Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-27 / 250. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1993. OKTÓBER 27., SZERDA - 5 Látogatóban Zanathy bácsiéknál Tányércsörgés nélkül Eddig azt hittem, hogy akinek könnyen megy a tolifor­gatás, vérében van a rímelés, bizony hadilábon áll a szá­mokkal. S fordítva: akinek a reáltudományok az erőssé­ge, az nem jeleskedik a költészetben. Igaz. a kivételek erősítik a szabályt. így van ez a ceglédi illetőségű Za­nathy Endre bácsival is, akivel elsőként egy szerkesztő­ségünkbe küldött karácsonyi verse útján ismerkedtem meg. Majd levelet is kaptam tőle, sőt személyes találko­zásra is meghívott. Solymári vonattal Csepelre Váci híd a Duna fölött Mennél több információt hallunk Schamschula György közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter úrtól, annál több kérdésünk támad. így történt ez az október húszadi­kán Vácott rendezett fórum alkalmával is, ahol a közleke­désről, hírközlésről volt szó. Ezért fordultunk hozzá érdek­lődéssel a fórumot követően. — „ Családunk igen nagy, eléggé kiterjedt, / Felnevel­tük szépen mi a négy gyerme­ket, / Korunk az elszaladt, nyolcvanon túl vagyunk, / Jó­isten megsegít, még élni aka­runk...” — idézem a verses üzenet első szakaszát, tudva, hogy a meglátogatott szerző­nél ezzel a köszönés helyett elmondott néhány sorral biz­tos sikerre számíthatok. Za­nathy Endre bácsi — lapunk szorgalmas olvasója — ugyanis szerkesztőségünk múlt karácsonyi készülődése közben lepett meg bennün­ket e kedves, versbe szedett soraival. Természetesen meg is jelentek „informá­ciói” — ahogyan ő nevezte költeményét — ünnepi szá­munkban, s azóta keressük az alkalmat — soha egy percre sem szakítva meg a kapcsolatot az idős ceglédi emberrel s családjával — egy bizalmas négyszemközti beszélgetésre. — „Élni vágyódásunk a nagy család miatt van, / Ösz- szesen vagyunk már mi har­minchaton. ..” — A máso­dik versszak első felénél le­teszem a kezemben lévő vers szövegét, s akaratlanul is körülnézek. Egy kisszobá- ban kínált hellyel Endre bá­csi. S ahogyan emlékezem, azok a helyiségek, melyeken verselve keresztül jöttünk, sem voltak nagyobbak, taka- rosabbak ennél a vendégma­rasztalónál. Átlátok egy má­sik szobába is: idős emberek hálója lehet, vélem, mivel a feltornyozott dupla ágy, a fa­lakon függő régi képek téve­dés nélkül elárulják a helyi­ség rendeltetését; nos, az is hasonlóan a többihez, kicsi. — Szóval harminchatan? — Kérdezem immár saját szavaimmal, s e beszélgetést kezdeményező mondat meg­állíthatatlan szám- és adatá­radatot indít el Endre bácsi részéről. — Olyan ez a ház, mint a fecskefészek: mindig hozzá­hozzáépítettünk egy kicsit, aszerint, ahogyan a család szaporodott. Négy gyerme­künk van: s nekik összesen tíz utódjuk. Sőt, már ugyan­ennyi dédunokát tartunk szá­mon: négy leányt, s hat fiút. Persze nem él itt mindenki: csak egy fiunk, az ő egyik gyermeke a családjával, a kis ikrekkel lakik egy fedél alatt velünk. Ez a másik, szintén hozzáépített helyi­ség a miénk: feleségemmel ketten lakjuk ezt a szobát. Jövőre leszünk — reméljük, Isten kegyelméből — hat­van éve házasok... Mert­hogy nem múlik minden baj nélkül az életünk — kalan­dozik tovább az idős ember: nyolcvannál is több megélt esztendő gazdag tapasztalata kavarog fejében, hihetetlen szellemi frissességgel. — Nagyon beteg a feleségem. Erősen mozgáskorlátozott, két bottal is nehezen jár. Az­tán már háromszor is kapott agyembóliát. Úgyhogy nem merjük egyedül hagyni sze­gényt. Most azonban nincs itthon — tekint akaratlanul is Endre bácsi az üres közös szoba felé —: kórházba vit­tük, mert az orvosa műtétet javasolt! Hiába szedte ugyanis azt a rengeteg fájda­lomcsillapítót. nem múlt el tőle a szenvedés. A szakem­berek ígérik, ha a műtét sike­rül, még táncolhat is a hatva­nadik házassági évforduló­ján. Roland és Zoltán, az ik­rek érkeztek haza: természe­tesen édesanyjukkal, hiszen a kicsik még egy esztendő­sek sincsenek. Endre bácsi a beszélgetést hallva fiatalos hévvel ugrik az ajtóhoz. — Gyertek be egy pillanatra — szól ki az unokának —, s hozd be a dédiket is. Aztán mégis mi megyünk ki a kis konyhába, mivel nem akar­juk kizökkenteni a kicsik mindennapos, ebéd előtti éle­tét. Endre bácsit figyelem: mintha harminc- vagy negy­venéves lenne, s mintha csak a sajátjaihoz hajolna le. Olyan fiatalosan, s olyan örömmel nyúl a kicsikért, hogy szinte el is feledem egy percre, hogy Endre bá­csi és az ikrek között több mint két emberöltőnyi távol­ság van... — Tudja, a hatvan év nem megy alatt sok, megszámlálhatatla­nul sok tapasztalatot szerez­tem — mondja Endre bácsi, ismét a vendégmarasztaló kisszobában kínálva hellyel. — S bár az átélt élmények egy jelentős része a közéleti szereplésemhez, a politiká­hoz, a társadalmi események­hez kapcsolódik, igazán ma­radandónak mégis a szemé­lyes élményeket érzem. Pél­dául azt, amikor jöttek a gyermekek, egyik a másik után. Vagy amikor az utol­sót, már kifelé a gyermekvál­laló korból — mégis elfogad­tuk. Gondoltuk: ő lesz majd idős korunkban az eltartónk. Úgyszintén soha nem felejt­hetem el, s gyakran neve­tünk is rajta az asszonnyal, azokat a hétköznapi vitákat, a gyermeknevelés közben adódó nézeteltéréseket. Min­dig azt mondtam erre: tányér­csörgés nélkül nem megy. S már haladt is minden tovább a maga útján... Hosszasan, megszakítás nélkül mesélt Endre bácsi. Részletekbe menő emléki- dézgetése közben markáns életút, szigorú elvek, követ­kezetes, de szeretetteljes ne­velési elképzelések körvona­lazódnak szavaiból. — Talán az volt a legfon­tosabb az elmúlt évtizedek­ben — tekint vissza a múlt­ba Endre bácsi —, hogy soha nem mutattunk rossz példát a gyerekeknek. Tő­lünk mindig csak szeretetet, szép, barátságos szavakat hallhattak, tapasztalhattak. Előttük, a mi házasságunk, a lehető legharmonikusabb párkapcsolatnak látszott, s az is volt a valóságban is. Bármi probléma adódott a hatvan év alatt, azt mindig megbeszéltük, s igyekeztünk kölcsönösen egymáshoz iga­zítani elképzeléseinket. A gyerekek tehát ezt látták, ezt tapasztalták, ezt vihették ma­gukkal mint utódnevelési módszert. S még valami eszembe jutott, amiről ugyan ma már nem szívesen beszélnek, de szerintem meg­határozó a gyermeknevelés­ben, a család egységének megtartásában az, hogy ná­lunk a szülőnek mindig te­kintélye volt, a gyerekeknek — talán azáltal is, hogy soha nem engedtük tegezni ma­gunkat — tisztelniük kellett szüleiket. Hatvan év tapasz­talata mondatja velem, hogy a szigor, s a szeretet egymás­nak édestestvérei a család­ban. Endre bácsi nagyon várja már haza feleségét: naponta jár be hozzá a kórházba, s igencsak készül az otthoni fogadásra. Maga is abban bí­zik, hogy egy jól sikerült operáció megszabadítja — hátralévő életében — a nagy fájdalmaktól „Mamukát”. — Merthogy még táncol­ni akarok vele a házassági évfordulónkon — mondja búcsúzóul, s még kacsint is egyet. Úgy, ahogyan talán nyolcvanegynéhány éve tet­te annak a lánynak, akiből Mamuka lett. (mailár) — Miniszter úr! Ön beszélt egy érdekes közlekedési tari­farendszerről, amely egysége­sen lenne alkalmazható a fő­város és a vidék személyfor­galmában. Volna szíves bő­vebben szólni erről? — Közlekedési szövetsé­get akarunk létrehozni, mely­nek keretében a főváros a Bu­dapesti Közlekedési Vállala­ton keresztül, a minisztérium pedig a MÁV és a Volánbusz által venne részt ebben. A fő­város és az agglomerációs övezet közlekedési viszonya­it szeretnénk javítani. Ha va­laki ma, például Vác deákvá­ri negyedéből indul el, akkor három átszállással, három jeggyel, vagy bérlettel jut el Budapestig. Három különbö­ző támogatási rendszerben kapja az állami hozzájárulást. A három céget, a MÁV-ot, a BKV-t, a Volánbuszt úgy kel­lene egyesíteni, hogy egy jegy­gyei, vagy egy bérlettel lehes­sen utazni. Ehhez meg kell te­remteni a közlekedési kapcso­lódásokat. Például szeret­nénk, ha a Budapesti körvas­út is bekerülne ebbe a megol­dásba. Elképzelhetnénk, hogy Solymárról mondjuk A piliscsabai Lieber Ferencné Gombos Anna volt az egyike annak a tíz nagycsaládos édes­anyának, aki nemzeti ünne­pünk alkalmából oklevelet, és pénzjutalmat vehetett át a Pest Megyei Hadkiegészítő Pa­rancsnokságon. Esetében az el­ismerést az indokolta, hogy 14 gyermeke közül — egyikük már nem él — 7 teljesítette be­csülettel a katonai szolgálatot. Anna néni egy erdélyi falu­ban, Aranyostordán született. Hat éves volt, amikor édesapja döntése nyomán a család Ma­gyarországra, azon belül is előbb Tokodra, majd Piliscsa- bára költözött. Itt ismerte meg, szinte még gyerek fejjel Lie­Nagykátán már a nemzeti ün­nepet is a következő hét végi második világháborús emlék­mű felavatásának jegyében rendezték. Az ünnepséghez kapcsolódó kamarakiállítá­son az emlékmű két alkotójá­nak Seres Jánosnak és Szórás di Zsigmondnak adtak lehető­séget a bemutatkozásra. Kő Pál szobrászművész tanítványai „a hagyomá­nyok és a modern útkeresés egyensúlyát igyekeznek megteremteni” — hangsú­lyozta megnyitójában dr. Pálmány Béla, az Ország­Csepelre lehessen utazni. Ez hasonlóan működik Európa legtöbb nagyvárosában. Eh­hez ki kell építeni a MÁV utasforgalmi berendezéseit, a vasútállomásokhoz csatlakoz­niuk kellene a villamos- és autóbusz-állomásoknak. így lehetne egy megfizethető kombinált bérlettel közleked­ni. Bécsben csinálták meg ezt a leggyorsabban. Részlege­sen két év alatt. Nálunk gon­dolom, hogy öt-hat év alatt oldhatnánk meg.-— A dunai hidak a mi vidé­künkön mindig az érdeklődés középpontjában vannak. Az ön által említettek építésére pontosabban mikor és hol ke­rül sor? — A szekszárdi híd alapkö­vét ebben a hónapban fogom elhelyezni. A másik dunai híd Dunaújvárostól északra, Rácalmás térségében épül. A harmadik lenne számításom szerint a váci híd. Még nem tudom, hogy azt mikor kezd­jük el. Ettől függetlenül jövő­re fogunk hozzá a Budapest­től északra épülő híd munká­latainak előkészítéséhez. — Elhangzott az is, hogy számíthatunk külföldi vonat­ber Ferencet, aki akkoriban a Dorogi Szénbányák Vállalat­nál dolgozott. Ismeretségük­ből szerelem szövődött, s 1951-ben összeházasodtak. Anna néni volt üveggyári munkás, dolgozott a dorogi magasépítőknél, illetve ké­sőbb Piliscsabán egy étterem üzletvezető-helyetteseként, s csak harmadik gyermekének születése után maradt végleg otthon. Összesen kilenc fiúnak és öt lánynak adott életet. Családját az elmúlt évtize­dek során több súlyos megráz­kódtatás érte. Férje egy, a bá­nyát elárasztó vízbetörés nyo­mán felfázott, tüdejét műteni kellett, s mivel nem tudott to­gyűlés Levéltárának vezető­je, aki mint történész első­sorban a második világhábo­rús emlékmű felállításának jelentőségét méltatta. „Olyan gesztus, lehetőség ez az esemény — mondotta — amelyben Nagykáta vá­ros közönsége végre szembe­sülhet saját huszadik száza­di történelmével. Azzal az évszázaddal, amely lényegé­ben a Szarajevónál elköve­tett merénylettel kezdődött, s 1991-ben fejeződött be, amikor a Szovjetunió szét­esett. E század zaklatottsá­szerelvények behozatalára. A Dunakeszi Járműjavító dolgo­zói, közeli családtagjai, s egyáltalán, akik ismerik a gyár múltját, jelenét, ilyen­kor mindig szóvá teszik: Meg­van még az a szakmai gárda, aki egykor itt új kocsikat ter­vezett. Miért nem számítanak rájuk? Mi lesz tehát a jármű­javító szerepe ezek után? — A német partnerekkel kö­tött megállapodás szerint a va­gongyártást is újraélesztjük. Ehhez meg kell teremteni a műszaki feltételeket, ami né­met hitelből történik. így Du­nakeszin javítani is fognak, de új kocsikat is gyártanak majd. — Végül egy kisszerűnek látszó kérdés, de nem az. Élet- biztonságról van szó. A vasúti rendőrséget is érinti ez. Jóma­gam már kerültem olyan hely­zetbe, hogy Budapest és Vác között meg kellett állítanom a szerelvényt és mentőt hivat­nom, mert a sínek mellől a ko­csiba dobott kő életveszélye­sen talált el egy utast. Ez évek óta ismétlődik Mit lehet tenni? — Sajnos, tudok erről. Nem­csak ezen a vonalon, majd­nem mindenütt előfordul. A fórum keretében is beszéltem a hazai közállapotokról. Ren­det kellene teremteni. Mint azt már kifejtettem: A kultú­rált közlekedéshez, kultúrált emberek is kellenek. vább dolgozni, leszázalékol­ták. Mátyás fia egy üzemi bal­eset során olyan súlyos sérülé­seket szenvedett, hogy ma százszázalékos rokkantként ti­zenkilenc éves húga, Noémi gondozására szorul. A Lieber család rendkívül összetartó, nagy ünnepeken a faluból elköltözött egy-két gye­rek is hazatér a szülői házhoz. Karácsonykor, húsvétkor, szü­letésnapok alkalmával huszon­két unoka veszi körül a nagy­szülőket, akik vallásos meg­győződésük alapján, lelkiisme­retük szavára hallgatva vállal­ták a nagycsaládosok áldoza­tos életét. ga, szaggatottsága, a világhá­borúk tragédiája, az ország­nak, a kis közösségeknek eh­hez való viszonya fejeződik ki a leendő emlékműben, de a két fiatal alkotó korábbi munkáiban is. A két' művész vállalja gyökereinket, múl­tunkat — miképpen vállal­nia kell ezt minden magyar­nak — s ilyen alapon keresi helyünket Európa közepén.” Á kiállítás október 31-ig tekinthető meg 9 nagykátai városi könyvtár kamarater­mében. (tóth) Kovács T. István Összetart a nagy család Örömök és tragédiák R. Z. Emlékműavatásra készülődnek Nagykátán Szembesülnek a történelemmel

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom