Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-12 / 264. szám

I PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. NOVEMBER 12., PÉNTEK 13 Törvényellenes a rangok használata A Pest Megyei Hír­lap szeptember 16-ai számában je­lent meg a követke­ző hír: Gróf Bethlen István csobánkai lakos. Az a körülmény, hogy Bethlen István Csobánkára költözött, az újság szempont­jából nyilván fontos hír, az itt lakók számára azonban többnyire közömbös. A hír közlésének módja, tudniillik hogy nem Bethlen István, hanem gróf Bethlen István költözött Csobánká­ra, számomra a meglepetés erejével hatott. Két szempontból is meg­hökkentő a hír. Egyfelől mert az 1947. évi IV. törvény (Egyes ran­gok és címek megszüntetésé­ről) a mai napig érvényben van, így a hivatkozott tör­vény 3. paragrafus (3) bekez­dés szerint tilos olyan cím­zést használni, amely a jelen törvénnyel megszüntetett rangra rangjelző címre (mél­tóságra) utal. Ezért amíg a most hivat­kozott törvény megváltozta­tásra nem kerül, nem tekint­hető törvényesnek az újság­ban megjelent címrész. Másfelől úgy vélem, hogy az újság, amely önma­gát több ízben népinek és nemzetinek aposztrofálta (ezért járattam az újságot magam is) a grófi címet leg­feljebb ironikusan használ­hatja. Súlyos hiba lenne, ha ilyen gyorsan felejtene a ma­gyar társadalom. A bankvi­lág és vele együttjáró nyo­morúság úgy tűnik már itt kopogtat az ajtónkon, a ma­gyar nép boldogításához már csak a grófi világ hiány­zik. Akiben nosztalgia élne erről a világról, annak figyel­mébe ajánlom, hogy helyes lenne ismét olvasni Illyés Gyulát, Féja Gézát, Tamási Aront, vagy a többi népi írót. Úgy tűnik vannak kísérle­tek, amelyek már elérték a parlamentet is amelyek arra irányulnak, hogy bizonyos címeket és rangokat ismét visszahozzanak a közéletbe. Ezek a kísérletek nem vezet­hetnek máshoz, mint a társa­dalom további és végletes megosztásához. Maradjunk annyiban a jö­vőben, ha Bethlen István részt vesz egy gázvezeték ünnepélyes átadásán, akkor ezt tegye polgárként, grófi cím nélkül. Tájékoztatnom kell egyéb­ként a Pest Megyei Hírlapot és annak olvasóit, hogy a fentebb megnevezettt politi­kus nem költözött Csobánká­ra. Kovács Béla Szentendre Le a lóról, „Charta”! Nem veszem komolyan, in­kább mosolygok a „Charta” mesterkedésein. Amolyan utóvédharcnak tekintem. Ahogyan hangszórós tülkö­léseiken elhangzó mester­kélt mondókáikon enyhén szólva „kacagnak”. A törté­nelem által megvert rend­szer gyülevészei menteni igyekeznek a harácsot. Spe­kulálnak egyrészt a társada­lom közönyére, a múlt ha­zug szépítgetésére, a ma­gyar társadalom bűnbocsána­tára, nyomorkiáltással — a gépkocsiáradat ellenére. Igyekeznek vitorlájukba fog­ni azt a be nem következett illúziót, amely szerint ha­zánk máról holnapra nyuga­ti kánaán lesz, persze az ott is fennálló recesszió nélkül. A körülmények kétségtelen kedvezőek a „Charta” szá­mára, — (sokat segít nekik a rádiós „Krónika”), azon­ban kétséges, hogy annyira, amely alapja lehetne mosta­ni kijelentésüknek: „Várja­tok türelemmel, még nem vagyunk itt mind a tizenöt- millióan.” (újra erőltetett „kacaj”). Figyelmükbe aján­landó a ’56-os pesti utca tö­mege, (a vidék ott sem volt, pedig a tizenötmillióban a határon túliak is benne van­nak) a „Chartával” ellenke­ző előjellel, mert Arany Já­nos szerint is: „Tűrte Mik­lós, tűrte, — ameddig tűrhet­te.” Cséplő István Kismaros Vörös inkvizítorok a láthatáron © Egyre inkább meg­győződésemmé vá­lik, hogy a volt elv­társak — akik azóta már az európaiság díszbabé­rokkal övezett bajnokai lettek — hülyének, amnéziásnak és szenilisnek nézik a magyar nép legnagyobb részét. Erősödött bennem e felis­merés a Dabas-Sári iskolabot­rány kapcsán. A múlt vörös inkvizítorai olyan erőszakkal vetették magukat a negyven­éves pusztítás után éppen csak éledő egyházra, hogy a rómaiak kereszténygyűlölete egy hároméves gyerek dacjá­téka ahhoz képest. Teszik mindezt a tolerancia nevével fémjelezve. Ismerős tenden­cia! A vitriolt is el lehet gyógyszerként adni, úgy­hogy nem árt a felirat mögött az üveg tartalmát is megnéz­ni. A csomagolás: másság­tisztelet, igazságosság. A tar­talom: egyházgyűlölet, a mar­xizmus monopóliumának res­taurálása. Ezt azonban a jövő évi — remélhetőleg be nem HISTÓRIA Hamvas Béla Szellem és hatalom (V.) Ugyanez az érvelés ez, mint a hatalom kérdéseiben Rathenaué. Egyszerre a so­kaság válik mértékadó té­nyezővé, nem pedig a he­lyes. Ott félnek attól, hogy a túl nagy lépés a rendet fel­borítja, itt félnek attól, hogy a túl tiszta forma, a túlélésgondolat, túl nemes nyelv és túl magas magatar­tás érthetetlenné válik. A festészetben is félnek, a tu­dományban is félnek, s így megnyílt a lehetőség az al­kura, s a szellem mellett megjelent a ponyva és a giccs. A színigazgató fél at­tól, hogy a dráma túl mély és túl komoly, az államférfi fél attól, hogy a megoldás túl merész. Mindegyik tud­ja, hogy mi a helyes; de mérsékelt. Nem lehet, mondják, mindent egyszer­re. S az a helyzet, ami ilyen körülmények között támad, a következő: az engedé­kenység nem áll meg. Min­dig többet kell engedni. Mindig több jut feladásra és mindig fontosabb dol­gok kerülnek alkura. El- ponyvásodik az irodalom és művészet, átterjed a tudo­mányra és kikezdi a társa­dalmat és az államot, és el- ponyvásodik a vallás. A tár­gyak is lehetnek ponyvatár­gyak: van ponyvabútor, -ru­ha vagy ponyvaétel, van ponyvamorál, -beszéd, tár­sas érintkezés. Mindegyik­re jellemző az a lazaság, az a lefelé való nyíltság és véd- telenség, ami a mérséklet eredménye. Felad valamit ma, holnap többet kell fel­adnia, holnapután még töb­bet. A ponyvaruha: a nemte­len anyagból készült, de cif­ra szövet: a ponyvabútort is ismeri mindenki, a vékony furnéros, olcsó, de megté­vesztően szemre való tárgy. Mindenki tudja, hogy az, amit a nagyvárosokban „bóvli”-nak hívnak, az ol­csó használati cikk, eredeti­leg csupa nemes és komoly dolog volt, szolid és biztos, tartós és megbízható, de a nemesség valahogyan elkez­dett benne mérséklődni, és addig mérséklődött, amíg eltűnt, s ma ízléstelen és csaknem teljesen használha­tatlan. Társadalmi osztá­lyok is el tudnak ponyvá­sodé. Európában a XVIII. században így ponyváso­don el az arisztokrácia, a XIX. században a nemes­ség és a polgárság, a XX. században a munkásság, s most éppen már a parasztsá­gon van a sor. Már oda is behatolt a drogéria- és cu­korkakultúra, a hamis, ol­csó, édeskés, kábító, érték­telen — a ponyvaság. Éte­lek is el tudnak ponyvásod- ni, hiszen ami az otthonok, az anyák és feleségek ház­tartásában oly nemes, az a házias étel mélyről éltető, tiszta és komoly valósága, s ehhez képest a vendéglő mindig hitványabb, s ma a város már elérkezett a kifő­zések, a konzervek és tö­megétkezők és büfék ételei­hez. Emberi arcok, jelle­mek, szavak, sorsok is el tudnak így veszni, le tud­nak merülni. Ezzel a folyamattal so­kan foglalkoztak: hogyan üti fel a fejét az engedé­kenység, az alku, hogyan nyílik meg valami lefelé. Valamennyi szerző közül Nietzsche és Evola volt, aki ezt a világjelenséget a legkimerítőbben tárgyalta. Evola nagy könyvében, amelyet a „Modern világ lá­zadásáénak szentelt, ezt az átalakulást humanizálódás- nak nevezte. E terminoló­giai értelmében a humánus az, amit most hatalomnak neveztünk, és ez minden ponton szemben áll az ura­lommal, amelynek termé­szete nem humánus, hanem divinális. Ugyancsak Evola mutatott rá arra, hogy a de­mokrácia lényege éppen ez a humanizálódás, és hogy miképpen kellett a demok­ratikus életrendnek okvetle­nül feloszlania. Az elpony- vásodás, egészen nyugod­tan mondható: az elfillérese- dés az, ami a demokráciát jellemzi, s ami az emberi élet minden területére be­tör. Ez éppen a szellem el- lenmozgásá. Filléressé lett itt minden: étkezés, morál, berendezés, város, emberi jellem, vallás, művészet, szórakozás — ez a filléres társadalmak és filléres álla­mok ideje. Ez a szellem tel­jes feladása. Mert aki a szel­lemet egy pontban feladja, minden pontban feladja. A szellem nem tűr meg mást magán kívül. Mihelyt vala­mi egyéb is szóhoz jut, ki­vonul. Vagyis, hogy Ruys- broek alapján mondható: mihelyt valaki a szellemtől elfordul, elveszett. íme a válasz Rathenau té­telére. A mérsékelt közép­nek ama védekezéséről, hogy a fejlődés csak kis lép­tekben haladhat, kitűnt, hogy ez a kezdődő elszel- lemtelenedés, sőt engedély a szellemtelen erőknek, hogy az életrend kérdései­ben szóhoz juthassanak. De ami ebben a legfontosabb, az körülbelül így fogalmaz­ható meg: amit a Rathenau- féle mérsékelt közép célba- vesz, az nem is a hatalom és uralom feszültségének kérdése, vagyis nem az em­beri életrend abszolút, örök formáinak megteremtésére irányuló kísérlet, hanem mindössze ez a két szán­dék: béke és jólét. A paci­fizmus és jóléteszme össze­függ. Mindkettő jellegzete­sen a humánum megnyilat­következő — baloldali fordu­latig nyíltan nem tehetik. Ezért van szükség a jelsza­vakra. Akik azonban ismerik — a nem is olyan távoli — múltat, tudják kódolni a jel­szavakat. Tudják, hogy olyan emberek szájából, akik sorra követték el — legalábbis ne­vüket adták hozzá — az egy­házellenes gaztetteket, nem túl ízlésesen hangzik a türe­lem szó emlegetése. Vala­hogy úgy áll, mint sárban tur­káló disznón a cilinder. Az út- széli feszületeket tűzifának felhasználók, kegytárgyakat kifosztok, apácákat megbecs­telenítők ne oktassanak ki senkit másság-tiszteletből. Ők abból már megbuktak negyven évvel ezelőtt, és bu­kott tanulóhoz nem szokás korrepetálásra járni. A Da­bas-Sári és társai fedőnevű színjáték célja egyre világo­sabbá válik. Az egyház tűrő­képességét próbára tenni, be­lerángatni olyan nemtelen já­tékba, melyben részt venni soha nem volt célja. S ha mindezt elérték, fejéhez lehet vágni: lám a keresztény alá­zat hirdetői hatalomra tör­nek. Vigyázat! A farkasok­nak az a fajtája a legveszélye­sebb, amelyeken báránybőr villog. A vörös inkvizítorok ren­dezik soraikat. Mi valóban a krisztusi szeretet hirdetői va­gyunk, de balekok nem! Földes György Nagykőrös Politikai jajveszékelés Miniszterelnökünk frappáns véleménye ú hűen tükrözi a tévé " és a rádió körül hul­lámzó, az álliberális bértoll- nokok keltette újabb hisztéri­át. Ők azok, akik az aczéli időkben megszerzett és si­kerrel átmentett pozíciókat látják ismét veszélyben. Hogy ezt Bánó úr baklövése okozná az már nem jöhet számításba. A „veszettnek” látszó pozíciót minden áron meg kell tartani. A cél szen­tesíti az eszközt! A választá­sok előtt egy ilyen „hídfő”- vesztés nem történhet meg. Most Mester Ákos szavait idézem: ...„és ne legyenek senkinek illúziói”... afelől, hogy miért! A rendszervál­toztatás, a gazdasági áttérés, az adósságszolgálat kötele­ző átvállalásából fakadó ne­hézségeket, egzisztenciaha­nyatlást, a munkanélkülisé­get: a mikrofon és a kamera birtoklásával — immár há­rom és fél éve — a koalíció nyakába lehessen varrni. Hogy az érthetően cseppet sem rózsás közhangulatot to­vább lehessen szítani. Azért reagálnak agresszíven, mert veszélyeztetve érzik az érde­keiket. Ezért a hisztéria. Nagy Mátyás Monor kozása, a XVIII. és XIX. század liberális demokráciá­jának gyermekei. Sem a pa­cifizmusban (rettegés a há­borútól), sem a jóléteszmé­ben (rettegés a szegénység­től) szellemről nincsen és nem is volt szó. Ez az élet­rend külön tudományt konstruált magának, hogy magát megvalósítsa: a gaz- ■ daságtant. Ez a szegénység­től és háborútól való idio- szinkratikus félelem tudo­mánya. De ugyanakkor a gazdaságtan az önmagát fel­adó szellem klasszikus terü­lete. Minden kérdés, ami ezen a helyen felmerül: gya­korlati. Mi a gyakorlat? Szabó Lajos azt mondja: a gyakorlat nem egyéb, mint depravált elmélet. (Folytatjuk) Bocskai Vácott Bocskai 1605. november 11-én találkozott az egy­kori országgyűlések színhelyén, Rákosmezőn a tö­rökkel. A nagyvezír, Lalla Mehmed ekkor adta át azt a koronát Bocskainak, amely ma a bécsi Kunsthistorisches Museum féltett kincse. A fejede­lem azonban nem koronáztatta magát Magyaror­szág királyává, nem uralmi szimbólumként, csu­pán ajándékként fogadta el a koronát. Bocskai másnap Vác városába ment. Kíséretének egyik tagja, Bocatius János jegyezte fel: „A fejdelem Vác várában fogadott vissza táborába. Ez a vár már inkább csak a vár látszatát őrzi. Valamikor híres hely volt Vác is, bizonyítja ezt a számos, részben még ma is meglévő templom és kápolna is. ’’Bocskai néhány napot töltött a városban. Karcsú Antal Ar­zén, Vác történetírója — aki tudatosan elfogult volt a reformátusokkal szemben — írta váci nap­jairól: „Már ekkor Kálvin követői Váczott is számo­sabban lévén, intézkedéseivel ily hitfelei tekintélyes fészkévé avatta föl ezen püspöki várost, az ősi kath. egyház nagy sérelmére’.’ Sérelmezett intézkedése az volt, hogy „a Genf városában készült magyar hit követőinek iskolákat nyitott. ” Bocskai a városban fogadta Brassó város küldötteit is, akik az „egyko­ri rác és oláh királyok és fejedelmek díszes koroná­ját a palásttal és más ékszerekkel együtt'’ ajándé­koztak a fejedelemnek. Amikor átadták neki, Bocskai „nem kevés szóval fejezte ki örömét, amit vidám arca is bizonyított"— írta Bocatius János. Pogány György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom