Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-08 / 260. szám

§ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. NOVEMBER 8., HÉTFŐ 13 A vaslady öröksége Nem irigység és rosszindu­lat vezet, amikor papírra ve­tem aggályaimat. Azt is tu­dom, hogy a probléma ami­ről írok, nem csak a Fáy Ta­karékszövetkezetre jellem­ző. Azért írok mégis, mert ismerem a Pest Megyei Hír­lap elkötelezettségét a rend­szerváltásban, és hiszek a nyilvánosság erejében, hi­szek abban, ha nyilvánosság­ra hozunk dolgokat, megin­dulhat a lassú változás, elin­dulhatunk egy szebb világ felé. Még 1992. április 27-én megjelent egy írás A kiskun- lacházi vaslady címmel Ma­rnia Gy. Oszkár tollából. Úgy érzem, ez a cikk sokat ártott a kiskunlacházi taka­rék körüli állapot tisztázásá­ban. A cikknek egyetlen igazsága van, Sörös Mihály- nénak nem az a legnagyobb hibája, hogy az MSZMP tag­ja volt. Személyes indíték nem vezet, mikor erről a témáról írok. Feleségem ennél a ta­karékszövetkezetnél dolgo­zott, és természetesen érték sérelmek ezen idő alatt, de munkaviszonya megszűnése­kor korrektül jártak el. Amit leírok, elveimből követke­zik, amely nem engedi meg, hogy tovább hallgassak. Melyek ezek a problé­mák? Először is a jelenlegi vezetés megválasztása nem volt szabályos. A választá­sok részközgyűléseken tör­téntek, amelyeken egészen biztosan nem jelent meg az 50 százalék + 1 fő. (A szö­vetkezeti törvény ezt írja elő.) A jelenléti ívek mani­pulálásával történt mindez. Az igazsághoz tartozik, hogy a takarékszövetkezeti tagság nagy részét nem ér­dekli, mi történik a takarék­szövetkezetben, hiszen a tag­ság nagy része úgy szervező­dik, hogy kénytelen belépni, ha kölcsönt akar felvenni. Kérdés vöt, a már emlí­tett cikkben, hogy van-e Sö­rös Mihálynénak szakirányú végzettsége. Erre ő diploma­tikusan közölte, hogy termé­szetesen van. De milyen? Nagyon kíváncsi lennék rá! Tudomásom szerint Sö- rösné már nyugdíjba ment, azonban továbbra is elnöke a takarékszövetkezetnek. A helyére került vezető Örsi Gábomé. Meggyőződésem, hogy ekkora pénzintézet ve­zető pozícióját nem a pozí­ció megöröklésével, hanem pályázat útján kellene betöl­teni. Szó volt a cikkben túlórá­zásról, bérekről. A cikkben azt állítja Sörösné, hogy az átlagbér 33 ezer forint. (Volt 1992-ben.) Ez bizto­san igaz is. A valóságban ez úgy néz ki, hogy a megvásá­roltak, a kiváltságosok ki­emelkedően magas bérhez jutnak, míg a „közkatonák­nak” be kell érniük a létmi­nimumhoz közeli bér kör­nyékén lévő fizetéssel. Eh­hez konkrét példa: az egyik kirendeltségben, ahol hár­man dolgoznak, a vezető bruttó 250 ezer forint prémi­umot vett fel, a vele azonos iskolai végzettségű lényegé­ben időben azonos munkát végző beosztott dolgozó 14 ezer forintot. Tehát 5 száza­lékát. Azonban lényegében még ez sem lenne baj. A baj az egésszel az volt, hogy az összeg nagysága nem füg­gött az elvégzett munkától, a beosztástól, az iskolai vég­zettségtől. Csak egyetlen do­logtól: a vezetőnő döntésé­től. Nincs előre meghatároz­va, hogy milyen feltételek mellett lehet elérni nagyobb prémiumot, a dolgozó bár­mit tehet, Sörösné saját szimpátiája szerint osztotta a takarékszövetkezet pénzét a dolgozóinak. Sörösné arra is hivatko­zik a cikkben, hogy évek óta nem mondott fel senki­nek. Mégis történtek gyors eltávozások a takarékból. Nem kellett felmondani, hi­szen az munkaügyi vitákat eredményezhet. — Lehetet­len körülményeket teremtve a dolgozóknak — maguk mondanak fel. Az egyik ilyen módszer a rossz