Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-04 / 231. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP DOKUMENTUM 1993. OKTÓBER 4., HÉTFŐ 9 Menekülés a Gyorskocsi utcából A 4452-es számú fogoly emlékei 1945-ből Történelmi dokumentum az Országos Széchényi Könyvtárban Itthon vannak a Reflektor-kéziratok azon a régi iskolán nőttem fel, amely azt hirdette még, hogy a művésznek, a nép apostolának csak egy ura és pa- rancsolója, egy gazdája és irányítója lehet: a lelkiismere­te.” (Gallicus) Jenei Anna könyvtáros a kéziratokat tartalmazó dobozok­kal Az az augusztus eleji nap abban különbözött a többi­től, hogy a mi naptárunk szerint vasárnap volt. Az ateista nyomozók és kivizs­gálok a Biblia teremtési rendje szerinti hetedik munkaszüneti napot ugyan­úgy megtartották, ahogy azt az Úr elrendelte. E na­pon tehát megszűnt a jö­vés-menés, a zárkaajtók csapkodása, a letartóztatot­tak kihallgatásra kísérése és visszahozatala. Új fog­lyok sem érkeztek. A nyolc személyre mérete­zett negyedik emeleti zár­ka negyven lakója némán elmélkedett a sorsa felett. Senki nem tudta, mit hoz a holnap? Az őr a zajtalan közlekedést biztosító pa­pucsban osont cellaajtótól cellaajtóig és a cirklin be­kukucskált, mit csinálnak az őrzésére bízottak. Az au­gusztusi meleg fizikailag is elbágyasztotta a foglyo­kat. A benti és a kinti csön­det egyszer csak furcsa, az alkonyi órákra szokatlan zaj törte meg. Jövés-me­nés, zárkaajtó-csapkodás tompa zaja szűrődött be a zárkába. — Ugyan mi tör­ténhet odakint, vasárnap késő délután? — csodál­koztunk egymásra. — Csak nem valami kivégző partizánakció? — fordult meg fejünkben. De nem soká töprenghettünk. Hirte­len nagy robajjal kivágó­dott a cellaajtó és ott állott egy másik cellabeli rabtár­sunk, egy volt magyar kirá­lyi rendőrtiszt. — Kifelé! — kiáltotta be a zárkába. Szabadok vagytok! Gyor­san kifelé! A fiatal egykori rendőr­tiszt smasszersapkában börtönőr-egyenruhában volt, s géppisztolyt szoron­gatott. — Kifelé emberek, kifelé gyorsan! — és már lépett is tovább a követke­ző zárkához. Az egész emeletet kizárólag úgyne­vezett politikai foglyok töl­tötték meg. Közel négy­száz embert zsúfoltak ösz- sze állati körülmények kö­zött. Kinéztünk a folyosó­ra. Smasszer sehol. A zár­kákból gyülekezett a folyo­són a sok szabadulni vá­gyó meggyötört rab. A rendőrtiszt-rab a felsorako­zott rabok élére állott, és megindultak a lépcsőn lefe­lé. Az egész úgy nézett ki, hogy egy fegyveres smasz- szer viszi a felsorakozott foglyokat. Az alsóbb eme­leteken az elzáró vasrács­ajtókat az ottani őr minden további nélkül kinyitotta, hiszen nem volt kételye afelől, hogy smasszer veze­ti a csoportot. Pedig így volt. A bátor rendőrtiszt az alagsoron át kivezette az utcára a foglyokat és a Ka­csa utca végén oszoljt ren­delt el. Csaknem mindenki hazafutott, így többségü­ket még aznap az otthoná­ban fogták el, s vitték visz- sza, most már súlyosabb el­zártságba, szökés bűntetté­vel is megvádolva. De hadd térjek vissza a cellaajtó kinyitásának előz­ményeire. A rendőrtiszt­rab cellájából kikopogtak a folyosón sétálgató őrnek. Valami súlyos rosszullétre hivatkoztak. Az őr kinyitot­ta az ajtót, ebben a pillanat­ban berántották a cellába. Megkötözték, fegyverét és egyenruháját elvették, a száját betömve a WC sar­kába helyezték. Ebben az időben a régi börtönőrö­ket, mint megbízhatatlano­kat, leváltották, és a kom­munisták a maguk emberei­vel töltötték be a helyüket. Ez akkor tiszta szerencse volt, mert az új smassze- rek valójában nem ismer­ték egymást. így tudott a bátor és elszánt volt rend­őrtiszt túljárni az eszükön és az „éberségükön”. Negyvenfős cellánk ki­ürült. A meggyötört, hamis vádakkal terheit foglyok él­tek a szabadulás lehetőségé­vel. Más volt a helyzet a mi cellánkban. A negyven fő­ből 37-en a felszólításra azonnal kitódultak a folyo­sóra, és csatlakoztak a me­nekülők csoportjához. A cellában hárman marad­tunk. Dr. Veress Gábor, az IBUSZ korábbi vezérigaz­gatója, dr. Benke László, volt nógrádi szolgabíró, és e sorok írója. A mi vélemé­nyünk az volt, hogy nem kö­vettünk el semmi bűnt, így nincs okunk a menekülésre, mert a független bíróság minket semmiért nem ítél­het el. Persze erre a naiv fel- tételezésre később alaposan ráfizettünk. A Népbíróság­nak nem volt szüksége sem jogilag, sem erkölcsileg megalapozott vádra. Az ül­döztetésnek mindezek nél­kül egészen más céljai vol­tak, amit azután évtizede­ken át tapasztalhattunk. A szökést követően, amikor a smasszerek és a börtönveze­tés felocsúdott az ügyes trükk által végrehajtott me­nekülés következményei­ből, azonnal a megmaradt rabokra vetette magát. Go- rombáskodtak, büntettek, s a mi kedvezményeinket vonták meg. Szerintük ne­künk lett volna kötelessé­günk megakadályozni az ak­ciót. ¥ Akkori börtöntársaim közül többé senkivel sem találkoz­tam. Csak a menekülési ak­ciót szervező rendőrtisztről értesültem ’56 után. Elfog­ták és kivégezték. Sajnos a nevére már nem emlék­szem. Amikor rá gondolok, a régi latin közmondás jut eszembe: „Hódié mihi, eras tibi.” Kelenváry J. László Vajon emlékszünk-e még a húsz, harminc vagy negyven évvel ezelőtti időkre? Emlék­szünk-e egymásra és önma­gunkra, a vállak közé húzott fejekre, a mereven földre sze­gezett tekintetekre, a megvert- ség, a megalázottság érzésé­re? Emlékszünk-e még a féle­lemtől suttogva továbbadott politikai viccekre? A késői órán suhanó fekete Pobjeda hangjára? Emlékszünk-e a nagy, öreg, ládaszerű, hullám­váltós rádióra, amelyet estén­ként a csukott, befüggönyö- zött ablakok, kulcsra zárt aj­tók mögött hallgattunk? Ha igen, emlékezni fogunk egy hangra is, egy Münchenből a rövidhullám szárnyain érkező hangra, amely a hazai zavaróa­dók füttyögésén és recsegésén keresztülszökve szólalt meg: GALLICUS ROVATÁT, A REFLEKTORT KÖZVETÍT­JÜK. Vajon hányán tudták ak­kor, hogy ki is volt Gallicus? Vajon hányán tudják ma, hogy Gallicus, azaz Mikes Imre több mint hatezer „Ref­lektort” szerkesztett, illetve írt? Elgondolkodtunk-e azon, hogy mi volt az oka a Galli- cus-műsorok hallatlan népsze­rűségének? Hogy mi volt a tit­ka Gallicusnak? Hol Ady dolgozott Lehet, hogy tudatosan nem ke­restük a választ, megeléged­tünk azzal, hogy éreztük: Gal­licus igazat mond. Illetve: Gal­licus megmondja az igazat. Pe­dig a titok, az igazság érzésé­nek a titka csak ennyi volt: a Reflektor minden mondatát a szerkesztő lelkiismerete diktál­ta. A lelkiismeret pedig, mint az Istentől kapott lélek legmé­lyéről jövő, őszinte hang, csak igazat mondhat. Ezt az igazságot hallottuk és éreztük ki minden egyes Reflektorból. Pedig az igazság, a sors igazsága olykor messze elke­rülte Gallicust. 1920 januárjá­ban, húszévesen a szatmári Szamos című újságnál kezdett dolgozni, munkatársa volt a Gallicus rovata kilószámra kolozsvári Keleti Újság-nak, aztán dolgozott a Nagyváradi Napló-ná\ is, ahol Ady Endre szobájában és íróasztalánál ült. Erdélyi működése alatt több könyve is megjelent, két kötetben adták ki az Arzén-1, és társszerzője volt a Meta­morphosis Transsylvaniae- nak. Egy cikksorozata, A Dnyeper partján minden csen­des, és egy kétkötetes könyve, az Erdély útja Nagymagyaror- szágtól Nagyromániáig miatt, és általában a magyarság mel­lett való kiállása miatt 1935-ben a románok biharke- resztesnél bilincsbe verve és láncra fűzve átlökték a hatá­ron. Ezután párizsi tudósítója volt Az Újság-nak, 1938-tól pedig a Magyar Nemzet-nek egészen 1947-ig, amikor is Rákosi megakadályozta a to­vábbi Gallicus cikkek megje­lenését. A háborús éveket Franciaor­szágban töltötte, itt vette fel 1941-ben a Gallicus nevet. A német megszállók lázasan ke­resték, így a háború utolsó éveiben feleségével, a ma amerikában élő Vera asszony­nyal együtt menekülniük kel­lett: egy vadászházikóban ta­láltak menedéket, valahol Kö- zép-Franciaország sűrűségei­ben. 1947-ben, mint a párizsi magyai' követség sajtóelőadó­ja, a békekonferencia közlö­nyét is szerkesztette; még ugyanebben az évben, Nagy Ferenc miniszterelnök lemon­dása után Auer Pál párizsi kö­vettel együtt emigrált. Párizs­ban Nyugati Hírnök címmel lapot indított, amelynek fran­cia nyelvű változata is volt: a Courtier de T Occident. E lap 1952-ig élt, ő pedig 1951-től a Szabad Európa Rádió szer­kesztője lett. Huszonöt év múl­va, 1976. augusztus 10-én mondta el utolsó Reflektorát. Negyedszázad után Hányattatásai, Erdélyből való kiűzetése és emigráció­ja, amely kilenc évtizednyi élete javát tette ki, mutatja e század világméretű és világra­szóló szörnyűségeit és őrült­ségeit; mégis vannak, akik ma azt mondják: könnyű volt neki onnan beszélni. Tényleg könnyű volt? Köny- nyű volt 43 évig, vagyis mindhalálig hazátlanul, ide­genben élni, a hazatérésnek még a reményétől is meg­fosztva? Könnyű volt elvisel­ni Nagy Ferenc egykori mi­niszterelnök 70-es években tett szemrehányását, hogy „megtorpant 1956-nál"? Ez utóbbi megjegyzésre csak ennyit mondott: „56-nál megtorpanni annyi, mint a magyar jövendőben élni. ” 56-ról és következményei­ről így nyilatkozik a Reflektor című (erősen kivonatos) köny­vének előszavában: .....hihe­tetlen , képtelen, kétségbeejtő) csalódás volt számunkra, hogy amikor a nemzet maga vívta ki szabadságát, sőt oda­kínálta e szabadságot az egész világnak, akkor magára maradt és elveszejtődött, a his­tória legérthetetlenebb, leg­A szerző felvételei korlátoltabb, úgylehet öngyil­kos árulásával. ” A kétségbeejtő csalódás, az elveszejtődés, a história öngyilkos árulása közepette és ellenére mégis megma­radt, meg tudott maradni egyetlen uránál, parancsolójá- nál és irányítójánál: a lelkiis­mereténél. Amikor a Szabad Európá­nál azt kívánták tőle, hogy váltson hangot, inkább meg­szüntette műsorát: „ ...most, amikor úgy határoztam, hogy negyedszázad után leteszem a tollat, és búcsút vészek azok­tól, akik netán figyelemre mél­tattak. elhallgatásommal ugyanama lelkiismeretemnek engedelmeskedem, mely uta­mat mutatta és mutatni fogja még hátralevő éveimre. ” Ahogyan ő tette Gallicus 1990 tavaszán halt meg, amikor Magyarorszá­gon az első szabad választás reményteli lázában égett a nemzet. Most három és fél év­vel a halála után a Reflektor teljes kézirattömege megérke­zett az Országos Széchényi Könyvtárba. Örömmel vették kézhez a küldeményt. Köszö­net illeti érte a feladót, Vera asszonyt, a kéziratok eddigi gondos őrizőjét, és köszönet illeti az amerikai követség sajtóattaséját. James Nealon urat, aki a több mint negyven kilónyi irattömeg hazaszállítá­sában segített. Mi pedig, olvasva a kézira­tokat, ne csak a politikai szempontokat, a logikus érve­lést, a páratlan tehetséggel szerkesztett mondatokat, a re­mek retorikát vegyük észre, hanem tanuljunk belőle lelki­ismeretességet is; gyakorol­juk önnön lelkünk jobb meg­ismerését, figyeljük legbelső énünk őszinte hangját — és hallgassunk e hangra. Ahogy Gallicus tette. Erre van ma a legnagyobb szükség. Török András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom