Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-22 / 247. szám
Sándor András Október: be’ messze van A tank és a forradalmár Döbrentei Kornél A szabadság szaga 1956. október 23-a és november 4-e között szünetelt a politika Magyarországon. Éppen ezért korunkat, úgy, ahogyan azt 1990 tavasza óta érzékeljük, nem lehet 1956 „folytatásának” vagy „újrafelvételének” tekinteni. Ennek oka az hogy a forradalom és szabadságharc két hete valamilyen különleges idősziget volt: sem 1938-tól 1956. október 23-áig, sem 1956. november 4-étől mind a mai napig a magyar nép nem volt és nincs abban a helyzetben, hogy saját életét saját akarata szerint, ilyen, olyan vagy amolyan hatalmak beavatkozása nélkül élje, a saját belső törvényeinek engedelmes- kedve. Ami ezeket a belső törvényeket illeti, engedtessék meg egy október 23-i emlékem felidézése. Miután az íróküldöttség azzal tért visz- sza a Bajza utcába, hogy feloldják a tüntetési tilalmat, s ezt a rádióközlemény is igazolta, kora délután földalattival Veres Péter társaságában mentem a Vörösmarty térre, az első állomásra, ahonnan majd a Bem térre voltunk menendők. Álltunk, ülőhely nem jutott; s a helyzetről cseréltünk eszmét. Megkockáztattam ama véleményemet közölni Péter bácsival, hogy féltem Nagy ImPongrátz Gergely, a Cor- vin-köz parancsnoka rét, mert nem látom jártasnak a politikában. Nyíltságot és becsületet szegez szembe ravaszsággal, árulással és alattomos rosszakarattal. Veres Péter így válaszolt: „Nézd, egyetlen nép sem tudja megtagadni saját természetét. A magyartól elérhetetlen távolságra van a macchiavellizmus minden formája. Mindenki csak a saját törvényei és saját természete szerint cselekedhetik. Nagy Imre magyar ember.” A forradalom egész tragikuma benne volt ebben a néhány mondatban, valahol a Körönd és az Oktogon (akkor „November 7. tér”) között. Még vagy két órával a Bem téri jelenet előtt, amikor ugyanennek a Veres Péternek a szava elveszett a hangviharban. Ő önmagát cáfolva politizálni akart, de a nép — a nép a földalattin megnyilatkozott Veres Pétert igazolta: kitárta mellét a történelemnek. S a történelem ezúttal is kacagva beledöfött. Mert a történelem, az emberi történelem, nem a tisztességet jutalmazza. Jaj a politika dilettánsainak, hirdeti Rákóczi Ferenc sorsa, s még aki fél lépéssel közelebb állt a mac- chiavellizmushoz, Kossuth is belebukott abba a táncba, mely nem illik a magyarnak. S nem vált-e a történelem nevetségévé a fenkölt gróf, Károlyi Mihály? Hát a kenderesi földesúr, a tengertől megfosztott tengernagy, Európa egyetlen lovagias államfője, kinek bántalmazásában közös frontban egyesült Szálasi és Konrád? Magyarsága nem engedte politikai karrierhez jutni Nagy Imrét, aki olyan egyenesen közölte Andropov úrral, hogy Magyarország felmondja a Varsói Szerződést, mint Horthy közölte volt Veesenmayer- rel, hogy Magyarország kilép a háborúból. Nem látták, kikkel állnak szemben? S Derzsi Sándor barátom, a költő, nem tudta, hány harckocsi árasztotta el a kicsiny Magyarországot, amikor telefonon közölte velem, hogy számomra is el van készítve egy puska? S felfogta-e a már elítélt Cihó Pál, mit tesz, amikor tanúként tárgyalásomon, a kérdésre: „Milyen embernek ismerte a vádlottat?” így válaszolt: „Becsületes magyar embernek ismertem”? Gondolta-e, hogy az ítéletindoklásban ez rám nézve terhelő bizonyítékként fog szolgálni? Nincs még egy nép, mely- lyel az első világháború után olyan kegyetlenül bántak volna el a világháború valóságos bűnösei, mint a magyar. Vajon véletlen ez? Vajon érthetetlen ez? Vajon nem a magyar maga idézte ezt saját fejére, avval, hogy végzetesen nem ebbe a hazug világba való? Avval, hogy reménytelenül nem tud hazudni? Vajon ma nem azért gyűlölik, mert akkor is kiáltóan igaza van, ha ezt ki sem mondja, ha néma? Ez a mai szürke, boron- gós októberi nap nemcsak fizikaijellemzőiben esik mesz- sze attól a napfényes, sugárzó októberi naptól. Szellemi kényszerzubbonybán, idegen hatalmasságok korszerű technikával megoldott ellenőrzése alatt, a négy kígyóként ráfonódó politikai polipkarok nyálkás tapintásától megborzongva, kérdezi magától: vajon mit tettek velünk? A szabadulás szép kilátását felvillantva előttünk, miféle új fedelet kattintottak ránk? Hogyan rendezik be ismét idegennek, saját ízlésüket és bennünket gúzsba- kötő céljaikat ránk kényszerítve, a mi otthonunkat, hogy saját hazánkban érezzük magunkat önmagunk számára is idegenek? S mindezek után hogyan hivatkozhatnak 1956-ra, a mi magyar és emberi ötvenhatunkra? A kérdés az, mennyiben magyar, mennyiben a hazai talajból sarjad az az egész politikai komplexus, amely ma beborítja az eget. Saját csillagaink ragyognak-e odafönt, vagy egy nagy sötétkék PVC-sátorra ügyesen applikált műsziporkák? Saját problémáinkkal vagyunk-e elfoglalva, vagy kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy mások céljainak szolgálata a mi életünk kérdéseinek összessége? Mienk-e még ez a maradék ország vagy csak útban vagyunk, mint a múlt fölösleges terhe egy területen, mely már régen transznacionális hatalmak üzleti műveletének tárgya? Nem mintha 1956 októberében nem éltek volna már későbbi belső csaták csírái. Csakhogy akkor a monolitikus nyomás összepréselte a mindenétől megfosztott nemzetet és az a nyomásra egységesen reagált. S ha ötvenhat egy szabad és független magyar történelemben folytatódik, egy-két nagy belső összecsapás után rátértünk volna a finn útra, más szóval, a ne- mezti alapon szerveződő modernizáció útjára. Ötvenhat a mi ügyünk volt és a munkástanácsok messze meghaladták jelentőségben a jugoszláv mintát. A magyar parasztság még úgy- ahogy épp volt, s készen állt újrakezdeni természetes életformáját, ugyancsak elindulván a modernizáció felé. Ha békében hagynak, megindult volna a magyar életszervezet reintegrálódá- sa — de a kulcs éppen a feltételes mellékmondat. Az volt elképzelhetetlen, hiszen a Csonkaország útja az egészség felé csak a Kárpát-medence újraegyesülésében folytatódhatott volna — s ez nem az 1918-as Magyarországot jelenti. Hiszen Európa mai egyesülési törekvései sem a Római Birodalom vagy a Nagy Birodalom restaurációjával azonosak. Magyarország mai léte immár nem a sajátja. Egyelőre asztalfiókokban és páncél- szekrényekben vannak a tervek, melyeket e földdarab hasznosítására készítettek. S abban a szűk sávban, mely e tervek előkészítése során a magyar nép számára mozgástérnek megmaradt, egymással konkuráló majdnai establishment-csírák vívják harcukat a jövendő, tartó- sabbnak ígérkező pozícióért. A szárszói találkozót megrótták (innen is, onnan is), amiért bizalmatlanságát fejezte ki a parlament iránt. Holott azok akik Szárszón egybegyűltek, éppen ötvenhat szellemét képviselték. Föltették maguknak a kérdést: az 1989 novemberi manipulált „népszavazás” és az 1990 tavaszi, kora nyári „paktum” után egészséges és a magyar nép akaratát képviselő-e ez a parlament? Hol van az eszmék szabad küzdőtere? Hol van a gondolatszabadság abban a tekintetben, hogy meg is nyilvánulhat? A mai Magyarország annak a manipulációs műveletrendszemek a folytatását éli, mely az 1960-as évek közepén indult meg, mely rájátszott a nép kiábrándultságára és közösségi létét felbomlasztotta, belekábította jövőjének felélésébe, és két idegen akaratának is alávetette. S a kettőből egy most erőszakoskodik és zsarol. Foglya immár az ország kormánya is; elázva, foszlányokban hevernek a bizalom zászlai a paktumok posványában. Hol vagy, magyarok tündöklő csillaga? Haj, Rákóczi, Bercsényi... Nem ünnepelni kellene októbe 23-át. Csinálni. Emlékezni, akár hajózni, szükséges, de veszélyes is. Nagy csapda a megtévesztő messzeség. Főként azoknak, akik öngerjesztőn belé is szeretnének esni. Merthogy e zuhanás — gyakori ez az ’56-ra emlékezőknél — trambulinként szolgál karriermagaslatok eléréséhez. Efféle önépítéssel születnek aztán a rettenthetetlen hősök — noha lapultak, mikor az ég zengett —, míg az igaziak többsége önérzetes szeméremből az árnyékban marad, naivul hívén, hogy a tett számít s nem a deklaráció. Remélem, én nem esek, nem eshetek ilyen szereptévesztésbe, már csak azért sem, mert 1956 őszén éppen halottak napja után egy nappal töltöttem be tizedik évemet. Ám az emlékek fájó elevenséggel sajognak bennem. Igaza van Proustnak, Az eltűnt idő nyomába eredni, ideig-óráig rabul ejtve belé visszavarázsolódni annyit jelent, mint régi ízek, illatok feltámadását megélni. Nekem azt a forradalmas időt nem a krizantémok illata juttatja eszembe és nem is a lőporfüst keserű szaga. Hanem a nevében Wekerlé- ről Szélső utcaira átkeresztelt pestszentimrei általános iskola olajjal vastagon beeresztett fapadlójának szaga. Pontosabban, annak a jellegzetes iskolaszagnak a hiánya, amely számomra a szabadság mindent betöltő, mámorító szagát jelentette. Hiszen nem kellett suliba mennünk! Elsőre a világtörténelmi pillanatból csak eny- nyit fogtam fel, de ezt teljes átéléssel. Szabadon kóri- cálhattunk, mégsem elvadulva, mert az utcákon fényes szemű felnőttek jártak, akik érezhető barátsággal szerették egymást, és ettől olyan otthonos volt minden és mindenki. Még a rendőr is, aki fegyvertelenül és szelíden álldigált őrbódéja előtt, és látható együttérzéssel szemlélte a tömeget, amely buzgó hórukkozások közepette azon munkálkodott, hogy keresztbefordítsa a marhavagonokat, fölszedje a síneket, talpfákat, a kövezetét. Barrikádépítés zajlott, melyben magam is részt vettem, nem küldött haza, nem ripa- kodott rám senki, sőt egy öreg overállos még bíztatott is: ez az öcsi, ne kíméld magad, most emeld meg! Az én vékonyka kezem is benne volt abban a hatalmassá összegződő erőfeszítésben, amelyből felépült a torlasz a műúton, hogy megpróbálja késleltetni a páncélosok felvonulását. Énnyire közösségben, közös akarásban tán azóta se, még a focipályán, a játékszenvedély inspirációjában sem tudtam föloldódni, résszé, részessé válni. Másik emlékem ama napokról egy máig felkavaró íz, a nagyanyám maga gyúr- ta-nyújtotta-sütötte mákosrétesének íze, amit a rendkívüli időkre való tekintettel, a más években szokásos diótorta helyett kaptam a szülinapomra. Látom, amint a fehér abrosszal leterített asztalon óvatosan nyújtja, lisztes kézzel alá- paskolva „lebegteti” a tésztát, miközben kintről időnként géppuskakelepelés, géppisztolysorozat hangja tör be, de őt ez, sokat megélt Gracchus-mamát, nemigen zavarja a teremtés elmélyült munkájában. Az egész házat betöltötte a sülő rétes illata, bevette magát a bőröm alá, a gondolataimba, a jövőmbe. Nagyanyám a máktölteléket szilvalekvárral „bolondította” meg s ettől a hártyavékony tésztájú rétes máig élő ízt kapott. Megkóstolhatták azok a fegyverrel felszerelkezett fiatalok is, akik Kornél bácsit, azaz édesapámat keresték, irányozná be azt a három gazdátlan légvédelmi löveget, amelyeket a későbbiekben páncéltörőként szeretnének alkalmazni a tanokok ellen. Apám elment és beállította az ágyúkat, sikerült is aztán velük néhányat kilőni a Pestnek tartó harckocsik közül. S ennek következményeként nekem megint egy illathoz társul a történelem. November vége, december eleje. Riadt, szorongó várakozás az egész tájék. Az udvar védett zugában apám egy kissámlin ül, előtte tűz lobog, iratokat éget. Bent a szobában kis pakk, apám fölkészült rá, hogy érte jönnek. Azokat a leveleket is?, kérdezi anyám. Apa bólint. Igen, minden szó veszélyes lehet. És anya kihozza a selyemszalaggal átkötött, a le- vendulás fehérneműk alján megőrzött szerelmes leveleket, amelyeket apám még a harctérről írt haza. A lángok lassan emésztik a köte- get. Sorok fény lenek föl: „Isten óvjon drágám visszavárlak”, s elenyésznek. Torokszorítón gomolyog föl a füst, a semmifelé tartás kietlen szaga. Anyám szemében egyszem pici könny. Igen, a füst, szagát ma is az orromban érzem. Apát, bár minden szomszéd tudta a lö- vegek körüli szerepét s azt is, hogy a „nagybarrikád” építésének irányításában szintén közreműködött, nem jelentették fel, nem árulta el senki. Ha az megtörténik, mint volt ludovi- kás főhadnagyot azonnal fölakasztják. Nekem azóta az a füst kicsit a hit tömjénfüstje is. Ott és akkor, egy morzsapillanatra elűzte az ördögöt.
