Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-18 / 269. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1993. NOVEMBER 18., CSÜTÖRTÖK 7 Bűnös, aki a haza sorsával nem törődik Beszélgetés Keszthelyi Ferenc váci megyés püspökkel Szerkesztőségünkbe látogatott Keszthelyi Ferenc váci megyés püspök, akivel Vödrös Attila főszerkesztő, Bánó Attila és Deregán Gábor főszerkesztő-helyettesek beszélgettek. Az interjú első részét tegnap közöltük, a befejező részt most adjuk közre. Keszthelyi Ferenc: A székesegyházban nagyobb ünnepe­ken misézek — A kommunizmus négy évti­zede hatalmas károkat oko­zott a keresztény hitéletben; ami a papságot illeti, erről korábban szólt püspök úr. De milyen mértékben pusztí­tott az emberek, a hívők köré­ben? — A veszteség valóban szinte felbecsülhetetlen, még­is, minden okunk meglehet a bizakodásra. Ezt a meggyőző­désemet erősítik mindennapi tapasztalataim is. Nem olyan régen például másfél napos li­turgikus konferencia színhe­lyé volt Vác, amelynek a kö­zéppontjában a gregorián ének állt, s amelyet püspöki mise zárt. Nos, kérem, ezen a misén ezerötszázan, nem té­vedés: ezerötszázan énekel­ték a gregorián misét! Vagy egy másik példa. A közel­múltban felkerestem Vácott a Boronkai György Műszaki Középiskolát, ahol a legkor­szerűbb elektronikai, számító- gépes, távközlési, technikai ismeretekkel vértezik fel a diákokat. Meglátogattam a kollégiumot is, és elbeszél­gettem a fiatalokkal. Külön megkértem az igazgatót, úgy hirdesse meg a találkozót, hogy a legszigorúb­ban csak az jöjjön el arra, aki őszintén kíváncsi. Megtelt a terem. Gyerekek, fordultam hallgatóimhoz, én is kíváncsi vagyok. Emelje fel a kezét, aki véleménye szerint vallá­sos családban nevelkedett. Három kivételével az összes gyerek keze a magasban volt. Most azt kérdezem meg, hogy ki az közületek, aki meg- keresztelkedett. Két-három kéz kivételével megint csak az összesé fent volt. A legna­gyobb meglepetés akkor ért, amikor azt kérdeztem: ki bér­málkozott, mert ez már csak a katolikusokat érintette. Egy-két gyerek kivételével mindegyik gyerek jelentke­zett. Vagy jártam például Szolnokon, a repülőtiszti főis­kolán. Örömmel tölt el az a szeretet, amivel fogadtak. Most viszonozni kívánom ez utóbbi meghívást, s tisztelet­tel fogom várni a váci Esze Tamás laktanya és a rétsági helyőrség képviselőit is. Magunkra számíthatunk — Néhány hete éppen e be­szélgetéssorozat keretében, nyilatkozott lapunknak Szertá­réi László honvédelmi állam­titkár, s a többi között szóba került a tábori lelkészi szol­gálat is. Szavaiból az derült ki, hogy megszervezésére, fel­állítására az eltelt három év minden jel szerint kevésnek bizonyult, s nem a honvédség szándékai miatt. Pedig lehet­séges, püspök úr tapasztala­tait hallgatva, hogy a katona- fiatalok a reméltnél is többen igényelnék ezt a szolgálatot... — Igaz, néhány papon kí­vül, aki hivatásos állomány­ban látja el a honvédségnél a lelkipásztori teendőket, töb­bet teljes munkaidőben jelen­leg nem tud adni az egyház, mert kevesen vagyunk. Ké­szek vagyunk azonban arra, hogy a katonai körzetekhez közel működő alkalmas papo­kat a honvédség rendelkezé­sére is bocsássuk. A szolgá­lat kiteljesedése, a folyamat meggyorsulása remélhető at­tól, hogy ez a kérdéskör a jö­vőben a HM-től, illetve a püs­pöki kartól a Külügyminiszté­rium, illetve a Szentszék kom­petenciájába kerül. :— Tavaly ősszel szemé­lyes ismereteket szerezhet­tünk arról, hogy Kárpátalján feléledőben van a katolikus hitélet. Nagyszöllősön példá­ul az egyik gyönyörű templo­mot, amelyet még pár hónap­pal korábban is bútorraktár­nak használtak, magyar segít­séggel hoztak randbe, és Ma­gyarországról érkezett feren­ces szerzetese4 látják el a papi teendőket. Ha gond van nálunk, miért nem kérünk mi is segítséget külföldről? A Vatikántól például. — Nyugaton minket már szabad országnak tekintenek, amelyet „nem kell támogat­ni.” Másrészt: a segélyszerve­zeteknek korábban csupán né­hány ország — köztük ha­zánk — támogatására volt po­litikai lehetőségük, mára ez a szám megsokszorozódott, Észtországtól Ukrajnáig. Amit eddig osztottak, mond­juk, négy felé, azt most oszt­ják — tizenhat felé. A tizen­hatod részt megkapjuk. Régi és új alapítványok is jelent­keznek nálunk, hogy tanács­csal szívesen segítenének. Pénzük azonban nekik sincs. Remény az utánpótlásra — Pedig — beszélgetésünk elején említette — nagyon el­kelne a segítség. Most, vagy — ne adja Isten — soha! A szabaddemokraták például programjukban is hangoztat­ják, hogy ha hatalomra kerül­nének, lépéseket tesznek az egyházak állami támogatásá­nak a megszüntetésére. Te­hát: se külső, se belső támoga­tás. Még megérjük, hogy míg a kommunizmust átvészelték az egyházak, meghalnak a „ szabad ” demokráciában ? Miközben, mint vallják, távol tartják magukat a politikától... — Engedjék meg, hogy előbb ez utóbbi kérdésre vála­szoljak. Nem tudok mást mondani, mint Paskai bíbo­ros úr: a hivatalos egyházi ve­zető réteg nem ereszkedhet le a politikai porondra. Mi nem pártokat támogatunk, ha­nem megbízható embereket. Szorgalmazzuk, hogy híve­ink állítsanak jelölteket, a parlamentbe, az önkormány­zatokba. Mi azt mondjuk: fi­gyeljétek, hogy az elmúlt há­rom-négy év alatt kik voltak azok, akik hitetekkel, az egy­ház céljaival összhangban szavaztak, tevékenykedtek, s őt jelöljétek, támogassátok, rá szavazzatok. Aki pedig el­lenkezőképpen cselekedett, ne kapjon egy katolikus hívő­től sem' szavazatot. Tehát ne a pártot nézzétek; tőlem le­het fideszes is a jelölt, ha tör­vényben rögzített, tisztessé­ges törekvéseinket támogat­ja. Kétségtelen: súlyos bűnt követ el az, aki a haza sorsá­val nem törődve passzív ezekkel a dolgokkal kapcso­latban. Egyébként nem va­gyok borúlátó ebben a vonat­kozásban sem. Az anyagi tá­mogatás kérdésére válaszol­va: kérem, 1945-ben az egy­házakat megfosztották birto­kaiktól, az anyagi alapoktól, és kárpótlásban nem részesü­lünk. Az állami támogatás te­hát nem valamilyen kegy, szí­vesség. A külföldre pedig, mint említettem, nem na­gyon számíthatunk. — Feltehetően hasonló a helyzet a személyi gondok megszüntetésében is... — Igen. Ebben az évben egy papot szenteltem. Egyet. Felvettem viszont tizenkét nö­vendéket. Tavaly is felvettem tizenegy növendéket. Ha ezt minden évben tudom tartani, akkor évenként legalább nyolc-kilenc papot tudok fel­szentelni, mert lemorzsoló­dás nálunk is van. Persze, sen­ki ne higgye, hogy itt egyik évről a másikra valami csoda történt. Játjuk az egyházköz­ségeket, megismerkedünk a fiatalokkal, megismertetjük velük az életünket, kirándu­lunk velük, kegyhelyekCt ke­resünk fel közösen. Termé­szetesen senkit nem beszé­lünk rá a papi hivatásra, vi­szont gyakran nyílnak ki a fiatalok, s vallják meg, a ben­nük serkedő hivatást kibontot­ták ezek az együttlétek. Mi igyekszünk az élet számos le­hetősége közül egyet felmu­tatni a számukra, egy alterna­tívát, s ha nem tudnak szaba­dulni a gondolattól, hogy pa­pok, szerzetesek legyenek, ak­kor mi szívesen látjuk őket magunk között. Vácról közvetítik az éjféli misét? — Mi ugyan némileg más céllal, ugyancsak szívesen betekintenénk a kívülálló számára kissé titokzatos vi­lágba. Szabad-e püspök úr­nak például személyesebb kérdést is feltennünk? — Állok elébe. — Hírek szerint például kedves tárgyai között őriz bi­zonyos síbakancsot. Hasz­nálja valóságosan is, telen­te? — Mostanában már nem. Én azonban Egerben nőttem fel, ahol mindennapos ven­dége voltam az uszodának, korcsolyáztam, síeltem; a Bükkbe jártunk. Boglyában aludtunk, jeges patakban fü­rödtünk, s utána majd meg­vetett minket az Isten hide­ge... Síelni tehát már nem járok. Az úszás olyan, ahol önmagával, gondolataival egyedül marad az ember. — Hogy érzi magát Vá­cott? Nem fáj a szíve Eger után ? — Engem elsősorban min­dig az emberek érdekeltek, ebben nincs — miként a táj­ban sincs — nagy különb­ség Vác és Eger között, te­hát otthon érzem Vácott ma­gamat. Annál is inkább, mert „ráadásként” ott van a Duna. Kulturált nép lakja ezt a szép kisvárost. — Püspök úr minden va­sárnap misézik? — Minden vasárnap, és minden nap, de nem mindig nyilvánosan. Többnyire á házi kápolnában misézek, a székesegyházban nagyobb ünnepeken. Legutóbb no­vember harmadikán az egy­házmegye elhunyt püspökei­ért mondtam nyilvános mi­sét. Legközelebb várhatóan karácsonykor misézek a szé­kesegyházban, sőt tárgyalá­sok folynak arról, hogy az éjféli misét a televízió Vác­ról közvetítse. Vasárnapon­ként ősszel, tavasszal vidéki plébániákon bérmálok. — Megtelik hívővel a ha­talmas székesegyház? Nem véletlenül kérdezzük ezt, ugyanis megyeszerte mintha nem tükröződne a templo­mok látogatottságában a rendszerváltozás... Sőt, he­lyenként a kommunizmus alatt mintha többen jártak volna az istentiszteletekre. — Rendkívül népesek va­sárnapon a székesegyház­ban és a váci templomok­ban a misék, érdekes szokás él azonban a váci hívők kö­rében évtizedek óta. Ezt úgy fejezném ki: megvan a maga közönsége a reggeli, a déli nagy- és az esti misé­nek is. Á „sima” vasárnapo­kon szinte mindegyik temp­lomban lehet találni üres pa­dokat, padsorokat, talán töb­bet is, mint amikor tiltották a templomba járást. Az okok sokaságát lehetne meg­nevezni. Egészében még­sem gondolnám, hogy keve­sebb az aktív híveink szá­ma. Ellenkezőleg, valameny- nyivel több, mert a diákmi­sékre például nagyon sok szülő is elkíséri a fiatalokat. Gazdagon díszített püspöki pásztorhot a váci székesegyház kincstárából Hancsovszki János felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom