Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-02 / 230. szám

$ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. OKTÓBER 2., SZOMBAT 13 Fogadalomtétel Mendén Augusztus 20-a ne­vezetes nap volt Mende életében. Ki­lenc óra után a falu lakói, vallási és felekezeti kü­lönbség nélkül, a római kato­likus templomban gyülekez­tek. Együtt kívántak emlékez­ni Szent István királyra, együtt kívántak hálát adni az új kenyérért és együtt kíván­tak ünnepelni a helyi, 1092-es számú Juliánus barát cserkészcsapat gyarapodását. Megható és nem mindennapi esemény volt, amikor a zsúfo­lásig telt templomban a mi- nistránsok után a katolikus és evangélikus pap együtt vonul­tak be az oltárhoz és köszön­tötték az oltári szentségben la­kozó Mindenhatót. A közös istentisztelet szentmisével kezdődött. A plébános úr pré­dikációjában első királyunkra emlékezett, s arról beszélt, mit tanít nekünk, a mai em­bernek. Többek között példá­ul azt, hogy a felismert rosz- szat ne csak kerüljük, de mer­jük is nyíltan is elutasítani — elítélni, legyen bátorságunk MENOE ellene fellépni és tenni. Ez­után következett a csapat kis- cserkészeinek ígérete — és újoncainak fogadalomtétele. Az oltár előtt négy kiscser­kész és hat újonc tett ígéretet, illetve fogadalmat, amelyet Récsey Béla cserkésztiszt, a X. cserkészkerület elnöke vett ki. Avató beszédében hangsúlyozta, hogy a cserké­szetet nem a külsőségek jelen­tik, hanem a lelkűiét, a szelle­miség, ami nem lehet idősza­kos, hanem mindig, minden­hol és minden körülmények között érvényes magatartás- mód, életfelfogás, világszem­lélet. Az áldozati részen foly­tatódó mise végén az evangé­likus lelkész úr hirdetett igét. Ezután a két pap közösen ál­dotta meg az új kenyeret, majd az ünnepség a Himnusz eléneklésével ért véget. Azt hiszem, nemcsak számomra, hanem mindenkinek magasz­tos és felemelő volt, hogy a falu evangélikus és katolikus polgárai együtt ünnepelték szent királyunkat. Külön öröm volt a falu polgárainak szerető és lelkes részvétele, a cserkészcsapat újoncainak fo­gadalomtételén. Nemcsak a cserkészcsapat, hanem az egész község ünnepe ez. Jó volna sok ilyen ünnepséget látni, sok ilyenen részt venni. Nagyon sok ökumenikus szel­lemű papra, vezetőre volna szükség annak érdekében, hogy teljesen megszűnjenek a céltalan, értelmetlen feleke­zeti ellentétek. Az ünnepi program este a csapat önálló otthonában folytatódott, ahol a cserkészmamák jóvoltából vacsorával egybekötött benső­séges, vidám hangulatban fo­gadták be a csapatba az új cserkészeket és egyben fájó szívvel búcsúztatták a bevo­nuló fiatal Jámbor Gábor csa­patparancsnokot és helyette­sét, Ácsai Andrást. Kriskó Zoltán m.b. cserkészparancsnok Mende Játék a szerencsével t A cím a Szerencse- játék Rt. egy pár fur­csa intézkedésével kapcsolatos. Már korábban is dünnyög- tem a Bongó miatt. Először akkor, amikor a szelvény árát 10 forintról 20-ra emelték és a (számolni nem tudó) játéko­sokat azzal kábították, hogy a főnyeremény 7 millió forint helyett 10 millió forint. Min­den általános iskolás kiszá­molja, hogy a díj emelése 100 százalékos, a főnyeremé­nyé mintegy 35 százalék. Ki jár itt jól? Aki esetleg eltalál­ja, az így is örül. Egyébként a többletjövedelemnek az rt.!... Nem érzem etikusnak. Nem érzem etikusnak azt, hogy annak, aki száz szel­vényt tud beküldeni, annak külön jutalmat tűztek ki. A régi jelszó volt: fizessenek a gazdagok. Most: nyerjenek a gazdagok (vagyis a jobb ügy­felek...). Ja, kapitalista szem­lélet is van, nemcsak szocia­lista... a szó politikamentes értelmében. Az etikusban! Az utolsó Bongó-sorsolás volt, ahogy ma mondják: a csúcs! Maga a műsor úgy­mond, díjmentes volt, mert korábbi produkciókat koráb­bi felvételekről sugároztak, de ennél is visszataszítóbb volt a meghívott tehetősek százezres nagyságrendű jutal­mazása, minden meghívott­nak, és rájuk vártak a szuper nyeremények. HISTÓRIA Vay Sarolta Három falu egy lóért Abból az időből való még ez a história, mikor a sárosi ga­vallérok igazi gavallérok vol­tak. A kastélyok mellől nem szaladt el még az ősi domíni­um, és mindenki a saját kész­ségén járt atyafit látogatni. Nem kellett még akkor os­torhegyest meg lógóst köl­csönkérni, ezüst evőeszköz meg menyasszonyi ékszer is akadt a háznál. De traktálni, mutatni, úri passziókért erőn felül is költe­kezni akkor is szerettek a ma­gyar Gascogne-ban, és ebben a virtuskodásban rejlik talán nagy elpusztulásuk titka is. Valamikor a harmincas évek elején történt, hogy Gyürky Pál, a krassói főispán és dúsgazdag földbirtokos Nógrád vármegyében, elment atyafit látogatni Sárosba. Kitűnő gazda volt, nagyon takarékoskodó Pál úr, hát a lá­togatást holmi ügyes-bajos dolgokkal is összekötötte. Akadt ugyanis még egy és más elszámolni valója a sógo­raival, Kapy Istvánnal meg Ferenccel, a néhai felesége, Kapy Amália hagyatékát ille­tőleg. Csak úgy hirtelen, minden végrendelet nélkül halt meg az országszerte híres szépasz- szony. Gróf Károlyi György­nek egyik fényes bálján na­gyon erősen befűzette a hal­csontos derekat, aztán mikor Morelly egyik legszebb kerin- gőjét játszották a zenészek, ösz- szeesett, és nem is kelt föl töb­bé. Szívszélhűdés érte, úgy vitték el a bálteremből, virá­gos hajjal, virágos ruhában — magát is mint egy szép, elher­vadt virágot. A pesti kereskedők, iparo­sok nem tudtak hová lenni bá­natukban. Az egész előkelő társaságban nem volt jobb ve­vőjük Kapy Málinál, aki egy- személ többet nem húzott föl cipőt, és minden esztendőben újrabútoroztatta a termeit. Homokterenyétől bizony jó nagy darab föld Kapivár — ezért is Gyürky Pál csak egyik ócskább hintóba foga­tott, öreges, mustraforma lova­kat — ha baj esik lóban, ko­csiban: ne a java pusztuljon. Hanem az egyik ló, a nyer­ges, még ilyen kimustrált vol­tában is sokat mutatott. Valamikor híres ló volt, egész Nógrád megye csodál­ta, és a fejét még most is úgy tartotta, mint annak idején, mikor a menyasszony hintáját húzta. Hogy Pál úr egy szép al­konyestén bekanyarodott a Kapy István udvarába, alig szállt le a kocsiról, már az if­jabb sógor úrnak, a Ferkónak szörnyű módon megtetszett a nyerges. Hófehér, hullámos sörénye, kényes tartása bi­zony szemrevaló is volt — ki­vált lóhoz nem értő ember­nek, aki nem látja, hogy hol a bibi. Pedig Kapy Ferkó nem ér­tett a lóhoz. Egész nap feste- getett meg rajzolt, aztán fran­cia regényeket olvasott, és néha úgy elment látogatóba, hogy hat hónapig se került visz- sza a bátyja házához. Valamikor saját tűzhelye is volt. Báró Eötvös lányt vett nőül, de az sehogy sem tudta megszokni urának minden ok nélkül való hosszas elmarado- zásait — elváltak tehát a há­zastársak, úgy, amint ez már katolikusoknál szokás: a toro et mensa. Gyürky Pál és Kapy István aztán beljebb kerültek az ebédlőbe, Figmik, a híres sza­kács föltálalta a sógor úr ked­venc ételeit, és inter pocula megeredt a családi értekezés. De Ferkó szokása ellenére most türelmesen hallgatta a sok komoly beszédet. Zálogos jószágok, régi quartalitiumokból maradt fi­zetségek, nemzetiségi pörök mind nem untatták ma, és el nem mozdult volna a sógor mellől egy világért. Mikor aztán a két úr rá­gyújtva egy kicsit elhallga­tott, és vastag füstkarikák go­molyogtak a mennyezet felé, Ferkó odatette cordialiter a ke­zét Gyürkynek a vállára. — Te Pali, mondd csak, mennyiért adnád el nekem a simlit? Hosszú utakra, Nógrádból fel Pozsonyba, le Krassóba, megfizethetetlen volt a nagy szürke. Nem kellett kímélget- ni, félteni, Gyürky Pál nem­igen szívesen vált volna meg tőle. — Aztán minek volna ne­ked az a simli, van Stefinek elég lova — viszonzá Gyürky, kitérő feleletet adva. — Van, van, de ha nekem éppen ez a ló tetszett meg — erősködött Kapy Ferkó a ma­kacs emberek perseverentiájá- val. — Nem eladó a simli, győ- zős állat, nagy utakra kell ne­kem, egy faluért sem adom oda! — De hátha hármat adok érte! — pattant föl Zsigmond király híres kincstartójának ivadéka, akiben egyszerre föl- buzdult a sárosi vér. Gyürky Pál nagyot nézett. A kitűnő akvizitőr fejében szeget ütött a három falu — valami az, még ha Sárosban van is! — Aztán írásba is adod ezt, Ferkó? — kérdezte sógo­rától félig tréfásan, félig ko­molyan. — No persze — mondotta büszkén Kapy Ferkó —, hi­szen verba volant... Kapy István valamelyik másik vendégével beszélge­tett ezalatt. Volt neki minden­nap öt-hat, mert ha nem jött, kiállította a hajdút az országúi­ra, és ennek kötelessége volt egy-két bricskát beterelni az udvarra. — Mert instálom, a viceis­pán úr nem tud vendég nélkül ebédelni — magyarázta aztán a meglepett nemesuraknak. Akadtak ilyen exemplári- sok még bőven a harmincas esztendőkben. Ferenc úr, felhasználva bátyja elfoglaltságát, nagy ha­mar előkerítette a kalamárist, finom lúdtollat is hegyezett hozzá, és annak rendje-mód- ja szerint megírta a szerző­dést. Amelyben foglaltatott, hogy ő, kapivári Kapy Fe­renc három falút ád a simliért losonci Gyürky Pál úrnak, az­tán alákanyarította a dátumot meg a manupropriát. Még a három falu nevét is feltüntette: Malcon, Gerla- chon és Venezzia. Ott van mind a három a duklai út mentén, a lengyel határon, és ahhoz a nyolcvan faluhoz tar­tozott, amelyekben elmúlt kö­dös századokban pallosjog­gal uralkodtak a Kapy urak. Mikor aztán Gyürky Pál el­végezte az osztályos dolgo­kat, parancsot adott a kocsisá­nak. hogy fogna be. Mégpe­dig Koppantóra. mert a ne­Bizonyára ellenérzéseket keltett ez a műsort néző kis­ember (kis jövedelmű, kis nyugdíjas) szemében, aki észlelte, hogy a bőség kosa­rából (nem) mindenki egyfor­mán vehet. Más szóval: elfe­lejtették, hogy a kishal is jó hal. Mert a kishalak nagy tö­mege lottózik. És így a meny- nyiségi szemlélet végképp el­sikkad! Nos, most nézzük a leg­újabb „fegyvertényt” a totó és a lottó házatáján. A lottó ötös nyerési esélye, a 90-ből öt találat olyan fantasztiku­san kicsi, hogy az ötös talá­lat: fehér holló! Ezáltal az át­vitt nyereményalap tízmilli­ós nagyságrendre hízik. Egy kis nyelvtan: a nyeremény is­mertetésekor ez hangzik el: — Ezen a héten nem volt öt- találatos. Helyesen: — Ezen a héten sem volt... A felduz­zadó 10 milliók felajzzák a nyerési vágyat és fokozódik a szelvény eladás. Ha meg el­viszi valaki a nyereményt, a nyereményalapból a nyere­ményösszeget gyorsan fel­duzzaszt) ák. Nem ismerem a sorsolások elosztási tervét, de nyilván van miből! És most, szeptember 1-től, újabb húzás (nem nye­reményről van szó ez eset­ben, hanem profitnövelés­ről!) csinál esélyegyenlőtlen­ségeket. Arról van szó, hogy „diszkrét bájjal” a totó árát 50 százalékkal, a lottóét 100 százalékkal felemelték, tehát a (nemrég 10 forintról) 20-ra emelt lottószelvény ára im­már 40 forint! Vagyis most már csak az tudja megfizet­ni, akinek a jövedelme 100 százalékkal magasabb a lét­minimumnál. Mert a remény­kedő kisnyugdíjas hellyel- közzel 40 forintot, egy kiló kenyér árát már nem tudja megvonni magától. Ugyancsak különös reklám- tevékenység! A „totózzon-lot- tózzon — a nyeremény im­már X millió forint!” szloge­nek már visszaköszönnek! De én, a magam részéről nem hal­lottam, olvastam azt a bejelen­tést, hogy a lottó immár nem 20, hanem 40 forint lesz, vagyis nyugdíjkor a postás nem 100, hanem 200 forintot kér vissza a nyugdíjamból — ha játszani akarok. Avagy az eszi-nem eszi elmélet az érvé­nyes? Fazekas Mátyás Veresegyház gyedik ló, a simli itt maradt a kisebbik sógorának. Aztán szépen elbúcsúzko- dott a nemesúr, és hazament a pátriájába — Nógrád vár­megyébe. — Verba volant — mon­dotta büszkén Kapy Ferkó, de scripta manent, tudta Gyürky Pál. A három falu csakugyan az övé maradt, és mert nem tudott velük mit csi­nálni ott fenn Sárosban, ön­kéntes árverés útján adatta el. Valami Ruprecht nevű, po­roszországi német vette meg, aki nagy gyárakat létesített ott később. Kapy Ferkó még jó sokáig gyönyörködött a simliben, noha nemsokára egyéb hiá­nyosságok mellett azt is fölfe­dezték róla, hogy néha cse­berbe hág, egy kicsit stráfol, meg az egyik szemére vak is az istenadta pára. A simli vásárlásához ha­sonlatos manipulációk aztán teljesen tönkretették Kapy Ferkót, de még a bátyját, Ist­vánt is, aki — mert nem en­gedte, hogy öccsét gondnok­ság alá helyezzék — temér­dek adósságot fizetett utána. így lett a sárosi gavallérok nagy részéből talmi — a kas­télyokból meg pálinkafőzők, és csak egy-egy családi kép, szerviz vagy efféle hirdeti az egykori nagyságot. Szentlóíinekáta adóterhei a török alatt Szentíónnckáta a török adóösszeírásokban, források­ban gyakran szerepel. A török hatóságok 1546-ban bi­zonyos kiváltságokkal ruházták fel a falut: „A neve­zett falu kijelöltetett arra, hogy amikor Pest vára hidjai, ágyúi és ágyúszertárai kijavításához fa szükséges, ak­kor azt vágják le és saját szekereiken a nevezett várba szállítsák. Amennyiben ezt a szolgálatukat ilyen módon teljesítik, a fiildesúrnak járó adókon és tizedeken kívül” más adókkal ne terheljék ókét, és ha várépítés, sánc­munka adódna, akkor azokban sem kell részt venni­ük. Mindenesetre a közmunka is nagy megterhelést je­lentett a falunak, ahol 1546-ban 29 családfőt, ezek 3 nőtlen testvérét, 5 nőtlen fiát és 2 egyedülálló nőtlen férfit írtak össze a törökök. Káldy-Nagy Gyula — az ő feltáró munkájából származnak a fenti adatok — megállapítása szerint ekkor a falu megélhetési viszo­nyai jók lehettek: egy-egy család gabonából átlag 31 mázsát, szénából 2-3 szekérrel termelt. Az életkörül­mények azonban később romlottak, amit az is jól szemléltet, hogy csökkent a község lakóinak száma. 1559-ban egyharmaddal kevesebben éltek Szentlőrinc- kátán. A gabonatermés is csökkent valamit: 28 mázsá­val kellett beérni családonként. Az adóterheknél azon­ban a csökkenést nem vették figyelembe. 1580-ban a családfők átlagosan 286 akcsét tartoztok fizetni uruk­nak, 159ü-ben pedig már 536 akcsét, tehát a megfo­gyatkozott lakosság összterhei a kétszeresére emelked­tek. Pogány György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom