Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-22 / 247. szám
^„HÍRLAP __________________L____________________________________________:_______________________________________ . xxxvii. évfolyam, 247. szám .&&&' Ára 13,50 forint 1993. OKTÓBER 22., PÉNTEK 2. oldal FORRADALMI VEZETŐK PEST MEGYÉBEN 3. oldal Antall József ünnepi köszöntője 6. oldal Berki Mihály EGY ELFELEJTETT NEMZETŐR 7. oldal Sándor András OKTÓBER: BE’ MESSZE VAN Döbrentei Kornél A SZABADSÁG SZAGA 9. oldal Török Bálint AZ ÖTVENHATOSOK MEGBECSÜLÉSE 11. oldal Deregán Gábor HOGYAN MENEKÜLT MEG A CORVIN KÖZ FŐPARANCSNOKA? Isten korbácsa Van-e nép, amely évtizedekig suttogja forradalmát, mint valami égbekiáltó bűnt? Van-e nép, amelyet úgy elnyomoríthat bosszúálló eszme, hogy megfeledkezik saját történelméről? Van-e nép, melynek fölnövekvő generációit a hazugság vermébe taszítják, s úgy szabadul föl ismét, hogy zavarodottságában magára sem ismer? Húsz évvel a forradalom leverése után futótűzként terjedt a hír a fővárosban: ’56-ra emlékező röplapokat szórtak szét Kőbányán. Ha erre gondolok* a munkáskerület röplapokkal telehavazott utcáira, akkor mégis van remény. Pedig fájdalmas évtizedek mögöttünk: a kimondhatatlan igazság cinikusan besározott évei. Még 1990-ben is — egykori felkelő — lehalkítja hangját, amikor a Sztálin-szobor ledöntéséről beszél. Otthon, családi körben mindig is a forradalom őszi tüzeiről szólt az emlékezés. A föllobogózott reménységről, amelytől a lélek fényesül. Az orosz ármádiát anyám mutatta az úton, örök figyelmeztetésül. Ma megrendültén állunk a gyalázat előtt: megtörténhetett a leszámolás. S fölemelt fejjel: mégse sikerült. A forradalmakat nem lehet eltemetni. A forradalmak Isten korbácsa sátáni időkben. Föltámad újra, s végigveri az ördögi vigyorba torzult világot. Banos János A tragédia kegyelméből Bár első emlékképeim kétéves koromból származnak, 1956-ról — ekkor már tízesztendős voltam —- alig őrzött meg valamit is az emlékezetem. Mindössze némi érzelmi és hangulati benyomást, ezek viszont alighanem alkalmatlanok egy emelkedett hangulatú megemlékezéshez. ’56-ról ugyanis a tízéves gyermek előtt, Kolozsváron, s családunkban, nem volt szabad beszélni. Amit a helytelen pubertáskorú, az idő tájt éjt nappá téve suttogó aprócska Pionír-rádióból megfüllentett, az őt csak mélységes sóvárgásra késztethette. Akkor szerettem volna csak igazán pesti kölyök lenni. Mert hol hasonlítható egy kertvégi, botokkal vívott háborúsdi ahhoz az igazihoz, amelyben magamkorúak valóságos tankokra dobáltak molotovkoktélokat, valóságos halottakat hagyva maguk után. Napok alatt kamasszá értem. 1956 tragédiája értelmi fejlődésemen is sokat lendített. A kolozsvári Bolyai Egyetemnek azokat a tanárait, akiket ugyan semmivel sem tudtak megvádolni, s így lecsukni sem, mint társaik közül annyit, nos ezeket a tanárokat, mert gyanússá váltak, a forradalom leverése után kirúgták az egyetemről. így lett a tragédia kegyelméből V. osztályos elemistaként csupa egyetemi tanár az oktatóm. Paizs Tibor Húsz év múlva Mi lett volna, ha... A kérdéssel a történelemtudomány nem tud mit kezdeni, sok értelme azonban valószínűleg az egyszerű földi halandó számára sincs. Mi lett volna, ha... 1956 nyarán a jeles érettségi bizonyítvány és a „felvételin sikeresen megfelelt” ellenére is bejut a szegedi egyetem bölcsészkarára? Lehetne tűnődni: mi lett volna, ha..., mint ahogy olykor azért a családban a kérdés felfelmerült. Csakhogy, származás szerint kategóriákba sorolták az idő tájt a gyerekeket, a diákokat, s a neve mellett nem az „M”, nem is a „P", hanem az „E” (Egyéb) szerepelt. Ami arra volt jó, hogy a Dunántúl Athénjéből az ország másik végébe, avagy négyszáz kilométerre helyezzék tanítani. Mert hogy abban az időben parancsszóval „helyezték" az embereket... Se kályha, se villany, se rádió, se közlekedés, öt kilométerre a legközelebbi nagyobb település — tanyai iskola lett a lakó- és munkahelye. De az októberi híreket azonban — ez is egy ’56-os csoda — oda is elvitte a szél... S a tanító úr, az ifjú legény azután már a községbe nap mint nap begyalogolt. Egy alkalommal a tüntetéssel találkozott. A tömeg élén, kezében nemzetiszínű zászlóval, egy hatalmas ember — futólag ismerte: kolléga — vonult. Arca ragyogott, boldog volt, életerős. Mondták az emberek: a nemzeti bizottmány elnöke. Húsz év telhetett el. A hajdan volt tanyai tanító, már mint tollforgató, ismeretlenül az egyik kis Pest megyei község iskolájába kopogtatott. S a folyosón a tanár úrral, azzal a kollégával találkozott. Szemmel láthatóan megismerte a váratlan látogatót; zavarba jött, az arca elfehére- dett. A kéznyújtásra halkan valamit motyogott, és eltávozott. A hátát meggörbítette, a haját megfehérítette az idő. Lehet, hogy a találkozás után hosszú hetekig éjszakánként a szél zúgására is felriadt. Deregán Gábor Apám hallgatott A teherautók minden sarkon megálltak. Emberek kapaszkodtak fel rájuk, s mentek tovább, Újpest felé. Apámmal és testvéreimmel a Váci út és a Csángó utca sarkán álltunk, s néztük őket. Hallottuk, hogy egy laktanyában fegyvereket osztogatnak. Néztük azokat az embereket, s én apámra pillantottam, aki valami különös izgalommal állt mellettünk és hallgatott. Úgy éreztem, ez az a pillanat, amikor talán szívesen állna valamelyik platón, de tudtam, hogy nem teheti: öt apró gyermek kezét mégsem engedheti el. Bánó Attila Tarkón lőtték a Kiliánban Kedves Irma néni és Feri bácsi! Itt most nagyon jó nagy fölfordulás van. Tegnap lövöldözés is volt. Zádor Margitot hívták el, hogy bekötözze a sebesülteket. Mikor vissza jött, találkoztam vele a lépcsőházban, de nem mertem megkérdezni, hogy mi történt, mit látott a doktor néni, mert köszöntem, de vissza sem köszönt. Zaklatottnak látszótt, idegesnek. Apuék nem. Ők örvendeznek és minden teherautónak integetnek. Az emberek a teherautókon azt kiabálják, hogy: „Aki magyar, velünk tart", meg ezt: „Gyertek velünk, vart fegyverünk", de hallottam már ezt is: „Az a kérdés Pestén, Budán, hová lesz a magyar urán?". Délelőtt pulykát hoztunk\haza meg krumplit. A pulyka él. Apu meg Miska bácsi a forradalmárokat éltetik, s azt mondják: szabadok leszünk, s egyfolytában szól a rádió. Hangosan még a Szabad Európa is! Elkallódott közben a levelem, most folytatom. Tegnap nagyon féltem, itt dörögtek az ágyúk a ház előtt. A ferences templom tornyát lelőtték... Reggel a miniszterelnök beszélt a rádióban. Apu szomorúan ezt mondogatja: Ez már háború. De ez nem itt van Budán. Messziről haltjuk az ágyúzást. Az egész ház nagyon szomorú. Lehet, hogy házkutatás is lesz.. Mama elégette a röplapokat, meg az újságokat. Mimi néniék is égettek. Kár. Összegyűjtöttem vagy hetvenet... Anyám táskájába tette a levelet azzal, hogy majd ő is ír Feri bácsiéknak. Véletlenül ott Inaradt, és nem kereste senki. De el nem küldte, meg nem mutatta. Csönd volt. Ahova szánkózni jártunk, a papkertbe, oda épült a pártház. Ezt az épületei lövészárok vette körül. A bátyám azt mesélte, hogy osztálytársát, Simon Attilát a Kilián udvarán tarkón lőtték az oroszok. Ez néha csak úgy, minden ok nélkül eszembe jutott. Ilyenkor mintha| átnyirko- sodott volna az ingem... Vödrös Attila Sorok Nápoly, november 15. — A gép magasan az Alpesekl felett repült az ideúton, telihold fényében. A mélyben az Alpesek kékesen, havasan fénylettek. Nápolyban sirokkó. Az utcákon hangszórós gépkocsik, tömegek. Mindenki ezt kiáltja: „Unghe- ria, Ungheria!” Ez a kiáltás visszhangzik a Vezúv alatt, a kikötőben. A Via Brigida templomban nagy tömeg. A pap, széttárt karral ezt kiáltja: „Ungheria!” És: „... mortificazione...” Mindenki lehajtja fejét, sokan tenyérrel elfödik arcukat. Márai Sándor: Napló (1956) Feladat: húzd alá azokat a tényeket, amelyek az 1956-os események ellenforradalmi jellegét bizonyítják! (In: VIII. oszt. történelemkönyv.) — A kis nebulók, ahogy huzogálnak! Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia (1984) _ Olvasta: Székely Ádám Forradalom a katedrán Mindannyiunknak megvan a magunk ’56-ja. A véres,! a vérfagyasztóbb, esetleg az azon is túlmutató történeteinkkel. És jó, ha csak azokkal — mert hiszen történhetett volna másként is. Például annak a napnak a történetei, amelynek — a hárminche- tedik év őszéről visszatekintve inkább azt írhatnók: csak úgy történhetett — nos, amelynek az első történelemórája engem Tordán, a nemrég összeeszkábált magyar középiskola padjaiban talált. Vissza-visszatérő képek az emlékezetemben: ülünk a kopott padsorokban, moccanatlan, mintha odacövekeltek volna, és várjuk a tanárunkat, Szöllősit (Kolozsvárról érkezett hetekkel azelőtt). Balogh néni, a pedellus percekkel annak előtte vésztjósló tekintetekkel pillantott be a terembe, jelezvén, hogy „a tanáriban még rádiót hallgatnak, csönd legyen!”... A történelem (akár negyvenperces történelemórában is) akkor ül rá a nebuló lelkére, amikor akar — fogalmazódott meg bennünk a megfogalmazhatatlan. Megéltünk mi már addig egyet s mást, tudtunk apákról, akiket elvitt a sötét kocsi, anyákról, akiket nádvágásra rendeltek be, egészen Dobrudzsáig (még 1953-ban) — nem olyan nádból faragtak minket, vélhettük, míg hosszú perceket ketyegett az iskola faliórája. Az idő múltával egyre gyöngébbnek éreztük azonban magunkat, mint kis csapat, akit a vezér cserbenhagyott. Szerencsére, a „nagy Csapattal”, a budapesti utcákon vonulókkal nem így történt — tudhattuk meg utólag. Mert a tanár úr egyszer csak feltűnt az ajtó résében, hóna alatt a néprádióval. Ma ez a történelemóra, gyermekeim! — mondotta, s bekapcsolta a készüléket. Március után október! Vajon mikor érkeznek meg Erdélybe? Bensőnk mélyéről, lelkünk titkos rejte- keiből buggyantak föl ezek az óhajok, akárha minden, „márciust” egy erdélyi hadjárat követett volna eltitkolt történelmünkben. Bágyoni Szabó István
