Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-02 / 230. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP HITÉLET 1993. OKTÓBER 2., SZOMBAT 9 Szívcsere A szabadság az ember nemeslevele. ,A szabad ember öntudatos térdhajtása tetszik nekem — mondja az Isten”s a századelő jeles francia gondolkodója: Charles Péguy. Jeruzsálem, Lourdes ... csodaözöne, a nyomor és a reménység megszámlálhatatlan mirákuluma mind semmi a szív csodái, a lélek átalakulása mellett, amit megtérésnek nevezünk. „Cseréljétek ki szíveteket, higgyetek az Örömhírnek! Változtassátok meg életeteket, higgyetek Istenben — aki szeret titeket!”A megtérés ilyen egyszerű. Elég, ha hisszük, hogy Isten szeret... Az igazat megvallva azonban könnyebben hallgatunk a rossz, mint a jó hírekre. ’Túl szép ahhoz, hogy elhiggyem ’ — ismétli a sérült vagy a fásult ember. A bűnös ember fantáziája meghatározott. A bűn foglyaként az irgalmas szerétéiről nem is gondolkodik. Nem tudja elképzelni, hogy Isten Javíthatatlan”jósága meghaladja minden elképzelésünket. Isten türelme ugyanis egész életünkre kiterjed. Miért várjuk mégis — főleg ma — megbocsátó irgalmát? A „ma”ugyanis az iidvtörténés mestere. Minden megbocsátás kulcsa. „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15). Keresztelő' Szent János szavait ott fogadjuk, ahol megszülettek: a sivatag meztelenségében és keménységében. Gyakran mondják: korunk embere elvesztette a bűnnel szembeni érzékét. Tagadhatatlan: a modern ember sokkal inkább mentegeti, mintsem vádolja magát. Pedig mindannyiunknak éppen annyira szüksége van a megbocsátásra, mint a kenyérre. Isten megbocsátása azonban egészen más, mint a bírósági felmentő ítélet. A felejtés. Az idő ki- uzsorázása. Vagy az engedékeny elnézés. Az ő megbocsátása teremtő. Lényünknek azon rétegét érinti, ami még sértetlen, s amire eljövendő lehetőségeinket helyezi. Spanyol közmondás szerint: „Ki veheti el tőlem azokat a táncokat, amelyeket jártam?”Krisztus. Aki új életünk első lépéseinek lendületét adja. Aki hitünk legigazibb próbája — ha elismertük Őt újrateremtódésünk mesterének. Akitől elfogadjuk, hogy életünk nyomorúságos időszakai számára nem jelentenek leküzdhetetlen akadályokat. Aki tető- től-talpig újjáteremt(het). „Mondom nektek, nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen"(Lk 15,7). Ily összefüggésben érthetővé válik az a középkori ima, amellyel a pap előtt térdelt a hívő: ,Áldjon meg atyám, mert vétkeztem”. Nem azt mondja, hogy „vétkeim ellenére”, hanem „mert vétkeztem”. Isten megváltása és bűneink bevallása „párban jár’! Augustinus, aki jártasnak mondható a „vallomások”-ban, hatásos képpel fejezte ki ezt: ,Ahhoz, hogy Istent dicsérjed, vádold magadat: az ő öröme ugyanis az, hogy megbocsásson neked. Miért? Mert annál hálásabban gratulálunk az orvosnak, minél reménytelenebb volt a beteg állapota”(In Ps :94). Azaz bűneink megváltása sokkal több, mint azok jámbor ás kendőző elsorolása: nyomorúságunkat hirdetjük és Isten hűséges irgalmát ünnepeljük. Naponta Krisztus kálváriáját járjuk: magunk megalázásával bűneink béklyóját eldobjuk, hogy visszanyerjük — Isten irgalma által — embervoltunk szabadságát: istenképiségünket. A megtérés — más megközelítésben — kiengesztelődés Istennel és felebarátainkkal, de saját magunkkal is. Ez utóbbira nemigen gondolunk. Eléggé elmélyültünk-é a „Szeresd felebarátodat úgy, mint magadat” (Lev 18,1) parancs megértésében? Sajátos követelmény, visszautal önmagunkra és arra kötelez, hogy felmérjük szeretetünk teljességét. Komolyan vegyük önmagunkat. Bízzunk magunkban. Nyugat-Európát Kelet-Európától eredendően nem a javak elérhető gazdagsága, hanem az egyes emberben jelenlévő öntudat mértéke különbözteti meg. A szabadabban megélt keresztényi értékrend az individuum, az egyes ember önelfogadásában nyilvánul meg. Isten felfedezése Európa keleti tájain Isten gyengéd tekintetének viszonzását vonja maga után. Ez a tekintet, ahelyett, hogy eltiporna, folmagasztosítja kicsinységünket. Képessé tesz mások pozitívumainak meglátására — mivel a jó tulajdonságokból mindenki számára jutott. Mennyivel vonzóbbak lennének keresztény egyházaink, ha több napranéző lenne, mint szomorúfűz Ha többször mosnánk tiszta forrásvízzel s kevesebbszer lúggal. A megtérés nyelve az istenes beszéd: az ima. A jövőtől való félelem elállatiasítja az embert, ha nem imádkozik: nem beszél az Irgalommal. Anélkül csak „ugat” érdekei szerint „leugatja” a Másikat. S mivel nem a Gondviselő felé halad, testvéreit hajszolja. Nem ajánl fel semmit Istennek s ezért a többi ember elől a magánterület felségföldjére menekül. Valószínűleg, minket is megkísért a gondolat: „Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk sem- mit”(Lk 5,5). Ám az eltökélt keresztény nem elégszik meg a jobb világ hajnalának várásával. Sötétségben is munkálkodik. Halad, „mintha már a láthatatlant látta volna” (Zsid 11,2). Engedelmeskedik az Úrnak, s kiveti hálóját. Az emberhalász imájának ritmusát a világ szívverése: a lüktető szeretet irányítja. S tudja, csak azok a vesztett ügyek, amelyekért már senki sem akar meghalni. Rászlai Tibor A fiatalok miatt lett pap Beszélgetés Major Sándor kismarosi katolikus plébánossal Néhány hete még a kismarosi katolikus templom belsejét állványerdő borította. Ma már hófehérre meszelt Isten háza fogadja a hívőket. A templom belső tatarozásának „ürügyén” beszélgettem Major Sándor plébánossal. Sikeresen nevelt: elhelyezték — Kedves Sándor atya! Több éve ismerjük egymást, mégis alig-alig tudok valamit önről. Honnan származik és mikor került Kismarosra? — Hetvenhárom évvel ezelőtt születtem Kecskeméten. Szüleim pedagógusok voltak — édesapám matematika-fizika szakos tanár volt, így érthető, hogy két testvérem szintén ugyanilyen szakos pedagógus! Engem 1949-ben szenteltek pappá és Komárom megyében, Lábatlanon voltam plébános 1955—1970-ig. Meglehetősen nehéz hely volt: csupa ipartelep, a faluban öt gyár és valamennyinek erős pártszervezete. Ott Lábatlanon mindig volt káplánom és az iskolai hitoktatás minden nyomás ellenére sikeres volt! Végül is ez lett a bűnöm. Az akkori Állami és Egyházügyi Hivatal Szabó Imre püspök, apostoli kormányzótól követelte, hogy (helyezzenek el Komárom megyéből. — Csupán a hitoktatás volt a „bűne"? — Más is volt! Nem voltam hajlandó az úgynevezett papi békegyűlésekre és más afféle rendezvényekre eljárni. A püspök úr akkor szólt nekem, hogy kénytelen lesz elhelyezni, mert félő, hogy letartóztatnak. Én ugyan mondtam neki, hogy várjuk ki: ha letartóztatnak, áz nékik rosz- szabb lesz, mint nekem. De hát a püspök úr döntött: 1970-ben idehelyezett Kismarosra plébánosnak... Április 3-án hóesésben érkeztem a községbe. Elődöm, Csemota Jenő betegsége miatt nyugdíjba ment, de érkezésem után még két hónapig vele együtt dolgoztam és csak utána vonult be Esztergomba a papi nyugdíj otthonba, ahol nemrégen, úgy két éve hunyt el. Kisajátították a plébániát — Hogyan fogadták az új plébánost a kismarosiak? — Elődöm igen nagy tiszteletnek örvendett a faluban és híveinek engem is melegen beajánlott. Akkor még az alsó, Kossuth utcában egy kicsiny szoba-konyhás lakásban laktam együtt Csemota plébános úrral, melyet saját maga részére vásárolt azzal a szándékkal, hogy majd nyugdíjas éveit ott tölti, mivel akkoriban Kismaroson plébánia nem volt. Amikor bekerült a papi nyugdíjotthonba, a saját lakását az egyházközségnek ajándékozta. — Most itt, a templom melletti plébánián beszélgetünk. Mióta lakik itt kedves atya? — Ez az épület még a háború előtt épült azzal a megegyezéssel, hogy itt egy kul- túrház és egy lelkészlakás lesz kialakítva, de csupán félig épült fel, amikor közbeszólt a háború... Azután ezt az épületet az akkori tanács elvette, mondván, hogy az az övéké... Magánlakásokat és orvosi rendelőt alakítottak ki benne, de az épületet elfelejtették kisajátítani, telekköny- veztetni és persze kifizetni... Úgy, hogy hosszú-hosszú alkudozások után — ha jól emlékszem, tizenöt, vagy tizenhat évvel ezelőtt — az épületet sikerült visszaszereznünk. Persze annak idején, hogy az egyházközségnek plébániája lehessen, félmillió forintot kellett kifizetnünk a tanácsnak. .. Azóta itt vagyok és elmondhatom: papi életemnek a legnyugodtabb, legboldogabb éveit köszönhetem Kismarosnak! Azután a sok-sok zaklatás után, mely engem Lábatlanon ért, itt valóságban a mennyországban érzem magam! Az egyházközség testületé, sőt a község ön- kormányzata is mindenben a segítségemre van. Ma már zavartalan a hitoktatás — Egykor a gyerekek hittanoktatása volt a fő „bűne”. Itt Kismaroson jelenleg mit mondhat el a hittantanításról? — Nagy örömöm, hogy régebben és ma is zavartalan az iskolai hitoktatás. Az idei tanév 32 elsős gyereke közül csupán négyen nem vesznek részt a hittanórákon, de a többi osztályokban is nagyjából ilyenek az arányok. Én elsősorban a gyerekek Isten-hitre való nevelését tartottam és tartom ma is elsődleges szempontnak. Régebben egy idős asszony a szememre vetette, hogy én csak a fiatalsággal törődöm és az öregeket elhanyagolom. Mire azt feleltem neki: — Nézze Teruska, maguk öregek már menthetetlenül üdvözülnek és gondoskodni kell az utánpótlásról is! Persze az idősekkel is mindig nagy szeretettel foglalkoztam, de akik miatt tulajdonképpen pap lettem, azok a fiatalok. — Kedves atya, látom, hogy a szentmiséket ülve celebrálja... — Sajnos betegségem miatt néhány hónapja valóban ülve kell miséznem, mert állni nem tudok, de a volt nagymarosi fiatal káplán, Tóth Kálmán néhányszor segített abban, hogy pihentetni tudjam a lábaim, de ő már néhány hete a Nógrád megyei Érsekvad- kert káplánja, mivel elődje Rómába ment tanulni... — Kedves Sándor atya megköszönöm, hogy betegen is fogadott! Kismaros és a környező katolikus hívők nevében kívánom, hogy még sokáig terelgesse egyre jobb egészségben nyáját a meny- nyei Atya útján! Ketykó István Festői környezetben, hétszáz méteres magasságban áll a Mátrában a fallóskúti Mária-kápolna. A Rokonlátogató Szűzanya szentélyét 1948 óta kereshetik fel a hívek. Ma már a kútba foglaltan található az a forrás, amely mellé a szentély épült. Vizét messzi tájakra elviszik Balázs Gusztáv felvételei
