Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-15 / 241. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1993. OKTÓBER 15., PÉNTEK 7 Jogunk van megváltani hazafias érzéseinket Beszélgetés Szűrös Mátyással, az Országgyűlés alelnökével Szűrös Mátyás: — Nincs esély a visszarendeződésre Szerkesztőségünkbe látogatott a közelmúltban Szűrös Mátyás országgyűlési képviselő, a Parlament alelnöke, akivel Vödrös Attila főszerkesztő, Bánó Attila és Deregán Gábor főszerkesztőhelyettesek beszélgettek. — Néhány nappal a drámai moszkvai események után miként ítéli meg az ott történteket? — Magam is úgy látom — sokakkal együtt —, hogy Borisz Jelcinnek nem volt más választása, mint hogy a hadsereget vegye igénybe a lázadás leveréséhez. Nem tehetett mást. Az igazság alapvetően az ő oldalán van, ezt bizonyítja a tömegek megnyilatkozása, oly módon, hogy Ruc- kojék nem tudták az embereket maguk mögé felsorakoztatni. Úgy vélem, Jelcin lépése elfogadható és még előremutató is lehet, annak ellenére, hogy mindig vitatható, ha politikai és alkotmányossági kérdésekben a hadseregre támaszkodik valaki. Természetesen, egyértelműen a jövő bizonyítja bé, hogy mindaz, ami történt és történik Moszkvában, mennyire szolgálja valóban a demokráciát és a nép érdekét. Ismertek az okok, ismert az a folyamat, amely végül a drámai eseményekhez vezetett: legitim elnök, „régi”, szinte már illegitimmé vált parlament. Kettős hatalom. Gesztus a nemzetnek — Ennek kapcsán talán érdemes a magyarországi békés átmenet mozzanatait felidézni. — Immáron bizonyos fokig történelmi távlatból szemlélve is helyesnek ítélhető, hogy az 1989-es Nemzeti Kerékasztal-tárgyalásokon a különböző politikai erők elsősorban, mondhatnám: mindenekelőtt a szabad, demokratikus választások megtartásában állapodtak meg, ezzel mintegy legitimálva a leendő demokratikus intézményrendszert és az egész békés, demokratikus átalakulást. Alapvetően ennek köszönhető, hogy viszonylagos stabilitás van az országban ma is, s ezt minden baj és nehézség ellenére értékelni kell. Ezért van, illetve lesz rendkívül nagy jelentősége Oroszországban is a decemberi szabad választásoknak. Jelcin ezt tudja, érzi, ezért igyekszik eltávolítani a demokratizálási folyamatnak az útjából minden akadályt; átmenetileg betiltotta például a demokratikus átalakulást ellenző újságokat. Egyébként Jelcinnel kapcsolatban szeretnék emlékeztetni még valamire. Magyarországi látogatásakor a magyar nemzet felé olyan gesztust tett, amit méltányolni kell. A parlamentben bocsánatot kért, megkövette a magyar népet az ’56-os szovjet beavatkozásért, amire nagy tekintélyű elődje sem szánta el magát. Jelcin erkölcsi támogatásánál tehát nekünk, magyaroknak ez még egy sajátos szempontunk is. Én — s azt hiszem, ebben nem vagyok egyedül — a nemzetem iránti gesztust, mondjam így: szolidaritást külön értékként kezelem. Hogy egy mindennapi hasonlattal éljek: nyilván mindenki szereti a gyerekeket, de a saját gyerekét jobban szereti a másokénál. Még egy dolog, a kérdésnek egy fontos nemzetközi vetülete idekívánkozik. Számomra, mint eredendően külügyes számára is szembetűnő volt az az egyöntetűség, ahogyan a világ demokratikus államainak vezetői Jelcin mellé álltak a moszkvai konfliktusban. Önmagában véve már az a tény is sok mindenre rávilágít, hogy mennyire másként viszonyultak itt a fegyveres erők bevetéséhez, mint annak idején a pekingi Tienannmen téri esethez. Hogy mást ne mondjak, Oroszország nemzetközi szerepe újra növekszik, aktivitása élénkül térségünkben is. Erre nem lehet nem odafigyelni. Csupán néhány példát említek: egyidejűleg sajátos és rendkívül fontos Oroszország szerepe a délszláv válság kezelésében; az izraeli—palesztin megállapodás washingtoni aláírásánál — az érintett feleken kívül — Clinton elnök mellett csak Kozirev orosz külügyminiszter volt jelen; nagy visszhangot váltott ki az orosz kormánynak a NATO-hoz intézett levele, amelyben a hírek szerint a szervezet közép- és kelet-európai országokkal történő bővítése ügyében foglal állást. — A moszkvai események nemcsak közelmúltbéli hazai analógiákat idézhetnek fel, hanem a jövőt illetően is szolgálhatnak tanulsággal. Moszkvában baloldali, restaurációs szándékú erők próbálták a hatalmat megragadni. Lengyelországban a választásokon szerzett bizonyos többséget a baloldal, ha a jelek szerint nem is a szélsőbal. Magyarországon jövőre lesznek választások. Hogyan folytatná al- elnök úr, úgy is mint szocialista párti politikus, a gondolatsort? — Az átalakulás nemcsak a demokratikus intézményrendszer létrejöttét foglalja magában, tételezi fel, hanem a tulajdonviszonyok megváltoztatását, a szociális piacgazdaság létrehozását is. Minden volt szocialista országban nagy kérdés azonban, hogy ez utóbbi milyen mértékben befolyásolja az embereket, a tömegek életkörülményeit. Mert befolyásolja, és az eddigiek szerint sajnos kedvezőtlenül. De hol van az a határ, az a minimumszint, ami alá nem lehet semmiképpen sem menni, mert ez már súlyos elégedetlenséget vált ki? Lengyelországban a szavazók lényegében nemet mondtak az előző kormányra, illetve kormányokra, s a demokratikus baloldali pártokra adták a voksok többségét. Bizonyos azonban, hogy miként nincs két egyforma ember, úgy két egyforma ország sincs. E gondolatsorból Oroszország — azt hiszem: érthetően — kiesik, de egyenes párhuzamot Lengyelország és Magyarország között sem lehet vonni. Jó néhány sajátos különbség miatt sem. Ezért nem is akarok az események elé vágni és összehasonlítást tenni a közép- és kelet-európai országokban végbemenő társadalmi, politikai folyamatokat illetően. Bár kétségtelen, hogy hasonlóságok is vannak, és a jövőben is lehetnek, konkrétan a választási eredményekre vonatkozóan is. Inkább vegyük külön, mi is történt Lengyelországban és mi jellemzi, személyes véleményem szerint, a győztes demokratikus baloldalt. Úgy tűnik nekem, hogy az ottani baloldali pártok élén nem „régi”, esetleg korábban kompromittálódott vezetők állnak. Azután: igaz, hogy Lengyelországban a keresztény pártok vereséget szenvedtek, de ott az emberek döntő többsége vallásos, amiből következik, hogy nagymértékben a baloldal is egyházbarát. És hangsúlyozottan nemzeti érzelmű. Nem hinném tehát, hogy ott az úgynevezett klasz- szikus „visszarendeződés” vette volna kezdetét. Az azonban kétségtelen, ismétlem, hogy Lengyelországban a szavazók sok tekintetben nemet mondtak az eddigiekre. Másrészt, az is bizonyos, hogy a baloldal sok mindent másképp fog csinálni, mint közvetlen elődjei a kormányrúdnál. Tartózkodnék a közvetlen párhuzamoktól azért is, mert a baloldali erők a szélsőbaltól a szélsőjobbig húzódó képzeletbeli palettán a különböző országokban egymástól eltérő helyet foglalnak el. Csak egy friss példa: Király Zoltán legutóbb, nem kis meglepetésre azt nyilatkozta, hogy az egyesült szociáldemokraták az MSZP-től balra helyezkednek el. De tűnődhetünk még tovább: környezetünkben azokban az országokban jutnak inkább szerephez a baloldali erők, amelyekben az átalakulás folyamatában vészesen csökken az emberek tömegeinek életszínvonala és romlik a gazdasági helyzet. Aztán: a lengyel baloldal a gazdasági kilábalás módjait számba véve az úgynevezett sokkterápiától elhatárolta magát, másrészt óvatosan bánt az ígérgetésekkel is... Mi várható tehát nálunk a jövő évi választásokon? A választ az állampolgárok, a szavazók adják meg, a demokrácia játékszabályai szerint. Történjen azonban bármi, úgy gondolom, hogy a visszarendeződésre nincs esély, olyannyira kiépült ugyanis a demokrácia intézmény- rendszere, és alapvetően megváltoztak a gazdasági és tulajdonviszonyok is. A történelem kerekét nem lehet visszaforgatni, aki erre vállalkozik, lehetetlenre vállalkozik. — Ez így igaz, csakhogy 1956 után is bebizonyosodott: lehet azokkal a kerekekkel ideig-óráig „játszani". De ne gondoljunk visszarendeződésre; köszönjük szépen akárcsak a visszalépést is... — Kérdés, hogy mit kell. mit kellene visszalépésnek tekintenünk. Visz- szalépés lenne-e egy demokratikus baloldali vagy ezt a baloldalt magában foglaló másfajta koalíció? Lehet, hogy a fejlődés szükséges állomása!? Erre bizonyos választ adhat a lengyel baloldal szereplése is, még a magyarországi választásokig. A bátor politikus — Tulajdonképpen megelőlegezett válasznak lehet tekinteni azt is, ahogy a hazai ellenzék s benne a Magyar Szocialista Párt fogadta és értékelte az augusztusi szárszói fórumot. Elhangzott olyan vélemény, hogy az ott felvetett gondolatok „modemizá- cióellenesek”. Ön ott volt Szárszón, mit szól mindehhez? — Az ott felvetett gondolatok fogadtatását illetően engedtessék meg egy, a személyemet, az általam elmondottakat érintő példát említenem. Figyelmet érdemel: bár én nem támadtam a liberálisokat Szárszón, sőt azt hangsúlyoztam, hogy kirekesztésüknek, hogy semmilyen kirekesztésnek nincs értelme, komoly támadások értek az ellenzéki, főleg a liberális sajtóban. Én — máshol és más alkalommal is — annak adtam hangot, hogy túlreprezentáltnak tartom a liberalizmust a magyar közéletben, a politikai, a társadalmi életben, hiszen a szabadelvűség, mint szemlélet, jórészt ma már jelen van minden pártban. Nem beszélve arról, hogy a liberalizmus Nyugat-Európában már a civilizáció részévé vált, nem politikai program, hanem európai magatartásforma. Kétségkívül, létjogosultsága Magyarországon annyiban több, mint Nyugat-Európában, amennyiben itt átmeneti történelmi időszakot élünk, de ez sem indokolja a túlzott hangsúlyt. Ezért felvetettem Szárszón, hogy nem jött-e el az ideje a demokratikus jobbközép és a demokratikus balközép erői közötti párbeszédnek, beszélgetésnek, „átbeszélés- nek”. Hangot adtam annak is, hogy bár Szárszó előkészítésében valóban történtek bizonyos hibák, a részvételi kör szűkítése terén például azáltal, hogy a fórumra az MDF elnöke nem kapott meghívást, de ez nem lehet döntő a szárszói táborozás egészének megítélésében.' Már csak azért sem, mert a magyar demokraták centrumának képviselői végül is szép számban megjelentek a találkozón, sőt jó néhány miniszter is. A liberálisok pedig már a kisújszállási találkozó alkalmával kijelentették, hogy ha hívták volna őket, akkor sem vettek volna részt. Meg is indokolták, miért, bár indokaikat lehet vitatni. Kaptam tehát támadásokat, kaphattam volna többfelől, de sajátos módon nem a kormányhoz közeli lapok, hanem a liberális sajtó támadott keményen. A Fidesz (és az SZDSZ) egyik-másik vezető képviselője egészen mesz- sze ment, és nagy túlzásokba esett, persze nem először. Kirítt ezek közül is Orbán Viktor megnyilatkozása, mondván, hogy azzal az MSZP-vel nem lehet tárgyalni, amelynek az a Szűrös Mátyás js tagja, aki leült egy asztalhoz a „barnaingesekkel”. Először is le kell szögeznem, hogy én ilyenekkel nem ültem egy asztalhoz. Másrészt ez a „bátor” politikus akkor lenne igazán bátor, ha megnevezné, kik is ezek a bamaingesek. Már az is komikus, hogy ennek a kis országnak manapság annyi miniszterelnök-jelöltje van, és köztük olyan, aki gyakran felelőtlen kijelentésekre ragadtatja magát. Ennyi alternatívája lenne a mai kormánykoalíciónak?! Igaz, más összefüggésben és később még azt a mondatomat is félremagyarázták, hogy „ha egy politikus kényszerhelyzetbe kerül, el kell beszélgetnie az Istennel”. Ez egy népi mondás, tehát: magányba kell vonulnia és el kell gondolkodnia a világ sorsáról. Ebből az jött ki, mintha én imádkozni akarnék, vagy Istenhez fohászkodni. Holott az én történelmi kálvinizmusom nem tételes vallásosság. Máskülönben pedig az ezeréves kereszt(y)énfy) erkölcsi és szellemi értékeket beépítendőnek tartom a magyar politikába, a magyar életbe, mert ezek tartást adtak a nemzetnek évszázadokon keresztül, s erre a tartásra szükség van ma is, és szükség lesz a jövőben is. Az eredeti kérdésre visszatérve és válaszolva azonban: valóban baj van Szárszó megítélésével és értelmezésével, holott a rövid záróközlemény alapján végül is megfelelő képet lehet róla alkotni, és persze az ott elhangzottakkal — kötetbe foglalva — meg lehet majd ismerkedni. Nem volt modernizációellenes Szárszó alapállása. — Vádként hangzott el, hogy ott „magyarkpdtak" a résztvevők... — Sajnos volt ilyen is, másfél ezer ember között sokféle akad. De nem ez volt a domináló hang. Jómagam rendre azt tapasztalom, a magam példáján is, hogy ha ma valaki Magyarországon megvallja hazafias érzéseit, bizonyos körökben megütközést vált ki. Holott: joga van ehhez bárkinek. Engedtessék már meg ez annak is, aki úgy ítéli meg: igenis, a magyarság önazonosságát erősíteni kell, a szülőföld iránti elkötelezettséget, szeretetet tudatosítani kell. Nem mindegy például, hogy erős közösségként lépünk-e be — nem Európába, mert mi már ezerszáz éve ott vagyunk, hanem — az Európai Közösségbe, s nem mindegy ez nemzetünk biztonsága érdekében sem. Nagyon fontos kérdés: részekre szakadunk-e, a pártosodás kerül-e előtérbe, avagy megkíséreljük valamilyen módon az összhangot megteremteni, az összetartozást erősíteni. Megtaláljuk-e azokat a nagy sorskérdéseket, amelyekben egyetérthetünk. Szárszónak ez volt a célja. Magam is gyakran tűnődöm: mit lehet tenni egy többpárti demokráciában e cél érdekében, s milyen fórumokon például. Magam korábban is, amikor bizonyos kérdéseket megfogalmaztam, arra törekedtem, hogy a Szocialista Párton belül érvényesüljenek az elgondolásaim. Szóvirágoknak minősítették azokat egyesek, mondván például, hogy hiszen itt mindenki magyar, mindenki hazafi, mindenki a néphez tartozik és így tovább, minek akkor fezekről külön beszélni. Azt is tapasztalom azonban, hogy többen vélekednek velem együtt úgy: ezeknek a gondolatoknak, témaköröknek nagyobb hangsúlyt kellene kapniuk, és annak, hogy mi ezek mai tartalma és korszerű értelmezése. Működőképes koalíció — Tiszteletre méltó a pártban gondolkodás, de azonosíthatók-e a pártok a magyar társadalommal? A szárszói tanácskozás például szélesebb körből szerveződött... — Nem „fedik le” a pártok a társadalom egészét, gondoljunk például az egyházakra, a civil szerveződésekre és érdekképviseletekre. De ezt bizonyítják a pártokon belüli mozgások is. Keresik az emberek azokat a közösségeket, amelyek jobban, pontosabban fejezik ki a gondolataikat, vágyaikat és természetesen érdekeiket. A képviselők is így vannak vele. Az 1990-es választásokhoz képest például megháromszorozódott azoknak a pártoknak a száma, amelyek képviselettel (kéviselőkkel) rendelkeznek az Országgyűlésben. Utánanéztem: a képviselőknek mintegy tizenkét százaléka ült át a függetlenekhez, vagy más pártok soraiba. Nagy szám ez. Ugyanakkor: az alapvető erőviszonyok nem változtak meg, a kormánykoalíció továbbra is működőképes! Talán úgy látja a képviselők többsége: mindennél fontosabb a viszonylagos stabilitás; az ország, a demokrácia érdeke, hogy a parlament, a kormány kitartson 1994-ig. Persze nem minden áron. Döntő a választópolgárok akarata, akik négy évre választották képviselőiket. Eközben formálódhatnak az erőviszonyok, és erre van még idő a választásokig.
