Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-01 / 229. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1993. OKTÓBER /., PÉNTEK 9 A természet a legdrágább örökségünk Beszélgetés Gyurkó János környezetvédelmi és területfejlesztési miniszterrel Lapunk meghívására szerkesztőségünkbe látogatott Gyurkó János környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter, akivel Vödrös Attila főszerkesztő. Bánó Attila és Deregán Gábor főszerkesztő-helyettesek beszélgettek. Elsőként a miniszter a környezetvédelem és a nyilvánosság kapcsolatáról fejtette ki véleményét. Tapasztalatai szerint — mint mondotta — a tárca igazán nem panaszkodhat, hogy kevésszer szerepelne a lapok hasábjain, s a támadások is mintha alábbhagytak volna. — Midez talán érthető is — tette hozzá —, hiszen ma már minden józanul gondolkodó ember látja, érzi, hogy a természeti környezet veszélyben van és a védelmében cselekedni kell. — Csakhogy ez a terület kifejezetten olyan, amely pénzbe, sok pénzbe kerül, lett légyen szó a környezeti károk megelőzéséről., avagy évtizedes rombolások helyrehozataláról. Engedtessék meg egy „provokatív” kérdés: a költségvetés a szükségesnél menynyivel kevesebb pénzt bocsát a környezetvédelemre ? — Rendkívül nehéz meghatározni a „szükséges” mennyiséget, s nem kevésbé azt az ösz- szeget, amelyet erre a célra fordít az ország. Önmagában nem adna választ a kérdésre a tárca költségvetése sem, ugyanis a minisztérium hatáskörébe tartozik a többi között az építésügy, a műemlékvédelem, a területfejlesztés; másrészt pedig szinte nincsen olyan tárca, az iparitól a kereskedelmiig, a belügyitől a honvédelmiig, amely például beruházásai révén elhatárolódhatna a környezetvédelemtől. Szinte lehetetlen egy-egy beruházásnál is meghatározni, hogy az milyen kategóriába sorolható, mert kérdem például: egy falusi szennyvíztisztító mű kommunális vagy környezetvédelmi fejlesztés, s a ráfordított összeg hová könyvelhető el? Ha mégis válaszolnom kellene, akkor természetesen csak azt mondhatom, hogy általában jóval több pénz kellene erre a célra, de korántsem csupán a költségvetésből. Mindaddig nem fogjuk utolérni önmagunkat, semennyi pénzzel, amíg a közgazdasági gondolkodásban, azaz a gazdaság szereplőinek a gondolkodásában nem következik be lényeges változás. Konkrétabban: amíg például egy ipari termék előállításának a megtervezésénél a hulladék, a csomagolóanyag sorsát is figyelembe nem veszik. A közgazdasági szemlélet változásán értem azt is, hogy a társadalom is figyel erre, s nem tűri el például a szennyezést. Példás az Audi, a Suzuki — Volt egy időszak, amikor kimondatott, hogy az ipari beruházások értékének mintegy huszonöt százaléka a környezetvédelmet kell szolgálja. Ez a követelmény már a múlté? — Nem valószínű, hogy egy mereven meghatározott arányszámot minden esetben indokolt lenne megkövetelni, bizonyos ésszerű gyakorlat kialakulásának azonban tanúi vagyunk. Ha komolyan vesszük közeledésünket Európához, pontosabban: az európai normákhoz, csatlakozási szándékunkat a Közös Piachoz, akkor nem is tehetünk mást, mint hogy környezetünkre is a nyugat-európai igények szerint tekintünk. Ha egy hosz- szabb távon gondolkodó befektető megjelenik nálunk, akkor az olyan terveket készít, olyan hatásvizsgálatokat végeztet, amelyekkel az alakuló avagy már többé-kevésbé kialakult nyugat-európai normákhoz igazodik. Példaként említhetem az Anőí-beruházást Győrben, vagy a Suzukit Esztergomban. Van befektető, aki eleve „hozza” a közös piaci környezetvédelmi normákat, másokkal hosszabb-rövidebb, de végül is eredményes tárgyalásokat kell folytatnunk. — Miniszter úr említette az imént a tárca sokirányú felada- tatait. Ön ezt a minisztériumot így „örökölte", kialakításában nem vett részt. Mi a véleménye róla? — A tárca egyrészt felelős az építési és területfejlesztésekért, azok összehangolásáért, másrészt feladata az építések, területfejlesztések káros hatásainak a megakadályozása. Ez utóbbit természetvédelem, környezetvédelem címszó alatt emlegetik. Látszatra ellentmondásos, skizofrén helyzet ez, valójában azonban logikusan kapcsolódnak a tennivalók egymáshoz, mert például az átgondolt területfejlesztés egyben preventív környezetvédelem. Mindezekből következően magam szívesebben használnám munkánk egészére a környezetgazdálkodás kifejezést. Van még néhány olyan fogalom, amelyet nap mint nap használunk, talán megszokásból, anélkül, hogy tartalmát mélyebben átgondolnánk. Ilyen például az energiatakarékosság. Ma már talán indokoltabb lenne energiahatékonyságról beszélni, pontosabban jelölné a — célt. — Egyetértve és elfogadva okfejtését engedje meg, hogy jelen beszélgetésünknél — a közérthetőség kedvéért — maradjunk a megszokott kifejezésnél. Ki tudna-e emelni a környezetvédelem szinte határtalan feladatköréből olyan csomópontokat, amelyek munkájában megkülönböztetett figyelmet követelnek? — Természetesen igen, itt van például Bős-Nagymaros, egyvalamiről azonban ennek az árnyékában nem szabad elfeledkezni. A szocializmus évtizedeiben ebben az országban ott lett baj, ahol csináltak valamit, és ott, ahol nem csináltak semmit. Válságtérségek, alakultak ki ott, környezetvédelmi szempontból is, ahol — a vas és az acél országa jegyében — ként a volt Szovjetunió területén történnek. Hágában a legjobb esetben is csak háromnégy éven belül várható döntés, ami viszonylag hosszú idő, ezért is egyezett meg a két ország abban, hogy addig megpróbál valamilyen ideiglenes vízgazdálkodási rendet kialakítani. Ebben azonban nincs előrelépés. — Nincs a nagymarosi gát lebontásában, a Dunakanyar helyreállításában sem, pedig ez kizárólag hazai döntéseken múlik. Mi ennek az oka? — Az idei központi költség- vetés nyolcszázmillió forintot biztosított erre a célra, a jövő évi terv pedig kétmilliárd .forintot irányoz elő. Egyes számítások szerint tizenkétmilli- árdba kerül ez a munka, és 1995-ig befejeződhet. Külön rehabilitációs iroda létezik a lebonyolításra, s ismereteim szerint nincs akadálya az idei munkakezdésnek. — Bár Pest megye távol esik déli, délnyugati határainktól, de a megye lakóit is foglalmegvalósultak a gigantikus beruházások, és ott is, ahol semmit nem fejlesztettek, ahol nincs vízvezeték, csatornahálózat. Nagy kárt okoztak a visz- szafejlesztések, az élő organizmusok megszüntetése, avagy megszüntetésére irányuló törekvések. A tanyákra, a „szerepkör nélküli” falvakra gondolok. A környezet lepusztulásával az élet minősége is megváltozott. Nem szólva arról a rombolásról, ami az agyakban, a lelkekben végbement. Kétségtelen azonban: a bősi erőmű sajnos, változatlanul a figyelem előterében áll. Létesítése már az 50-es években szóba került, Rákosiék azonban nem merték vállalni. Kádárék olyannyira igen, hogy például a természetvédelmi szakhatóságot meg sem kérdezték, s érvényes jogszabályok sorát sértették meg. Nincs előrelépés Bos-ügyben — Hol tart most az erőmű körüli magyar—szlovák vita? — A hágai nemzetközi bíróság előtt van a vita, amely — szeretném hangsúlyozni — a részünkről politikamentes. Senki nem állíthatja például, hogy szlovákellenes hangolat- keltés kísérné, míg — olvasva szlovák újságokat — fordítva ugyanez nem mondható el. A magyar álláspontnak megvan a szakmai alapja, nemcsak ökológiai, folyamszabályozási, vízgazdálkodási, természet- és környezetvédelmi vonalakon, hanem nemzetközi jogi vonalon is. Az, hogy a csehszlovák, illetve a szlovák fél képtelennek bizonyult az elmúlt két és fél évben komolyan tárgyalni velünk, jórészt azzal magyarázható, hogy Szlovákiának nem voltak nemzetközi tapasztalatai és nem érzékelték egyes lépéseik súlyát. A probléma jelentőségéről pedig eléggé elterelték a nemzetközi közvélemény figyelmét azok az események, amelyek a volt Jugoszlávia, vagy időnkoztatja egy időnként felröppenő másik vízlépcsős hír. Eszerint Kádárék a horvátok felé is elkötelezték magukat egy vízi erőmű felépítésére a Dráván. Mi ebben az igazság? — A Drávával kapcsolatban nincs az 1977-es dunai szerződéshez hasonló okmány. Maróthy „elvtárs”, akkori környezetvédelmi miniszter ugyan aláírt valamilyen szándéknyilatkozatot a drávai, érintetlen természeti táj tönkretételére, ez a nyilatkozat azonban azt is rögzíti, hogy minden egyes vízlépcsőre a kormányoknak külön szerződést kell kötni. Ilyen pedig ennek a kormánynak nincs szándékában, ezt legutóbbi találkozásunkkor horvát kollégámmal ismételten közöltem, s remélem, hogy a következő kormányok is hasonlóan fognak vélekedni. A kultúrtáj védelméért — Döntően Pest megyére vonatkozik a következő kérdésünk. A minisztérium illetékes főosztálya megbízta a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetet a Duna—Ipoly Nemzeti Park terveinek az elkészítésével. A munka nagyon az elején van, de látható-e a vége? — Úgy gondolom, hogy olyan, klasszikus értelemben vett nemzeti park, mint a hortobágyi, ezen a területen nem képzelhető el. Itt az ember és a természet együttes működésének az eredménye az, ami védelemre érdemes; a kultúrtájé, amely magában foglalja a tájat, az élővilágot, a Dunát, de a történelmi múlt megmaradt tárgyait, a műemlékeket, a hagyományokat is. A „nemzeti park” talán csak első ötlet volt, „nemzetiörökség-park” valószínűleg pontosabban fedné elképzeléseinket. Szervezett formában történő védelme, fejlesztése, értékeinek felmutatása hozzájárulna az egész nemzet identitástudatának az erősítéséhez, és vonzerő lehet a keretek között tartott idegenforgalom számára is. Hasonló jöhetne szóba a Balaton-felvidé- ken is. A kultúrtáj védelme persze feltételezi annak az életformának a védelmét is, amely ezeket az értékeket létrehozta, s ennek az életfonnának a nyomai jobban megmaradtak a Ba- laton-felvidéken. A Dunakanyarban legfelejebb arra lehet gondolni, hogy megakadályozzunk minden olyan intenzív gazdasági beavatkozást, amely alapjaiban felforgatja az egész vidék arculatát és életét. Amilyen például a Bős-Nagymaros vízlépcső, vagy a visegrádi Prédikálószékre tervezett szivattyús energiatároló lett volna. Bevallom, amióta először találkoztam ez utóbbi ötlettel, talán 1976-ban, azóta gyanakodva figyelem a különböző dunai terveket. — Miniszter úr beszélgetésünk elején utalt arra, hogy a környezetünk sorsa nagymértékben függ mindannyiunk szemléletének a megváltozásától, ön a közgazdasági szemléletről szólt. Mindez igaz és szép, s ebben feltehetően segít a nyilvánosság. Ismervén azonban magunkat, némi kényszerítő eszköz, szigor sem ártana. Mikor lesz például végre környezetvédelmi törvényünk? — Magam nagyobb jelentőséget tulajdonítok a megelőzésnek, vagy ahogy a pszichológusok mondják: a pozitív késztetésnek (és én nagymértékben ebbe a kategóriába sorolom a környezetvédelmi törvényt is), mint bármely szankcionálásának, büntetésnek. Bár, természetesen ez utóbbiaknak is megvan a szerepük. Ami a törvényt illeti: ha tartják az ütemet a jogászaink, akkor a tervezet a minisztériumi szintű viták után októberben a kormány elé kerülhet. — Van esély arra, hogy még ez a parlament megtárgyalja és esetleg el is fogadja? — Van. Úgynevezett keret- törvényt készítünk elő, amely a részletek kidolgozását a minisztériumokra, illetve a környezetvédelmi és területfejlesztési tárcára bízza. Erdősi Agnes és Vimola Károly felvételei
