Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-15 / 241. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. OKTÓBER 15., PÉNTEK J3 Chartás tarkabarka S Miközben — állító- i lag — a kormány rá- ) telepszik a sajtóra — és az elektronikus médiumokra, állandóan zuhognak népünkre a „Tégy a gyillőiét ellen !”-felhívás szellemében fogant szentenciák, mindezen csatornákból. Az október 7-ére rendelt „ügyeletes igehirdető” Vitray Tamás volt, „Töltsön egy órát velem!” című műsorában. A rutinos tv-személyiség, amikor már kellőképpen elaltatta szépségesen „független” mondataival a kellően óvatos néző reflexeit, elővarázsolt cilinderéből egy „chartás”- nyuszit... Papp László ezermesterrel, feltalálóval készült riportja Vitray beszélgetőpartnerének optimista reménykedésével zárult, miszerint felszisszen majd a világ: „ni- csak, mire képesek a magyarok!” Ehhez Vitray úr a bölcs bagoly huhogásával kapcsolódott: „Tetszenek látni, díszmagyar ruhák, menték, kaca- gányok nélkül is jó magyarok lehetünk”... Hiába no, ennek azért van egy jókora adag farkasházibercis „stichje”! Közvetlenül e iiherái-koz- mopolita kiszólás után következett a záróriport, mely a százesztendős Szántó Rezső (Rudi bácsi) jubileumának áldozott. A szellemileg teljesen friss öregúr rövid emlékezésének fiarmadik mondatában rátért a 40-es évek tragikus diszkriminációjára, mely családját is sújtotta. Rudi bácsinak csupán a hangszálait viselte meg a múló idő. Erről jutott eszembe, hogy Kéri Kálmán hasonló „hanghibáját” már számos esetben kigúnyolta a chartás-bagázs majd’ mindegyik „remek humorú” reprezentánsa!? Ez minden valószínűséggel bocsánatos bűn, annál is inkább, mivel a nyugdíjas tábornok „csak” 92 éves! Mindenesetre a záróriport annyiban feltétlenül jót tett a műsornak, hogy Vitray Tamás — a meghatottságtól — már nem tudott megszólalni... Brezovich Károly Vác A IMII-asokról A rendszerváltozás első szakaszában az MDF kidolgozta az úgynevezett „Justi- tia-tervet”, amelyet az SZDSZ elfogadhatatlannak tartott, mondván: ez megvalósíthatatlan. Ehelyett ők a III/III-as törvényt szorgalmazták, amelyet (úgy látszik) másként ítéltek meg. Vizsgáljuk meg e két javaslat lényegét! A Justitia-terv tulajdonképpen az igazságtéAldor Imre Vázlatok a magyar I Abban a percben, amely- . ben Görgey diktátorrá lett, végleg eldőlt a magyar szabadságharc sorsa. Vérpaddá vált a csatatér, hóhérpallossá a kard s a dicsőség koszorús jelvénye, a nemzeti zászló porba hullott a magasból, hol a fél világ csodálta két éven át szabad és büszke lengedezését. Akik nem hallgattak a történet intő szavára, honnma- radtak s áldozatai lettek az osztrák boszúnak; de akik óvatosabbak voltak s háromszáz esztendő rettenetes tanulságainak inkább hittek, mint az orosz hadvezérek kétes fogalmazásu biztatgatásai- nak, azok a bizonyos veszély szorongó érzetével siettek a határok felé, nehogy utolérje őket is a bécsi „igazságszolgáltatás”, ami egyet jelent századok óta a börtönnel és a gyilkolással. Perczel Mór és öccse Miklós, néhány tiszt és Makay Sándor krassói alispán társaságában már aug. 14-én a török földre lépett. Nyomban követte őket Mészáros és Kmetty, Guyon és Stein tábornokok számos tiszttel és néhány száz huszárral, kik a nyílt országutról leszorítva csak nagy üggyel-bajjal, erdőkön s hegyeken át bujdos- ' va siklottak ki az üldöző osztrák had körmei közöl, utolsókká váltak most is — a futásban ! Lehetetlen itt híven festeni a zavart és a hangulatot, mely a táborrá nőtt emigrációban uralkodott. Férfiak és hősök, kik messze egymástól, de egyenlő lelkesedéssel küzdöttek annyi ideig és ugyanazon ügyért, azon fájdalmas meggyőződéssel találkoztak és szorítottak most kezet, hogy hiába küzdöttek, s hogy a nyomor és ínség, mely száz oldalról környékezi és fenyegeti őket, még árnyéka sem lehet annak, mely otthon a hazában ezreket és ezreket fog fölemészteni s vé- lök, utánok magát talán a hazát is!... A közelkeseredést nem kis mértékben fokozta az is, hogy a török tábor fejei: Mellemet Ali krajovai basa és az ő hasonszőrű pajtása Halim, a nemzetközi törvényekre utalva a legszerényebb zsebpisztolyig mindennémű fegyvert elszedtek menekül- teinktől. másfelől meg szép szóval, csellel és fenyegetéssel csúful megdézsmálták még azt a pár aranyat, lovat s egyéb holmit is, mi a hajótörést szenvedettek utolsó deszkaszála, utolsó segítsége volt! S hogy e jó példát nemes buzgósággal követék aztán alárendelteik, valamint az útbaeső szerb és oláh falvak kapzsi lakosai: fölös konstatálni. Kossuth (...) ellentmondás és panasz nélkül veté magát alá a török hatóság intézkedéseinek, melyek a Turnutelt jelenti. Mint tudjuk ez nagyon kis részben valósult meg, mert ennek magában kellene foglalni a negyvenéves diktatúra minden kárvallottjának anyagi, erkölcsi és jogi rehabilitálását, valamint a bűnösök bírósági felelősségre vonását. A kárvallottak rehabilitációja igen szerény keretek között történt, illetve történik (lásd a kárpótlási törvényeket). A bűnösök felelősségre vonását pedig az SZDSZ sugallatára az Alkotmánybíróság egyenesen megakadályozta. Ez úgy történt, hogy az úgynevezett Zé- tényi—Takács törvényt hiába fogadta el az Országgyűlés, a köztársasági elnök javaslatot tett az Alkotmánybíróságnak, hogy vizsgálja fölül e törvény alkotmányosságát. „Természetesen” ez a törvény „alkotmányellenesnek” bizonyult. Pedig ez a törvény tette volna lehetővé a valódi bűnösök felelősségre vonását, illetve megbüntetését, mert ennek alapján azok kerültek volna bíróság elé, akik az embertelen parancsokat kiadták, valamint a politikai foglyok kínzói és gyilkosai voltak. A III/III-as üggyel kapcsolatban egészen más a helyzet. Bizonyára volt néhány olyan ember, aki „önként, dalolva” állt be spiclinek, de többségét úgy kellett kényszeríteni kínzással, veréssel, fenyegetéssel, hogy a családját tönkreteszik, ha nem írja alá. Ezek az emberek szerencsétlenek, mert azzal hogy aláírták természetesen nem váltak a kommunista rendszer támogatóivá, csak összeszorított foggal várták, hogy mikor jön el az az idő, amikor megszabadulnak a lelki terrortól, beszervezőik markából. Az SZDSZ „jóvoltából” ez az idő nem jött el, mert ugyanazok az erők tartják kezükben őket, akik az elmúlt évtizedekben. Kivéve azt, aki nagy nyilvánosság előtt bevallja, nem válik hiteltelenné, mert ezután már nem lesz zsarolható! Ha valakire viszont ráterelődik a gyanú és nem vallja be, hogy aláírta, az továbbra is zsarolható lesz és azt mindenki megérti, hogy nagyon nehéz harcos antikommunis- tának lenni egy be nem vallott, aláírt ügynöki nyilatkozattal. Aki viszont bevallotta, az igenis lehet harcos anti- , kommunista, mert a zsarolási lehetőséget egy csapásra megszüntette. Az SZDSZ nagyon jól tudta, hogy miért „dobja be” a köztudatba ezt a III/III-as ügyet! így tudta elterelni a figyelmet az igazi bűnösökről, az ÁVH-ról, a pufajkások- ról. Abban viszont bízhatunk, hogy a magyar népet csak egyszer lehet becsapni, másodszor már nem. Tarnóczi Tivadar Budapest HISTÓRIA emigráció életéből szeverinben töltött vesztegzár után előbb Kalafatba, onnan a Duna túlpartján, mintegy félórányira fekvő Viddin- be utasiták, s e szép példa megtette hatását a többi nem ok nélkül békétlenkedőre is. A viddini pasa. egy pohos, gömbölyű, de elég nevelt és emberséges kis muzulmán — kit Kossuth levele Orsová- ból némileg előkészített ma a „hívatlan” vendégekre — keleti szívességgel és nyájassággal üdvözölte őket, a kormányzó óhajának azonban, hogy Angliába bocsássa őt, nem vélt eleget tehetni, mig Bukarestből Omer pasától, vagy egyenesen Konstantinápolyból erre nézve direkt fölhatalmazást nem kap. Sőt hogy búcsú és engedély nélkül odább ne álljanak valamikép kedves vendégei, őrökkel rakta körül a várost s az előkelőbbek ajtaját tiszteletőrség ürügyén még külön felügyelet alá is helyezé. Csak Szemere, Hajnik, Filep, Ivánka, Bittó és Imrédinek sikerült útlevelet szerezni Szi- lisztriába, mellyel szerencsésen el is illantak később a török birodalomból... Viddinben összesen 20—25 polgári egyén, 5 tábornok, 9 ezredes, 18 zászlóaljparancsnok, 67 őrnagy, 76 százados, 36 hadnagy, 2 orvos s 3401 altiszt és közlegény — a lengyelek közöl 3 tábornok, 154 törzs- és főtiszt, 5 orvos, 2 pap s 630 altiszt és közlegény, — az-ola- szokból végre egy ezredes, 2 őrnagy, 22 főtiszt, 3 orvos, 430 katona lön letartóztatva. A főszemélyek kivételével mindnyájan a városon kívül táboroztak csinos zöld sátorok alatt, melyek közül a középen alakalmazott két pompás szőnyeg-sátor az emigráció főparancsnokát: Bemet és Zia basát illette, ha egy vagy más alkalommal ide jönni kényszerültek, ami ugyan nagy ritkán történt. Török részről fél zászlóalj gyalog s egy század lovas őrizte a tábort, honnan a tisztek mindennap, a közlegények ellenben hetenként csak egyszer s ekkor is csak úgy mehettek a városba, ha a tábor magyar parancsnoka: Katona M. és az inspekciót vivő bimbasitól engedélyt kértek és nyertek. Kossuth és a főtisztek a várban laktak, drága pénzzel fizetve meg a kényelmetlenséget, mit a török viskó, s a csömör- letes élet nyújtott. Később Gyurmanné s néhány más magyar hölgy közössé tett konyhája segített ugyan ez utóbbi bajon némileg, de a bútorzat (faasztal, faszék, faágy) hézagait kitölteni sehogy sem sikerült. A „solamen miseris socios habere malorum” nem valósult itten. Emigránsaink jóformán egész elkülönözve éltek, csak Mészáros és Dembinszky maradtak kenyeres Rácz—Torgyán frigy Megdöbbenve lát- A tam és hallottam a tv-híradóban, hogy Rácz Sándor, az 56-os Szövetség elnöke és Torgyán József „frigyre" léptek. Nem tudom, az 56-os Szövetség előzőleg jóváhagy- ta-e ezt a lépést?! Nagyon furcsa hátteret vélek felfedezni e közlemény mögött. Rácz Sándor annak idején fiatalon, bátran, nyíltan kiállt egy olyan esemény mellett, amelynek sikere, a jelenlévő megszálló haderő ereje miatt nem sokkal kecsegtetett. Meg is adta az árát, éppen úgy. mint mások, akik hasonlóan viselkedtek a maguk környezetében. A rendszer leomlása utáni időben nem sikerült neki megfelelően — a maga elképzelése szerint — politikai sikert kiharcolni. Nem lett köztársasági elnök, Budapest főpolgármestere, és úrit tudom én még mi nem. Úgy látszik, a politikai karrierjét még nem adta fel teljesen. Szövetségre lépett — és a hír szerint nemcsak maga, hanem az 56-os Szövetség nevében is Torgyán Józseffel. Az a furcsa ebben, hogy Rácz Sándor is — mint sokan mások — elfelejti, hogy Torgyán Józsefnek olyan folt van a múltján, amit nem szabadna elfelejteni. Tagja volt az 1957-ben alakult vérbíróságok leghírhedtebb tanácsának, a Tücsék Tanácsnak. Lehet ezt magyarázni jobbról balra és visszafelé, ez tény. Talán az 1956-os magatartásának jutalmául került oda?! Azok a Mussolini-pózban elmondott beszédek vezették félre Rácz Sándort, melyekben soha meg nem valósuló, meg nem valósítható ígéretekkel kábítja a népet? Szétverte az ország egyik legrégibb, legnagyobb tömegbázist maga mögött tudó pártját, felelőtlen ígéretekkel szédíti a földművelő embereket, mert „nagy ember” szeretne lenni. Nem érdekel Torgyán sorsa, mert bízom a tisztán látó emberek józanságában, akik csak megmosolyogják megnyilvánulásait — netán szomorúan állapítják meg, hogy ilyen mentalitású ember, pártvezető lehet —, legfeljebb azon csodálkozom, hogy múltját ismerve — hiszen ma már nem titok — követői vannak. A hír úgy zárult, hogy Rácz Sándor belépett Torgyán pártjába és ott tisztséget is vállal! A szentesítő „puszi”, remélem, csak R. S. egyéni elhatározására pecsét, mert mi. ’56-osok, többségünkben biztos nem értünk vele egyet, ha belül, ha kívül vagyunk is a szövetségen. Én biztos nem. Veres László Cegléd pajtások és „inseperables”; mig Perczel M. titokban új bonyodalom szálait szövögette. Kossuth hadsegéde As- bóth S. titkárával Szőllősy- vel el-ellátogatott a táborba s a meleg részvét és őszinte vonzalom, mint a féléhen félmeztelen pusztuló szerencsétlenek iránt mutatott, enyhité némileg a keserűséget, mely a napi gondok — a rabság, a jövő bizonytalansága s azon bosszantó körülmény miatt, miszerént 2-3 hét alatt négyszáz ember lett az égalji viszonyok s a nyomorúságos helyzet áldozata — már-már tetőpontra hágott. E nehéz és borús napokban igazán óriásként emelkedett ki társai közöl Kossuth. Minden terhet ő vett vállaira; minden felhőre — pedig ezri- vel tornyosultak az emigráció fölé, — az ő törhetlen szelleme vetett egy-egy derült sugárt. (Folytatjuk) A kormányzó kiáltványa 1944. október 15-e az újkori magyar történelem egyik sorsdöntő' napja. Horthy Miklós kormányzó hosszas vívódás után — miután nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati hatalmak nem tárgyalnak érdemben Magyarországgal — Moszkvába küldte fegyverszünetet kérő' delegációját. A Faragho Gábor altábornagy vezette küldöttség október 11-én aláírta az előzetes egyezményt. A kormányzó úgy döntött, hogy 15-én, vasárnap rádiószőzatban hozza a nemzet tudomására a fegyverszünet tényét. Az események azonban felgyorsultak. A kormányzó fiát, Miklóst a németek elrabolták. II óra körül kezdődött a koronatanács, melyen Horthy ismertette elhatározását a kormány tagjaival. Még tartott az ülés, mikor megérkezett Veesenmayer birodalmi megbízott és a kormányzót döntése visszavonására szólította fel. „Döntésemen nem változtatok”— válaszolta Emlékiratai tanúsága szerint. Amikor távozott a német megbízott, hangzott fel a rádióban Horthy kiáltványa. Proklamációja leszögezte: „Magyarország földrajzi helyzete következtében német nyomás folytán sodródott bele a mai világháborúba, de nem voltak hatalmi céljaink, akár egy négyzetméternyi területet is elvenni bárkitől. ”Az is nyilvánvaló ma már — folytatta kiáltványa —, hogy a németek elvesztették a háborút, a további vérontásnak nincs értelme, ezért ,fegyverszünetet kérünk ellenfeleinktől, és megszüntetjük az ellenségeskedést velük szemben. ” Kiáltványa végén a hadsereget további engedelmességre utasította. Pogány György