Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-10 / 262. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. NOVEMBER 10., SZERDA 13 Hirdessék az igazságot! Szövetségünk tagjai nevében őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel gratulálunk felelősségteljes és áldozatos tevékenységükhöz, melynek révén, objektív tájékoztatásuk alapján olvasóik nap mint nap igaz, embert nemesítő és lelkesítő kincsekhez juthatnak. Szívből kívánjuk, hogy a T. Szerkesztőség minden tagja jó erőben és jó egészségben a továbbiakban is eredményesen működhessen közre az igazság hirdetésében, közös céljaink mielőbbi megvalósításában, egy jóléti, polgári demokrácia elérése érdekében, ahol a szeretet,, egymás megbecsülése és a törvények feltétlen tisztelete garantálná a népfenség érvényesülését! Móré Csaba József Magyarok Nemzeti Szövetsége ügyvezető elnök Szovjet útlevél Halász Csilla szovjet útlevél című írásához csatlakozva leírom, hogyan jártam a szovjet útlevéllel. 1950 februárjában tizedma- gammal az akkori NDK-ba küldött ki a MÁV a háborúban Németországba elhurcolt magyar mozdonyok és kocsik felkutatása és hazahozása céljából. Székhelyünk a félig lerombolt Drezda városa volt. Élelmiszert mi is, akárcsak a németek, jegyre kaptunk. Amit jegyre kaptunk, édeskevés volt a magyar gyomornak, ezért minden héten más és más ment fel az akkor még járható Nyugat-Berlinbe pótlás vé- gett. A nyugati zónában már minden kapható volt. Mi is szovjet útlevéllel lettünk ellátva és ez sokban hasznunkra volt. Történt, hogy én voltam a soros bevásárló és minthogy sok keletnémet lakos is — ha tehette — ott vásárolt az NDK-ban hiányzó cikkeket. Bevásárlás után a berlini Ostbahnról indult Drezdába a vonat. Indulása előtt a keletnémet rendőrség razziát tartott a vonaton és a keletnémet utasoktól minden nyugatnémet zónából eredő árut elkobzott. A mi szakaszunkba is bejöttek, kérdezték, hogy az oldalamon lévő áru az enyém-e. Mondtam, hogy igen, és mivel szovjet útlevéllel igazoltam magam, még tisztelegtek is. Azt hitték, szovjet állampolgár vagyok. Így menekültek meg a németek is az elkobzástól és nem győztek hálálkodni, hogy nem hiába mentek fel Berlinbe. Az egész német vasutakra imigyen szabadjegyünk volt, amit a munka végzése után Budapesten le kellett adni. Ennyi becsülete volt a szovjet útlevélnek. Nemeskéri Mihály Piliscsaba Világhírű ókortudós Országszerte vala- IjAfi mennyi településün- g_Tg kön bensőségesen tB? ünnepelték az 1956-os forradalom évfordulóját. Ezen a napon számos helyen kitüntetésekre is sor került. így volt ez nálunk, Pomázon is. A község önkormányzata első ízben adományozott díszpolgári címet, és második alkalommal Po- mázért (Pro Űrbe) kitüntetést. A különféle testületek üléseztek, javasoltak, elvetettek, majd elfogadtak személyeket, neveket, akiket méltónak tartottak valamelyik kitüntetésre. Az ülésezők azonban egyről elfeledkeztek: nem nézték meg a Magyar Életrajzi Lexikont, nem olvasták el a pomázi Hírlevelet, és nem néztek körül a világhírű szülöttei sorában. Nem érzem magam hivatottnak bírálatot mondani a testület döntéséről, hiszen részletesen nem ismerem a kitüntetettek életét, tevékenységét, bizonyára méltóak a kitüntetésre. Számtalan utalást, adatot, idézetet, irodalmi művet találtam azonban olyan tudósról, aki Pomázon született, életének több mint a felét itt élte le, és csupán azért nem tevékenykedett itt élete végéig, mert az úgynevezett szocialista rendszer alatt menekülnie kellett. Alföldi Andrásra gondolok, akit a világ egyik legnagyobb ókortudósaként emlegetnek. Pomázon született, édesapja itt volt községi orvos. Számtalan szakkönyvet írt, kutatott, tanított, de 1947-ben menekülnie kellett hazájából. Különböző külföldi egyetemeken kapott katedrát, kitüntetéseket szerzett magának és hazájának. Magyarságát sohasem tagadta meg. Nemzetközi szaktekintély volt. Négy egyetem (UtHISTÓRIA Hamvas Béla Szellem és hatalom III. Ma a szellem nem a kivételben, az egyes zseniális emberben, hanem az egész emberiségben közvetlenül él, közvetlenül hat és semminemű hatalmat, amely szolgaságot hoz és könnyet fakaszt, még ha időlegesen engedelmeskedik is neki kényszerből, akceptálni nem hajlandó. Platón korában a szellem bukása teljes volt, mert az egyes emberből indult ki, s ezért nem bírhatott azzal a feladattal, amelyet végre akart hajtani. Ma a helyzet egészen más. A szellem ma még csak készül, igazában hozzá sem fogott. A helyzet ma az, hogy egyelőre ironikusan nézi a nem tisztakezű hatalom kétségbeesett erőfeszítését és távoltartja magát. Mi hát a megoldás? A megoldás még elég messze van. Most csak egyetlen lépést lehet tenni. Ez a lépés a második axiómához vezet, amely Laotsze-től való, és a következőképpen hangzik: „Hogy a nép oly nehezen vezethető, azért van, mert az uralkodók túl sokat tesznek”. íme, Laot- sze azt mondja; a jó hatalom az, amelyik keveset cselekszik, minél kevesebbet; a legjobb az, amelyik nem cselekszik semmit. Melyik az a hatalom, amelyik nem cselekszik semmit? A szellemi hatalom. De jobb, hogyha ezt az egymástól teljesen különböző két valóságot az ember azonnal elválasztja. Nevezzük hatalomnak azt, amit a tisztakezűség feladása nélkül nem lehet elérni; a másikat, a Laotsze-félét, a szellemit pedig nevezzük el uralomnak. Mindenki tudja, hogy a hatalom hallatlan kötelességgel, rendkívüli erőfeszítéssel és nagy apparátussal miképpen tartja fenn magát. Mennyit kell tennie, milyen sokat kell fáradnia, hogy kell magát biztosítania, Laotsze szavával: milyen sokat kell tennie, hogy végre is ne érjen el semmi lényegeset, mert a népet nem tudja vezetni. És mindenki tudja, hogy az uralomnak minderre szüksége nincsen: nem kell sem költség, sem apparátus, szervezet, vagy intézkedés. Az uralom természetében van valami közvetlen. Szférája mindenki számára közvetlenül érthető realitás. A hatalom szférája ezzel szemben ama bizonyos falakon belüli imagináriusan hivatalos. A hatalom és uralom úgy viszonylik egymáshoz, mint a járásbírósági, vagy törvényszéki tárgyalás és Salamon király. Harun al Rasid, vagy Mátyás király ítélete. A bíróság ítélete falakon belüli, elvont, hivatalos, hatalmi ítélet; a salamoni közvetlenül, elsődlegesen reális, uralmi ítélet. Az előbbi az, ami a könnyeket fakasztja és mindig könnyeket fakaszt, mert ez a természete. A hatalom sohasem véglegesen megnyugtató, nem tiszta, világos és átlátszó. Az uralom ezzel szemben világos is, tiszta is, átlátszó is, mondjuk, ez a periklé- szi, amely nem fakaszt köny- nyet. A hatalomban mindig van valami démonikusan romboló; az uralom ezzel szemben fölényes, meg- érinthetetlen és magas. Ez a természetük abból következik, hogy a hatalom szellemtelen, az uralom pedig szellemi. Ezért kell, szervezeteket építsen, szüntelenül dolgozzon, kössön, mozogjon, üldözzön, szolgaságot hozzon; de bármennyit épít, dolgozik, mozog, üres marad és terméktelen. Ezért démonikus és rombol, és ezért mondja Burck- hardt, hogy: Macht ist böse. De ugyanezért az uralomnak nincsen szüksége sem szervezetre, sem költségre, sem munkára; van valamije, ami sokkalta több mindennemű erőfeszítésnél: a szellem. A szellem több, mint cselekvés. A problémák bonyolultságának tetőfokán vagyunk. Keresztül-kasul egymásba nyúlnak: egymást keresztezik, egymáson átvilágítanak és egymást feszültségben tartják: hatalom, tisztakezűség és be- szennyezettség, falakon kívüliség és belüliség, hivatalos és közvetlen realitás, démonikus rombolás és termékeny teremtés. Ebben a helyzetben a szellem magatartása abszolút passzív, sőt abszolút passzív kell hogy legyen. Miért? Mert csak így őrizheti meg azt, ami számára a legfontosabb: tisztakezűségét. Abban a pillanatban, amikor aktívvá lesz, erről leköszön. A szellemnek pasz- szívnak kell lenni, mert mihelyt csak valamit is tesz, máris túl sokat tesz, s ezzel a nép fölött való vezetést elveszíti. Mert a népet látszólag a hatalom vezeti; jobban mondva a hatalom teszi a népet szolgává, az intézkedik fölötte, az fakasztja könnyeit. A valóságos vezető azonban nem hatalom, hanem a szellem, a nemcselekvő, a passzív. Ez az, amely tudja, hogy a hatalom tehet, amit akar, igaza nincs. Igaza csak a szellemnek van. A szellem helyzete ma tragikus. Mi ez a tragédia? Az, hogy kénytelen látni a hatalom démonikus rombolását, de ugyanakkor kénytelen pasz- szív lenni és passzívnak maradni. Passzív azért, mert aki cselekszik, az elveszti az uralmat a nép fölött, és passzív azért, mert recht, Bonn, Párizs, Gent) fogadta honoris causa doktornak, tíz akadémia (Budapest, Róma, Bécs, München, Mainz, Göttingen, Koppenhága, Stockholm, Párizs, London) választotta meg rendes tagjának. Irodalmi tevékenysége könyvtárnyi. 1981-ben bekövetkezett halálakor számos külföldi lap emlékezett meg róla, méltatta munkáját. Mi hallgattunk, ahogy az annak idején szokásos volt. És most arra hivatkozunk, hogy nem ismerik. A rendszerváltás után (Alföldi András végakaratának megfelelően) igen nagy értékű, ritkaságokkal büszkélkedhető gyűjteményét a felesége Magyarországnak ajándékozta. És itt meg kell áll- nom. Pomázon már második éve ajándékoznak címeket, kitüntetéseket, de Alföldi Andrást egyetlen alkalommal sem találták erre méltónak, pedig nevét, tevékenységét megemlítették a testületi üléseken, de többször azon kívül is. És mi volt a válasz: nem ismerik az emberek. (Zárójelben említem, hogy olyan személyiség is kapott díszpolgári címet, akit nemhogy nem ismernek, de még a nevét sem tudják kiejteni.) De nem is ez a lényeg. Ha a testület nem ismeri világhírű községi szülöttjét, az bizony elég szomorú, de ha például az értelmiségiek sem tudják ki volt Alföldi András, az bizony az önkormányzat hibája is. Nem értem! Alföldi itt született, fél évszázadot itt dolgozott, tevékenységét az utóbbi időben országos lapok, helyi tájékoztatók is ismertették, és mégsem ismerik? Említettem már, nem érzem magam hivatottnak a testület döntését bírálni. Egy azonban biztos: mintegy 3200 településünk egy kivételével (és ez az egy szülőfaluja, Pomáz) büszke lenne arra, ha Alföldi Andrást kitüntethetné, díszpolgárának fogadhatná. Balogh Gyula Pomáz így helyes Sajnálatos hiba került a szombati számunkban megjelent „Itt tart ma Pilis” című Miklós Károly helyi önkormányzati képviselő által írt levélbe. A képviselő szerint ugyanis a 25 ezer forintos vízbekötési díjat 10 ezer forint körüli összegre kellene csökkenteni. A levélírónktól, illetve olvasóinktól elnézést kérünk a hibáért. aki elnyeri a hatalmat, annak a keze nem maradhat tiszta. A szellemnek ez a passzivitása kényszer is meg nem is. Részint a körülmények hatása, részint önként vállalt magatartás: ez benne a fensőbbség, a biztosság, a maga tudatának igaza és az előkelőség. Ez az, ami benne a lényeges, a türelem, az álhatatos- ság, az önmegtagadás és a tudás. Vár. Tudja, hogy ez így, ahogy van, rossz. De nem tehet mást, mint hogy vár. Ez benne a heroikus. A szellem magatartása ma elsősorban ez. Ahová az ember néz, mindenütt távol van, mindenütt kívül áll. Hősies, mert a démonikus hatalommal szemben megmarad a maga abszolút lényegében: passzivitásában, nemcselekvésében, distanciájában és néz. Kénytelen nézni. Kénytelen arra, hogy ne tegyen mást, csak nézzen, mert mihelyt megmozdul, azonnal vesztett. Ez a ma szellemiségében a tragikus-heroikus: látni és nem cselekedni, tudni és mozdulatlannak maradni. (Folytatjuk) Dinnyetermesztés Üllőn A dinnye a magyarság kedvelt eledele volt a kezdetektől, all. századból már okleveles emlékben Is előfordul „Diirna” nevű település. A középkorban azonban még csak a sárgadinnye volt ismeretes, a görögdinnye a 16. századtól vált kedveltté hazánkban: megkülönböztetését Szikszai Fabrícius Balázs 1590-ben megjelent munkájában olvashatjuk először. Nem tartozik tehát a korai emlékek közé az a forrás, ami arról tudósít, hogy Üllőn a 15. század elején dinnyetermesztés volt. Az 1418. október 11-én Pest megye által kiállított oklevél — Da- moni Balázs, Hartyáni Albert, Katusai Lázár és Bátéi Mátyás szolgabírák vannak megnevezve — azt tanúsítja, hogy a községben Kada: Farkas János és Pál perbe fogta Inárcsi Karácson György fiait, Gáspárt és Boldizsárt, mert dinnyetelepüket juhaklukat az ő területükön állították fel. Nagyobb pereskedés nem lett az ügyből, mert a Karácsonok elismerték, hogy a terület tényleg a Farkasoké. Hogy Üllőn ismerték-e a korai dinnye termesztésének tudományát, nem tudjuk. Erről l.ippay Jánost számolt be a 17. században. A módszer lényege az volt hogy kezdetleges — mondjuk ma —, üvcgtelen melegházakat készítettek, azt kibélelték, hogy a hidegtől megóvják a növényt, amikor jó idő volt, kibontották a vermet. A korai érésű dinnye ajándékozása nagy divat volt a 16-17. században, Nádasdy Tamás több alkalommal Bécsbe is küldött az uralkodónak a Finom csemegéből. Pogány György
