztése árán. Ne szégyelljük hát a II. világháborúban elesett katonahalot- tainkról, mint hősi halottakról megemlékezni, mint ahogy ’56 fegyveres elesettjeiről se, és ne feledkezzünk meg nekik emlékművet állítani — ezzel a felirattal. Bár napjainkban már megtehetjük mindezt, néha mégis úgy érezzük, hogy még mindig hatnak a belénk ültetett gátlások és emlékműveinken csak „áldozatok”-at merünk említeni, a hősi halottakról hallgatunk. A legszűkebb fogalmi kört a mártír (vértanú) jelenti. Az emberiség történelme folyamán ők azok, akik valamely eszméért, ügyért, hitért, szándékosan — tudva és akarva — adták életüket. ők nem áldozatai vagy hősei valaminek a sors akaratából, hanem saját döntésük hozta meg számukra a halált, mely- lyel bizonyítani akarták ügyük fennköltségét — mintegy saját vérükkel írva tanúvallomásukat (vér—tanú) — és szándékuk önérdektől mentes tisztaságát. A jószándék sokszor mártíroknak nevez sorsukat nem önként vállaló, azt csupán elszenvedő áldozatokat is és hősöknek nevez véletlen áldozatot is, aki nemhogy nem kereste végzetét, hanem éppen bújt az elől, amely aztán valahol utolérte. Az áldozat tehát nem hősi halott, emez pedig nem mártír (vértanú). E megkülönböztetés nem formális, ugyanis három „áldozati” — ha úgy tetszik: etikai — fokozatot jelent s ennek megfelelően a kegyeleten túli tisztelet tekintetében is mást és mást. Egyébként pedig: RE- QUIESCAT IS PACE... Kajetán Endre mártírok
