Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-22 / 247. szám
Kiss Dénes Velünk vagy ellenünk Döntsd el magyar, mondd ki a szót! Itt visszalépni nem lehet! Az ifjúság acél-szíve a forróságtól megreped! — Döntsd el magyar, döntsd el diák, és fonjuk lánccá a kezünk! Döntsd el, ki élsz itt e honban velünk jössz-e? Vagy ellenünk? Ébredj magyar! Ma aludni gyalázat! Vakondok-szerep! Jöjj el közénk égő szívvel s emeld fel büszkén a fejed! Birka-fejjel gyávák járnak! Napba-néző a mi szemünk! Ne várj tovább! Ma határozz! Velünk jössz-e? Vagy ellenünk? Felgyújtottuk a szíveinket, szemünkben villámfény lobog, hozzátok szólunk fásult falvak, ébredő magyar városok! Mi lettünk ma a vérkeringés, új indulókat ver szívünk. Tudni akarjuk, még ma! Tudni! Ki van velünk és ellenünk? Utódai a mártíroknak — mi döntsük el a holnapunk! Bitófák nőnek virágok közt, ha nem merünk, ha hallgatunk! — Kiégetik a lelkeinket, férgek marják az életünk! Holnap késő már! Ma kiáltson: Ki van velünk és ellenünk! (1956. október 22.) A forradalom verseiből Kunszery Gyula Bálványdöntés „Ne csinálj magadnak faragott képet!” Mi nem csináltunk, tették helyettünk mások... Ám jöttek az ifjú óriások, hiába volt a ferde balság, jött a robusztus fiatalság, jött úgy, mint kegyetlen-bosszús, vad förgeteg, — s az érckolosszus a porba dőlt... Mely évekig, gránit kockán állván dölyfösködött: ledőlt a nagy sztálini bálvány! Üdv a bálvány feldöntőjének, üdv, dicséret és hálaének, tenéked: magyar Fiatalság, ki voltál most a bátrak bátra!... De egy végzés van még hátra: tűnjenek el a bálvány-romok, s hogy megbocsáttassék a régi vétek, ti, kik a bálványt döntöttétek — építsetek! S építsétek fel — szívetekben is — a Templomot! (1956. október 28.) Szilágyi Ferenc Pannon reneszánsz Hangok Kutya nyüszít egy harkály rikkant — ezer jajjal dörög a visszhang: ágyú bőg, puskatorok; és a szív benn halálos csendben mint anya tompa őrületben jajtalanul zokog. (1956. október 26.) Zászló Tegnap tűzték csak a toronygombra s hogy lobog, él! ezer alakot ölt: felszökken mint a diák a barikádra mint lány a Szabadság nemtője röpül — mint szemfedél szelíden elterül és mint a lélek újra fölmagasul a Város fölött ahol szemben a Szörnnyel egy nemzet vívott s győzött bajnokul — (1956. október 28.) Feleljenek az Isten előtt Beszélgetés Vác egykori nemzetorparancsnokával — Te vagy Arnóczy főhadnagy? — Én vagyok az. — Gyere, kicsit folyosón beszélgetni. Nos. beszélgettünk, majd így szólt tört magyarsággal a pufajkás orosz: — Gyere, kicsit utcán beszélgetni. Később egy tankba parancsolt be, amin éjjel kettőig fagyoskodtam. Aztán Budapestre vittek. A Lehel úti laktanyában még szabadon sétáltam. Látva a sok fegyverest, a fenyegető környezetet, gondoltam: — Talán meg kellene szökni. — De hisz nem tettem és semmi rosszat. Aztán a Honvédelmi Minisztériumba mentünk. — Família jeszt? — kérdezte az orosz. — Jeszt. — Ajjaj, jaj! — csóválta a fejét. A nemzetőr emlékei Vácott, egy szerény alsóvárosi lakás ebédlőasztala mellett ülünk. Arnóczy Lajos, a Magyar Honvédség nyugdíjas alezredese 1956-os emlékeit idézi. Csendes, kevés szavú embernek ismertem meg. Ám a kibeszélés lelki kényszere alól ő sem mentes. Beszélnie kell. ha nem is mesélhet olyan felszabadultan, sőt némelykor élénk derűvel, mint első világháborús nagyapáink, akiket any- nyit hallgattunk Isonzóról, a Piave melletti harcokról, vagy a muszka fogságról. — Mire gondol, mivel számol a katona, amikor a pályát választja? — Számol azzal, hogy másoknál fegyelmezettebben kell élnie. Ha támadás éri a hazáját, akkor azt az élete árán is meg kell védenie. Ám arra egy katona sem gondol, hogy kötelessége teljesítéséért meggyötrik, a saját hazájában megalázzák, hogy bilincsbe verten kell kilépnie fényes nappal a város utcájára, őrei között — válaszolja a házigazda, aki azon az emlékezetes őszön az események sodrába kerülve, Vác nemzetőrparancsnoka lett. Az egyén mindig csak'szeleteit éli át a valóságnak, s azokból próbálja összerakni a képet. Arnóczy sokat látott, sok epizódot említ meg, amiből regény is kerekedhetne. Ezekre most csak madártávlatból pillanthatunk visz- sza, A mai híradólaktanyában szolgált. Híradótechnikus volt a szakmája. Többek között a katonai szállítások biztosítása volt a feladata. Egy ízben a városházi gyűlésen részt vevő parancsnokot kellett biztosítania. Ez az ember előző nap szembekerült azzal a tömeggel, amelyik a rendőrségen letartóztatott egyetemista fiatalok kiszabadításáért tüntetett. Riasztólövést kellett leadnia, de senkinek sem esett baja. Mégis úgy terjedt el. hogy a tömeg közé lőtt. Ezért valaki bekiáltotta, hogy fel kell akasztani, s már vonszolták is a kiválasztott helyre. Arnóczy Lajos beavatkozása mentette meg. Szétlőtték a várost Neki október 28-án kellett átvennie a nemzetőrséget, melynek a rendőrségi épület volt a központja, s itt még a börtönnél külső őrszolgálatot teljesítő ávéhások is menedéket kaphattak. Nemzetőrök őrizték az intézményeket, az elhagyott fegyházat. November ötödikén kérte először egy szovjet küldöttség, hogy adják fel a várost. A forradalmi nemzeti tanács nem tudott dönteni. Ezt egy személyben Amóczyra bízták. Értelmetlen az ellenállás, szétlőnék a várost — mondta, miután a katonák elhagyták a laktanyát, amit aztán csak a nemzetőrség őrzött. November hetedikén az a hír terjedt el, hogy a Nyugati pályaudvarról Vácon át vagonokban magyarokat akarnak kivinni az országból. A Forte gyámál vasutas műszakiakkal kirobbantottak egy kis darabot a sínekből. ,4" első elfogatás után, ami azzal kezdődött, hogy Arnóczy Lajost becsalták a városházára, sok tortúrán és vizsgálatokon esett át történetünk szereplője, de egy (dő után még leíratva vele a váci eseményeket, hazaengedték. Csak 1957 márciusában közölték vele, hogy kompromittálta magát a hadseregben, le kell szerelnie. A Budapesti Közlekedési Vállalat elektroműszerésze volt már, amikor augusztus elsején a kezében biciklipumpát lóbáló rendőr kereste fel a lakásán azzal, hogy a parancsnok beszélni akar vele. Ennek a beszélgetésnek lett a vége bilincs, rendőrautó, amely meg sem állt az And- rássy útig, melynek szűk pincéiben helyiségenként 21 ember kapkodta a levegőt, az üveg helyett lukacsos fémlemez ablakok előtt. Csak ringatni tudtuk magunkat, mozogni nem — mondja, s borzalmakról beszél részletesen. Felszólítottak, írjam alá, hogy az ellenforradalom előtt beszerveztek a franciák. A harmincas években a szüleim Franciaországban kaptak munkát, és én ott születtem. A nővérem kint maradt, leveleztünk. Erre építettek. Kellett volna ez a vallomás a készülő Fehér könyvbe — jegyzi meg. — Ezt nem írom alá—- közöltem. Ám este hat-hét verőlegény körmei közé cipeltek. Ütöttek, rúgtak, vertek. Elém tették a papírt, hogy ezt a vallomásomat minden kényszer nélkül tettem meg. — Aláírod, vagy nem írod? — üvöltözték. — Eltörték a csuklómat — mutatja. — Ma sem tudom rendesen mozgatni. Aláírtam, de a vérző kezemmel rátenyereltem a papírra, az használhatatlanná vált, amiért ismét „megdicsértek”. Ám többet nem háborgattak. Kegyetlen történelem A tárgyalásomon a népi demokrácia megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, társadalmi tulajdon fel- robbantása volt a vád. Tanúkat nem hívhattam. Még a Vácott védelmünkbe vett ávéhások sem jöhettek oda. Tizenhét évet kaptam, s csak az 1963-as amnesztiával szabadultam. Vargányi Géza, az őrszentmiklósi téglagyár vezetője hívott, hogy tegyem rendbe az üzem elektromos rendszerét. Ő vitt át később a gödi téeszbe, ahol később főenergetikus lettem, két éve mentem nyugdíjba. Itt ér véget a szerző által vázlattá zsugorított kisregény, melynek végén még illik megemlíteni, hogy Arnóczy Lajost 1990-ben rehabilitálták, századossá, majd alezredessé léptették elő, a Hazáért, szabadságért kitüntetést kapta. — Elégtétel ez? — Nincs bennem bosszúvágy — néz maga elé vendéglátóm. — Megbocsájtani sem tudnék, mert nem tudom, kik voltak ők. Feleljenek az Isten előtt. Kovács T. István
