Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-02 / 230. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. OKTÓBER 2., SZOMBAT 7 Dékány Kálmán A felelés ma elmarad avagy: Hajdani iskolakezdések emlékére H úszperces nagyszünet. Az iskola apraja-nagy- ja az udvaron zsibong, sütkéreznek a nyárutói fényben. Tanévkezdet, 1939. szeptember eleje. Rónai magánosán ácsorgód a kerítésnél. Hóna alatt a matematikakönyv. Tudta a leckét, csupán szokásból vitte magával a könyvet, hogy ne legyen annyira egyedül. Papa tegnap szólt, hívjon meg fiúkat uzsonnára. — Kíváncsi vagyok az osztálytársaidra, Gabi — mondta. — Ez az utolsó tanévetek együtt. Matura után szétszóródtok az életben... S az a fiú, tudod, aki vakációban Bécsben járt, különösen érdekelne. Láttam a fölvételeit a fényképésznél. Róth megmutatta. — Papa, hiszen az Kincses, a diákelnök! — Na és? Talán van valami kifogása ellened? — Ó, nem, papa. Ő nagyon rendes fiú. — Mondd csak meg neki, hogy jöjjön el. Szeretnék vele megismerkedni, hogy élőszóval is elmesélje a frissen meghonosodott hitleriz- mus jelenségeit; még csak egyetlen esztendő telt el az anschluss óta... Gabi hallgatott. A papa rőföskereskedésében furcsa hírek keringtek, uszító föliratok jelentek meg a falakon, a kerítéseken. A fiúk igazán rendesek, nem pisz- kálódnak, nem gúnyolódnak. De a barátkozás is más. A papa ezt úgysem értené meg, és csak elszomorodna miatta. Beszélik, hogy Kincses szűkebb környezete nem mindenben osztja a diákelnökük nézeteit. Kiefer, a vén pedellus le- kolompolta a szünetet. Kincses ekkor ugrott le kedvenc tornaszeréről, a nyújtóról, ahol óriáskelep mutatványán ámult-bámult az udvari sereglet. Másnap reggel megrázó híradás bolygatta föl az osztályt: Rónai Gabit ismeretlen tettesek támadták meg az este, amikor Dörner kisasszony görög nyelvi magánórájáról hazafelé tartott. A merénylők elmenekültek. Gabit az édesapja bevitte a dirihez. Izgatottan tárgyalták az eseményt. A gaztettet mindenki elítélte. Azok sem vélekedtek másképp, akik egyébként elszigetelték magukat Rónaitól. Hindy gondterhelten hajtotta le a fejét. Holyba, aki mindenből viccet csinál, most szótlanul harangozott a pad tetejéről lelógatott lábával. Kincses a mellén keresztbe font karral állt az ablakmélyedésben. Aminő feliratoknak ő szemtanúja volt odakünn — „Juden verboten!” padokon meg parkbejáratokon —, csak tovább erősítette abbeli felfogásában, hogy nincs helye holmi külső, emberen kívüli megkülönböztetésnek. Azzal győzni, ami belül, az emberen belül van. Győzni — a fejével meg a szívével, hosszú távon... Neszek a folyosóról. A lárma mormolássá halkult. — Ne, papa, kérlek, ne gyere be — könyörgött az ajtó előtt Gabi. — Menj haza, papa. Apja még ekkor is a kezét szorongatta. — Csak éppen bekísérlek, kisfiam — mondta fojtott hangon. — Nem hagylak magadra, soha többé. Tanítás után érted jövök. — Nem kell az, drága papa. Siess. Mindjárt kezdődik az óra. Sziklai tanár úr mindig pontosan kezdi a történelmet. — Egy másodperc az egész — a rimánkodó apai kéz megsimogatta Gabi be- pólyált fejét. — Csak egy pillantás az osztálytársaidra... Ekkor hirtelen megnyílt az ajtó, ott álltak fölfedve az osztály színe előtt. Gabi dagadt, fölrepedezett szájjal, homlokán vastag gézkötés. A sárga hajú, töpörödött kis ember hátulról a vállánál fogva támogatta. — Fiúk, kérem, uraim — szólalt meg zavarodottan. — Ez itt a fiam. Ó, bocsánat, mit is beszélek. Hiszen ismerik őt. De én még nem ismertem önöket. Az ő barátait. Önökre bízom őt, önökre. Kérem, bocsássanak meg az alkalmatlankodásért. A kis ember hajlongva elsietett. — A papa — motyogta Gabi esetlenül. — Öreg szegény. Ne haragudjatok rá. Kincses hozzálépett. — Kik voltak a támadók? — kérdezte. — Nem tudom, elnök. Sosem láttam őket azelőtt. — Hol történt? — A mi utcánkban, már a házunk közelében. — Sokan voltak? — Ketten. De álarcban. Kapualjból rontottak elő, bokszerrel ütöttek. — Beszéltek? — Keveset. ,Adóst majd leszámolunk. Most majd mi jövünk.” Ennyit hallottam. — Gyere — fogta karon Kincses, és 'a helyére vezette. — Ülj le, és nyugodj meg. Gabi padja körül csődület támadt. Nem győzte a fejét forgatni jobbra-balra, hogy valamennyi kérdezőnek válaszolhasson. Készségesen újra és újra elmondta a támadás részleteit. Soha nem beszéltek hozzá ennyit. Soha nem érdeklődtek ennyien... Mindenki, mindenki! Ó, papa — ragyogott föl a szeme. A sebeket, a fájdalmat sem bánta már. Minden rossz föloldódott ebben a melengető felebaráti részvétben. Hosszan pisszegett a csi- kófrizurás napos az ajtónál, ahol figyelőszolgálatban volt. — Jön! — kiáltott fojtottam Tüstént szétrebbentek, mindenki a helyére kotródon. S ziklai még föl sem lépett a katedrára, szokásától eltérően már menet közben leültette a tiszteletadóan fölálló osztályt. Nem is nézett most rájuk, komoran beírta a naplót. Aztán mindjárt elővette a feleltető fekete noteszt. Máskor mindig megkérdezte feleltetés előtt, hogy kinek van problémája a tanultakkal kapcsolatban. Mi történhetett Sziklaival? Bőszen bökdösték a csikó- frizurás napos hátát. — Jelentsd, mielőtt elkezdi. — Már jelentettem — súgta hátrafelé a napos. — Frászt, nem a hiányzókat, te lüké. Rónait jelentsd! Tatár kelletlenül föltápász- kodott. Sziklai a noteszban lapozott. — Nyögd már ki, te hatökör! — sziszegtek a késlekedőre. Tatár végre kinyögte: — Ja, és Rónait megverték, tanár úr kérem. — Tessék? — Sziklai föl- pillantott, most nézett először az osztályra. Megköny- nyebbülő arcok: a notesz becsukódott. — Mi történt, Rónai fiam? A fiú fölpattant, de az osztály nem hagyta szóhoz jutni. Egymás szavába vágva kezdték magyarázni az esetet. Sziklai alig tudott rendet teremteni, hogy a legilletékesebb szájából hallhassa a történetet. Kissé meglepte a fiú higgadt, tárgyilagos előadásmódja. Nem egy összetört, megfélemlített ember hangja volt. Imponáló magatartás, határozottan imponáló — gondolta. —Leülhetsz — mondta, és lelépett a dobogóról. Elindult szokásos ingaútján, széliében a kis szabad térségen a katedra és az első padsorok vonala között. — Ma, fiúk, elmarad a felelés. — Fölső testét kissé megdöntötte, háta mögött ösz- szekulcsolta a kezét. — Tatár, kérlek, függeszd föl a nagy térképet — rendelkezett. A csikófrizurás napos serényen kiteregette a világtérképet, amely az egész táblát befödte. Házilag berajzolt színes nyilak jelölték rajta a hajdani népvándorlás útvonalát. — Ma hajnalban megszűnt az önálló lengyel állam — mondotta Sziklai. — A mai naptól az a terület a térképen egy birodalom része... Háború van. Elképzelhető azonban, hogy a jövőben nem lesz mindig háború, öldöklés nélkül is képes az emberiség növekedni. Nem beszélve a gyalázatos banditizmusról... A nagyság, az emelkedés az eszmék, a szellem igazságaiból is kisaijadhat egykoron. Mert a világ, kedves fiúk, nem olyan mozdulatlan, mint amilyennek ezen a térképen látszik. Bonyolult mozgások szövevénye hatja át, alakítja emberi arculatát is. A nagy emberi tettek ösz- szefüggő sora szabja meg a fejlődés, a haladás nyomvonalát. Kincses magába merülten könyökölt a pad fedelén, fejében csapongó képek, kialakulatlan eszmények. Rónai bezúzott homloka... Nem lehet fölfogni, hogy ez megtörténhetett. A banditák nyilván tudták, hogy Gabi mögött nem áll senki. Magára hagyta az osztály. Szeme kitágult, szomjasan itta tanára eszmefuttatását. Nagy tett — ez nincs a leckében. Felelés sem lesz belőle a következő órán... Hát ki kérdezi majd vissza egyszer? Látómezejébe csúszott a pólyaturbán. Keze ökölbe rándult. Nem és nem! Ennek nem szabad megismétlődnie! Nem engedi. Tudomásul kell vennie mindenkinek, akit illet. Megkopogtatta Hindy hátát. — Testőrséget szervezünk — mondta rejtett hangon, alig mozgó szájjal, a tanárok kijátszására használt gyakorlat szerint. T ompa robaj volt a válasz. Kábán bámult a le- csupaszodott táblára az osztály. A térkép a földön. Lesodorta egy titokzatos léghuzat. De lehet, hogy egy távoli rengés, amelyet még csak a tárgyak érzékelnek. Tengerek és kontinensek... S a világ arcra borult holmi vásott iskolapadlón. Berták László Rácsok között a térzene Valaminek a vége volt valaminek az eleje az ezt ez azt fogta vele de egyikhez sem tartozott csak fordítottak egy lapot fedőt tettek a küblire megegyeztek hogy nincs mese és bevették az altatót járt mint a csöveken a drót rácsok között a térzene helye nem volt csak ideje mondta a mégis mondhatót megélt minden dimenziót és egy álomba halt bele. Farkas Árpád Mikor az öregemberek mosakodnak, százados esők csorognak alá fonnyadt tenyérpárnáikról, csillognak az arc vízmosásos árkaiban, úgy mosdanak az öregemberek, szétterpesztett lábbal, keresztelőjánosok méltóságával a cinezett mosdótál fölé hajolva, úgy mosdanak mintha utoljára mosakodnának, törülközőt sem kötnek már derekukra, spriccolhatja a víz a nadrágot, nem számít, a kimért és alapos szappanozó-dörzsölő mozdulat megmunkál minden sápadt bőrfelületet, kisimít ráncot, pórusokat zaklat; ráérős, meregető és nyújtózkodó mozdulatokkal mosdanak az öregemberek, apró szusszanásaiktól porzik a víz, s a visszahulló függönye mögül felsejlenek háromnegyed százados hajoló mozdulataik, botot emeltek a földről, forrásból itták a vizet tenyérrel merve, az Irtisz vagy a Tisza partján hajoltak így a patak fölé, bokornak támasztva a ba- jonétos puskát, mikor bukdácsolva, ügető hajolgatással kergettek ellenséget vagy épp előle futottak, fölperzselve a földet és szagolva, törölve magukról vért; úgy mosakodnak az öregemberek, mintha háromnegyed század szennyét kellene magukról lemosniuk, mint akik mindig tisztán szerettek volna élni, friss törülközés utáni hangulatban; már csak vasárnap reggel mosakodnak így az öregek, már'csak temetések előtt, mikor az utolsó útjukra kell kísérniük a vissza nem térő társat, úgy mosakodnak, bizony, az öregemberek, mintha utoljára mosakodnának, mintha szennytelen ragyogással szeretnének bekerülni a tiszta búzát termő anyaföldbe, melyet szétporladó testük lassan megillet. Mikor az öregemberek mosakodnak, hatalmas tisztaság- szomjjal hajlik a zöld vizek fölé a Huszadik Század.