közér­zet megteremtésére a sza­badságok kiadása. Dömsö- dön például 93 januárjában a kirendeltség dolgozóit kö­telezték két hét szabadság­ra. Az elrendelés egyik nap­ról a másikra történt. Mikor ezt reklamáltuk, a munka törvénykönyvére hivatko­zott a vezetés, hogy a mun­kaadó határozza meg, mikor adja ki a szabadságot. Ezzel szemben feleségem hivatko­zott arra a részre a munka törvénykönyvéből, amely­ben előírja, hogy ilyen eset­ben a dolgozót egy hónap­pal előre kell értesíteni írás­ban. Erre a szóbeli válasz — ne légy már olyan tudálé­kos! Igyekeztek mindent meg­tenni, hogy a dolgozó ne érezhesse jól magát a mun­kahelyén. Matula Gy. Osz­kár szigorú humánus vezető­nek nevezte Sörös Mihály- nét. A szigor, fegyelem szá­momra is szimpatikus erény egy vezető részéről, de csak akkor, ha következetesség­gel párosul. A humánumról nekem egészen más elképze­léseim vannak, mint amely Sörös Mihályné vezetői stí­lusára jellemző. Az újságíró hiába kérdezi azokat a dol­gozókat, akik tudásukhoz, végzettségükhöz képest na­gyobb pozíciókat töltenek be, jó pénzért ők sosem fog­nak egy rossz szót sem szól­ni, volt és elnöki funkciója révén még ma is vezető Sö­rös Mihálynéról. Azonban, ha tudomást szereznek az ál­talam leírtakról, a lelkűk mé­lyén csendben örülnek, hogy valaki szót mert emel­ni ezen furcsaságok ellen. Bennem is van némi tar­tás, hiszen én is Lacházán dolgozom, és már egyszer történt kísérlet, a takarék ré­széről, hogy engem eláztas­sanak munkahelyemen, de akkor ez nem sikerült. Re­mélem, ezen írásom miatt sem történhet ilyen, de mi­vel igazságérzetemet rendkí­vül bántotta ez a cikk, úgy érzem, nem hallgathatok to­vább. Végezetül én úgy érzem, hogy Sörös Mihályné pozití­vumai ellenére sem hasonlít­ható a sikeres angol minisz­terelnöknőhöz, a „vaslady”- hoz, hanem egy királynő­höz, aki despotikus hatalmá­val élve uralkodik, ha kell, átörökíti hatalmát és hűsé­ges alattvalóihoz néha ke­gyes is tud lenni. V. A. Dömsöd (A teljes név és cím a szer­kesztőségben) * A leírt soroknak sorsuk van, vállalni kell értük a felelősséget. Nyilván ezért osztották rám a feladatot, nézzek utána egy általam tavaly már kivizsgált ügy­nek, melynek középpontjá­ban a kiskunlacházi Fáy András Takarékszövetke­zet elnöknője. Sörös Mi­hályné állt. Napokat töltöttem el az adatszerzéssel, sokakkal el­beszélgettem. Köztük a szö­vetkezet dolgozóival és' kí­vülállókkal. Ezekből a be­szélgetésekből — és vélemé­nyekből — azt szűrtem le, Sörösné erős kézzel tartja a gyeplőt, amiért közel sem népszerű. Viszont a szaktu­dását, a pénzügyekben való jártasságát senki nem kérdőjelezte meg — kivéve a levélírót. Utolsó beszélge­tésünk során Sörösné kije­lentette: elegem van ezek­ből a támadásokból, ahogy a megbízatásom lejár, elme­gyek nyugdíjba! Ez tavaly júniusban volt, a megbízatása idén jú­lius 30-ig szólt. Ennek is­meretében meglepett az újabb panaszlevél, melyet vele kapcsolatban postáz­tak szeptemberben. Nos, vegyük sorjában a dolgokat. Levélírónk azt állítja, Sörösné bár elment nyugdíjba, megmaradt el­nöknek. Ez jogi non­szensz, nyugdíjasként nem lehet elnöki tisztséget be­tölteni egy pénzintézetnél. Sörösné július 30-án lekö­szönt, helyét átadta Orsi Gábornénak. Az átadást közjegyző előtt hitelesített jegyzőkönyv rögzíti. Ami Örsi Gábomé kine­vezését illeti, levélírónk eb­ben is tájékozatlan. Az 1992. évi I. Törvény 28. § 3. pontja kimondja: ... a szövetkezet elnökét az igaz­gatóság tagjai közül a köz­gyűlés választja meg. Vagyis a takarékszövetke­zetek esetében nem kell pá­lyázatot meghirdetni az el­nöki poszt betöltésére. Ör- siné 1969 óta tagja a szö­vetkezetnek, benne van az igazgatósági tanácsban, s július 30-ig alelnökként dolgozott. Lényegében mindössze annyi történt, hogy feljebb lépett a rang­létrán a közgyűlés hozzájá­rulásával. A fizetésekkel kapcsolat­ban még vaskosabbak az ellentmondások, illetve kö­zel sem olyan vészes a hely­zet, mint azt a panaszos le­írja. A rendelkezésemre bocsátott bérlistából az tű­nik ki, hogy a legfiatalabb alkalmazott, egy 1991-ben érettségizett ügyintéző havi bruttó keresete 27 500 forint, az átlagbér pedig 1993 első felében 59 ezer forint volt. A jutal­mak elosztásánál a veze­tők a fizetésük 150 százalé­kát, a beosztottak 101— 105 százalékát kapták. Mérlegelve a felelősséget, ez az arány alighanem mél­tányos. A teljesség kedvéért pa­naszosunk távozása körül­ményeinek is utánanéz­tem. A hölgy 1990-ben lé­pett be a dömsödi kiren­deltséghez, tudomásul véve a munkaszerződés d. pontját, mely kimondja: a munkáltató elrendelheti a dolgozó más munkahelyre vagy telephelyre való áthe­lyezését. A dömsödi kiren­deltségen jelentősen csök­kent a forgalom, ezért, kényszermegoldásként csökkenteni kellett a létszá­mot. Elbocsátás helyett át­csoportosítást rendeltek el, a panaszosnak felaján­lottak egy új helyet. O ezt nem vállalta el, saját kéré­sére felmondás alapján tá­vozott, s így jogot nyert ar­ra, hogy munkanélküli se­gélyért folyamodjon. „Kíváncsiságom” a Sö­rösné után maradt „örök­ségre” is kiterjedt, mivel mind többet hallani befucs- csolt, fizetésképtelenné vált pénzintézetekről. Az idei, első féléves mérleg 115 millió saját vagyont rögzített. A betétállomány egymilliárd, a tiszta nye- resség 23 millió forint volt. A befektetések nagy részét jól kamatozó kötvényekbe fektették. Ezt hagyta maga után a „vaslady”, aki 33 év után vett búcsút az általa alapított lacházi Fáy András Takarékszö­vetkezettől. Matula Gy. Oszkár HISTÓRIA Hamvas Béla Szellem és hatalom (I.)* Tanulmányom három axió­mán nyugszik. Az első közü­lük Werner Bergengruen né­met költőé s a következőkép­pen hangzik: A tisztakezű nem nyerheti el a hatalmat, aki pedig elnye­ri, annak a keze nem marad­hat tiszta. A második Laotsze Taote- king-jából való és ez az értel­me: Hogy a nép oly nehezen vezethető, azért van, mert az uralkodók túl sokat tesznek. Aki sokat tud és nem él aszerint, elveszett. Mit jelent az első axióma? A hatalom és tiszta kéz viszo­nyát mondja ki. De mit jelent * Hamvas Béla könyvtáros, író, újságíró, a magyar szellemi élet kiemelkedő' alakja volt, akit 1948-ban. ötvenegy évesen meg­fosztottak állásától. Ezután húsz éven át, élete végéig, egyetlen kivé­teles alkalomtól eltekintve nem publikálhatott többé. Fenti tanul­mánya 1939-ben, az Országépítés című folyóiratban jelent meg. az, hogy tiszta kéz? Minde­nekelőtt olyasmit, amit köz­vetlenül és biztosan mindenki tud és ami fölött az emberek gondolkodásában eltérés nincs. Az ember gyakran elcsodál­kozik, főképpen hivatalos he­lyen, törvényhozásban, bírósá­goknál, közigazgatásban, hogy vannak tények, amelyek a falakon kívül realitásokként szerepelnek, a falakon belül egyszerre minden átmenet nél­kül megszűnnek realitások lenni. Gyakori eset ez sajtópe­rekben. A hírlapi cikk írója számára a realitás más, mint a bíróság számára, amely ítél a cikk tényállításai fölött. Sőt ennél több, a bíró elhagyja a bírói széket, leszáll az emel­vényről, cigarettával kínálja meg a hírlapírót és abban a pillanatban már realitásban lé­pett. A szociológusok jól is­merik e két egymástól telje­sen különböző valóság vilá­got. Tudják, hogy amikor egy állítás az utcán, a klubban, egymás között, dohányfüst mellett elhangzik, annak jelle­ge, tartalma, formai jelentősé­ge egészen más. A bíró lelép az emelvényről és az állítást elismerheti, sőt elismeri, él vele és ugyanazon a nézeten van. Az emelvényen pedig el­ítéli azt, aki ezt a nézetet ki­mondja. Tegyük fel, hogy egy hiva­tali funkcionárius szabályta­lan tettéről van szó. A hírlap azt írja, hogy e funkcionárius tisztessége kétes. A bíró ezzel éppen olyan tisztában van, mint bárki más. Minek az alapján? Közvetlen, intuitív, társadalmi belső, rendkívül ér­zékeny tudomány alapján, ami az illető funkcionárius­nak nem tetteiből, hanem köz­vetlenül egész magatartásából tűnik ki. De abban a percben, mikor, mint bíró ítél afölött, aki a funkcionárius tisztessé­gét kétségbevonta, bár közvet­len tudomása van arról, hogy a hírlapíró ugyanazt mondja, amit ő is tud, egyszerre úgy tesz, mintha nem tudna róla és mint bíró erről nem is tud és nem is tudhat. Nem azért, mert nincsen az iratokban, ha­nem azért, mert az ilyesmi soha semmiféle iratban nin­csen és nem is lehet. A köz­vetlen társadalmi realitás szfé­rájából egyszerre imaginárius és irreális, úgynevezett hivata­los szférába lép át. És e hiva­talos szférában a közvetlen tu­domásnak nincsen érvénye. A bíró másnap, mikor a funkcio­nárius kerül eléje, esetleg azt is elítéli, de azt sem közvetlen tudomás alapján, hanem csak­is és kizárólag oly tények be­folyása alatt, amelyeket szá­mára a hivatalos szféra nyújt. És itt ismét hangsúlyozni kell: nem az írásbeli bizonyí­ték, nem a tanúvallomások, nem a helyzet kétségtelensé- ge dönt. Ami dönt, az egye­dül és kizárólag az, hogy a hi­vatalos szférában micsoda ho­gyan jelentkezik és mi a súlya. (Folytatjuk) „Hajdúfogadás” a vármegyében 1702. november 8-án az uralkodó utasítást adott ki, amelyben az országban „hajdúk” félfogadását rendeli el. Az utasítás a hajdúkat immár magyar (és horvát) nemzeti gyalogságnak nevezi, vagyis katonafogadás­ról, toborzásról volt szó. A felállítandó hadat az ural­kodó az Itáliában harcoló ezredek kiegészítésére szán­ta, Magyarországról 15 000 főt. A királyi parancssal a vármegye 1702. november 13-án Pesten tartott köz­gyűlése foglalkozott. A megye 115 katonát tartozott kiállítani, ebből a városokra Vácon 3, Kecskeméten 15, Nagykőrösön 8, Cegléden 3 személy esett A vár­megyével a haditanács levele azt is tudatta, hogy a me­gye iálvai közül melyek azok, amelyek szintén tartoz­nak katonát kiállítani. Mentességet élveztek az új szerzeményű birtokok és a rácok — utóbbiak nagy számban éltek Pest megyében. A katonafogadás lebo­nyolítása egyébként a szolgabírák feladata volt, az ő kötelességük volt a járásokban megszervezni a tobor­zást, és nekik kellett a jelentést is elkészíteni. Az ural­kodói parancs sem bízott abban, hogy maradéktala­nul sikerül kiállítani önkéntesekből a szükséges létszá­mot, erre utal az utasítás azon pontja, mely arról szólt, hogy „Ha szükség úgy kívánja, a nemesi felke­lésre is számít”. A falvakat járó biztosoknak és tisz­teknek a hosszú háborúk után nem volt könnyű dolga a vonakodó ifjak meggyőzésével. Talán még az segít­hetett leginkább, hogy a vármegye köteles volt a felfo­gadottak kéthavi fizetését, zsoldját tárolni a megyehá­za pénztárában. „ . „ Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom