Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-20 / 271. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. NOVEMBER 20., SZOMBAT 7 A hallgató író Soós Lászlót köszöntjük születésének 80. évében, aki a Franklin Társulat szerzőinek egyetlen életben levő képviselője. Az erdélyi Szo- váta szülötte, akit nem kisebb ember avatott íróvá, mint Schöpflin Aladár s akinek első regénye több kiadást ért meg (Az Almieri- trió vagyis Trapéz). Ez az a műve, amelyért az irodalomban ritka megbecsülésként, tiszteletbeli artistává fogadták. Új sikeres regényei egy jól induló pálya áldomásai, köztük az első magyar repülős regény (Kormorán). Következett a háború; Soós László aktív tisztként élte át a doni csatákat. Aztán a front mögötti kísérleti rádió parancsnokaként, szembeszállt a Gestapóval, hajszál mentette meg az életét, csoda, hogy épen érte meg a békekötést. Néhány nyugodt év következett: a rádióban dolgozott, zenés drámát írt (Hatvani diákjai), működött filmkritikusként és sportújságíróként, Ter- sánszky Józsi Jenő csoportjával járták a falvakat. Rövid közjátéknak bizonyult ez is. A koncepciós perek idején letartóztatják, ártatlanul hosz- szú éveket tölt börtönben. Kiszabadulása után újra fizikai és lelki erőt gyűjt, hogy megörökítse a háború, a doni front élményeit. így született meg a Fehér pázsit című dokumentumregény kézirata; ezt nagyra értékelték a korabeli kiadó lektorai is. Elfogadták, megjelenéssel bíztatták, már hirdették is az új könyvet. Mégis érthetetlen fordulatként, minden indoklás nélkül a könyv kinyomtatása elmaradt. Csak huszonhárom év után látott napvilágot a Fehér pázsit, (amelyekből a Helikon is közölt már részleteket). Ez a huszonhárom év megtörte az írói pályaívet. Meg nem nevezett bűnért meg nem nevezett büntetését töltő emberré, hallgató íróvá vált. így a háború után találkozhatunk még Soós László könyveivel, többször is megjelent a Trapéz, aztán kaphatóvá vált a Fehér pázsit, de elmaradt a méltó fogadtatás, kivéve Határ Győzőnek a Szabad Európában elhagzott méltatását és néhány szórványos hazai visszhangot. Vajon a rendszerváltással vége szakadt-e ennek a kálváriának? Ki emlékezik meg az íróról, ki tartja nyilván Soós Lászlót, aki megcsonkított írói pályaívével irodalomtörténeti mementó is lehet számunkra, egyike élő adósságainknak. Széles Klára Soós László TRAPÉZ (részlet) Ezt a mutatványt Franké utasítására egyelőre nem ismételhették meg a közönség előtt. Minden zavaró körülmény nélkül, egyetértésben dolgoztak tovább. * Talán két hét múlva történt. Ivánnak a nagy átívelés éppen úgy sikerült, mint máskor. Csak néhány lengés van még hátra, befejezésként. André már partra suhant, és kikötött. Miklós belendült szokott helyére, középre, a rövidebb lengésívű rúdon. Iván beporozta kezét. Hatalmas lendülettel zúdult előre, elengedte tornaszerét, fehér teste hasítva villant a levegőben, átfordult és... Franke nyugtalanul nézett föl. Senki sem vette észre, André sem, s a zenétől alig lehetett kihallani azt az apró kis csat- tanást, amellyel Iván Miklós csuklója helyett a karját kapta el. Emiatt jobbra-balra meghimbálózva lengtek tovább, s amikor Iván elengedte Miklóst, hogy elkapja a trapézt, mely engedelmesen eléje lengett... Iván kilódulva a szabályos síkból, pörgött egyet, és nyílegyenesen nekivágódott fejjel az aréna vasár- bócának. Komoly vascsendülés reszkettette meg a levegőt, és magasra verődött a háló, ahogy Iván teste belehullt. A zene elakadt. Csönd sivatagozta az aréna porondját, és évezredek szállongtak az elhomályosuló lámpák ködében. Ekkor fölborult minden. Az emberek egymást letiporva kavarogtak. Egy nő élesen fel- sikoltott, és elájult. Pillanat alatt hordágyat hoztak. André lesik- lott a kötélen. Ivánt hordágyra tették. Világos arca nem torzult el, olyan volt, mint mindig. Fehéren feküdt, szeme lehunyva, szőke haja homlokába csapzott, melyen veríték gyöngyözött, szemöldökétől halántékáig éles vércsík húzódott. Szép volt, és fiatal. Homlokán ez a vércsík olyan volt, mintha a szívéből húzódna Andrénak, aki sápadtan ment a hordágy mögött. A nyújtók a magasban némán, összevissza lengtek. Miklós kifordult fél karral, tehetetlenül lógott le, másik kezével kínlódva igyekezett elkapni az állórudat. Végre sikerült. Féloldalasán ide-oda lengett, lelassította, majd megállította magát. Két szolga kúszott fel a kötélhágcsón, kiemelték, és óvatosan lebocsátkoztak vele. A zenekar belevágott a záróindulóba, a szolgák lánca lezárta az arénát a közönség elől. A kavargó sokaság feketén elvonult, s a vonuló élet úgy csapott össze az esemény fölött, ahogy a tenger hullámai temetik az elsüllyedt hajót. Maguk a szemtanúk is azt hihették volna, hogy nem történt semmi, ha nem nyilallik agyukba időnként az éles kép a fehér zuhanásról A társalgóban várták a mentőket. Miklós fejét lehajtva ült. Kificamodott karját André igazította helyre, orvosra nincs is szüksége. Sápadt volt, nagyon sápadt. — Én vagyok az oka — suttogta maga elé. André próbálta megnyugtatni. Franke nem nézett egyikükre sem. A keze reszketett. A szíve nehéz volt, és fölhúzódott a mellében végtelen, sívó, üres tájon. Agyában vastag ércsomó, egyetlen tövises lüktetés, tövises erdő. Nedves, szürke köd, London jellegzetes köde lepte meg az utcákat. A lámpák fénye alig tudta áttörni a köd szürke tömegét. Az utcai zaj is tompán hangzott ebben a ködben, a kocsik moraja s a gépkocsik tülkölése. A járókelők jövő-menő kísérteteknek hatottak ebben a szürke gomolygásban. A mentőkocsi piros keresztje kigyulladt egy havas fénykörön. Nehéz ruhákba öltözött emberek tolták be a hordágyat. Miklós és André ott álltak, tomadresszük fölött szürke köpenyben. Oldalt coffee stallók, kerekes kioszkok mellett estélyi ruhás, bundás hölgyek és urak fogyasztották a forró teát és szendvicseket. Az autó fekete ajtaja becsapódott. A mentőkocsi kürtje panaszosan búgott, s csakhamar elnyelte a szürke homály. Páskándi Géza Feltámadott az árnyam Délidő volt. S míg szólott a harang hű árnyékom volt olyan szótalan, hogy el is tűnt a nagy Zenit alatt... S nem is hallottam boldog harangzúgásban hogy a hang bimbamja előrehozza árnyam: Mea umbra, mea umbra — redivivus, mea umbra! Hogy a hangból fény árad, s a fényből hang-jelenlét, észből ösztön s ösztönből ész-jelentés, ahogy a dolgok egymást átitatják... Észre sem vettem, s itt állt az árny-igazság. Olyan egyszerű, kimondani is szégyen, hát bújtatjuk szavak ős erdejében... Sebes ifjúságomhoz hűséges volt árnyam Bokámhoz nőtt, mint Hermészhez apró szárnya. Vagy inkább, mint vén, a gyermek atyja: kis fene kölykét szabadon futni hagyja. Utóvéd, hagyományköldökmadzag... S most szerepcsere: vezér, előőrs, Akkor hagyott... most kell, hogy haggyad. Követte léptem, mikor kélt a Nap. S most, hogy nyugszik: mutatja utamat. Tolnay Tibor (Nagyvárad) grafikája A kutya családfáját üske kutyánk hetet kölyke- zett. Eleinte bánta: a hetediket, a legcsenevészebbet egy álló napon igyekezett kiebrudálni az alomból. Igen büszke voltam, amikor szégyenemre a nálam harminc évvel fiatalabb kamaszfiam jobban tudta ennek az okát, mint én. Közölte velem: Tüskének csak hat fejlett csecse van — nem tudná szoptatni a hetediket. Bármennyire is csodálatos a természet rendje, engem a politikai rendetlenség arra tanított, hogy szükség esetén a természet rendjével próbáljak megküzdeni. Addig ebrudalgattam hát vissza az alomba a hetediket, mígnem Tüske is belátta: a hetedik is a saját fiaborja. Ráadásul gyengébb a többinél, ezért nagyobb törődést érdemel. E felfogásban egy Leninnek tulajdonított elvet voltam kénytelen azonosítani. Eme elv szerint a kisebbség, a gyengébb nagyobb törődést érdemel, mint az erősebb többség. Régen sem vették jó néven, ma is rossz szemmel nézik, amikor erre hivatkozók. Pedig ma már Lenin nevét is elhagyom, annál is inkább, hogy tudom: nem ő találta ki. Valójában nem is értem, de hát miért is kellene értenem azt, amit nem az értelem vezérel. Tüske visszafogadta a hetediket, a gyengét. Ennyi. Ily sok öröm láttán az ember könnyelműen kijelenti: még nemzetiségi sorban is lehetnek az életnek szép napjai. Persze, ez úgyanúgy szélsőség, mint a fordítottja, meg minden, ami a kettő között van. Nem tudom, hogy Tüske milyen elv szerint döntött a hetedik kiskutya visszafogadása mellett. Nem tudom, vajon a Leninnek tulajdonított elv szerint cselekedett-e így, vagy a természet domesztikált részének törvényei alapján, netán azokkal ellentétben. Azonkívül ott vannak a vadon sokféleképpen értelmezhető törvényei, emitt pedig a civilizált Európa — nemdebár? Tüske mindenesetre államalkotóknak, akarom mondani: alomalkotónak tekintette a hetediket is. Igaz, rábeszéléssel. Ilyen belátásra olykor egy egész parlament sem képes. Az emberanya rendszerint betartja a valamilyen elvet, és a legcsenevészebb gyermekének adja a nagyobbik tányér kását, de törődik azzal, hogy az életrevalóbbakat is erre a szemléletre nevelje, nehogy azok a demokrácia megsértésének minősítsék a vacsora szociálpolitikai vonatkozásait. Az állatanya általában nem tartja be azt a valamilyen elvet, de az állattani megfigyelések szerint az evolúció során szaporodó kivételek folyamata mind ez idáig tart: a zoológiában, meg a garázsunkban, ahol a fiam egy törött hajókofferből ácsolt szülőotthont az ebnek. Jó tágasat. Olyannyira tágasat, hogy a szójáték kedvéért némi csúsztatást elbíró módon ellőszobának nevezte a hajókoffer egyik felét, és előszobának a másikat. A kettőt egymástól küszöb választja el. Rövidke életének harmadnapján az egyik kiskutyát mereven találtam az alomban. Nem a hetediket, nem a csenevészt — egyet a hét közül. Hogy melyiket, azt már sosem tudom meg, hiszen koromfekete perzsabárány mind a hét. Merev volt, fekete és lapos. Lehet, hogy az anyja feküdte agyon laposra, az is lehet, hogy az enegdékenysége lett a veszte, mert a hetedik, a csene- vész cseccsel próbálta beérni. Van a kutyának egy nyolcadik, ilyen cse- nevész csecse is. A megkülönböztetés azért vált lehetetlenné a harmadik napon, mert addigra a csene- vész gyengécske is kigömbölyö- dött, és a többi hattól már csak a hetedik, a merev, a laposka különbözött. O se a színében, a feketében. Elástam gyorsan a kert sarkában, és mert nem méztem meg, már soha nem is tudhatom meg: szlovák újságba, szloákiai magyar újságba, vagy magyarországi magyar újságba csomagoltam-e a testét. És talán azt sem tudom meg soha, hogy miért a kert sarkába. Egyáltalán: miért van sarka a kertnek? Miért ne lehetnének a kertek kerekek? Mint a gabonakörök... Miért ne lehetnének kerekek, köralakúak akár az országok is?! Az érintők közti szabályos négyszárú csillagzatokban élnénk mi, nemzeti, nemzetiségi kisebbségek: négy szabályos ív és négy kihegyezett sarok határain belül, mely geometriailag ugyan hegyes lenne, de geopolitikailag talán mégsem eny- nyire... (Ekkora barom is csak kiskutyatemetés közben lehet az ember — ráadásul csakis kisebbségben.) Tüske kutyánk egyébként tacskó lenne. Generálkorcs. Rendhagyó módon fontos az eredete. Anyja még igazi tacskó volt, Dollynak hívták. Csehszlovákiai magyar illetőségű kutya volt, azóta elveszett. Ellopták? Elkóborolt? Lelőtték? Dolly gazdája állatorvos. A barátom. A szlovák parlament magyar képviselője. Ő is kivonult, amikor az alkotmányt az ottmaradottak megszavazták. Tüske apja debreceni illetőségű, ismeretlen fajtájú csavargó kutya volt. Talán tacskó, hiszen Tüske is jellegzetesen az. A szlovák sógorom Tuskának hívja, ami ceruzát jelent. így tudja kimondani. A hét — mínusz egy — koromfekete kiskutya puli lesz. Az apjuk is puli. Morzsának hívják. Morzsa gazdája szintén a barátom. Kishíján ő is magyar képviselő lett, de a pártja nem jutott be a parlamentbe. Morzsát én szereztem a barátomnak. A szomszédomtól, aki szlovák. A szomszédomnak féltucat kutyája van. Rendszeresen nyírja őket, a kölykök farkát is csonkoltatja, mert ettől hitelesebb pudliformá- juk lesz, jobban eladhatók. Engem is rá akart szedni, hogy a kiskutyákat pudliként kezeljem, hiszen azok. Nem tud rábeszélni, ezért mérges, és azt mondja, hogy ez közönséges magyarkodás, mert puliikat akarok nevelni a pudlikból. A szomszédom erőszakos, és én sem engedek a kutyák farkából. * E ddig jutottam tegnap, amikor a szomszédom ismét megzörgette a kaput. Ismét rá akart beszélni. Hozott egy üveg szilvapálinkát. Berúgtunk. Megígértem neki, hogy levágatom a kutyák farkát. Persze, nem gondoltam komolyan. Fölugrott, hogy ő majd levágja. Tiltakoztam. Azt mondtam, hogy majd holnap, tehát ma, szólok a barátomnak, aki állatorvos. Már dél van. A barátom, az állatorvos holnap reggel két hétre Ciprusra repül, ezért csak holnapután fogom őt felhívni. De mert nem találom őt otthon, legközelebb már csak akkor beszélhetek vele, ha visszatért. Akkor viszont már késő lesz, hiszen a kiskutyák farkának csonkolását a születésük utáni első héten kell elvégezni. Keszeli Ferenc I
