Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-14 / 240. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1993. OKTÓBER 14., CSÜTÖRTÖK Jelcin elutazott Tokióból Tovább tárgyalnak a békeszerzó'désról Borisz Jelcin tegnap első hivata­los látogatásának befejeztével el­utazott Tokióból. Az orosz ál­lamfő háromnapos látogatása so­rán megbeszéléseket folytatott Hoszokava Morihiro kormányfő­vel, és többször is találkozott Akihito uralkodóval. Jelcin elnök azzal a tudattal térhet vissza Moszkvába és vág­hat bele újból a belpolitikai csa­tározásokba, hogy reformerőfe­szítései a Nyugat és ezen belül Japán támogatására számíthat­nak. Bár a japán vezetők ezúttal új anyagi segítséget nem ajánlot­tak föl Oroszországnak, a koráb­ban megajánlott segítség folyósí­tásának felgyorsítását kilátásba helyezték. Jelcin tárgyalásai vé­geztével két közös nyilatkoza­tot, a politikai és a gazdasági kapcsolatok javításáról szóló do­kumentumokat írtak alá. Ennek a kétoldalú kapcsolatokat érintő legjelentősebb pontja az, hogy a felek folytatják a békeszerződés mihamarabbi megkötéséről szó­ló tárgyalásokat. A békeszerző­dés feltételezi az évtizedes terü­leti vita lezárását. A szigetvita megoldása felé is tettek egy lé­pést azzal, hogy Moszkva elis­merte a Szovjetunió által koráb­ban kötött szerződések érvényes­ségét. Jelcin elnök tokiói tárgya­lásai alatt többször is elnézést kért Japántól a második világhá­borús hadifoglyoknak okozott szenvedésekért. Bűnöző' szervezet a BKP? A bolgár Demokratikus Erők Szövetségének parlamenti cso­portja törvénytervezetet nyúj­tott be a parlamenthez, azt in­dítványozva, hogy nyilvánít­sák az egykori kommunista re­zsimet törvénytelenné, a kom­munista pártot pedig bűnöző szervezetté. A DESZ, amely minimális előnnyel nyerte az 1991-es vá­lasztásokat, majd hatalmát és parlamenti elsőségét újabb vá­lasztások nélkül veszítette el, kezdeményezte, hogy törvény nyilvánítsa ki: a Bolgár Kom­munista Párt a felelős az állam irányításáért abban a 45 éves időszakban, amely nemzeti ka­tasztrófához vezetett. A tör­vénytervezet szerzői szerint, a BKP tudatosan törekedett a ha­gyományosan európai civilizá­ciós értékek megsemmisítésé­re, az alapvető emberi és sza­badságjogok megsértésére. A „hass, alkoss, gyarapíts" poéti- kusan emelkedett hármas jelszó szellemében, ám a szó szoros értel­mében földhöz ragadtan csáká­nyoztam a hétágra sütő nap alatt. A pokoli hőség miatt korántsem biblikus hangulatban, de istenes nekifohászkodással teljesítve be a paradicsombéli szigorú jövendö­lést, hogy eztán majd arcom veríté­kével... S lön. Bár a világosság jócskán átértékelődött, mivelhogy az izzadság vörösre marta a szememet. Ebből is kitetszik, emésztő kánikulában nem szívderítő magánerős szennyvíz­derítőt, magyarán emésztőgödröt ásni. Ám a szükség tör­vényt bont. Magad uram, ha pénzed nincs (csak OTP-tarto- zásod) alapon fogtam bele a teremtés fáradságos aktusába. A realizálandó gödör a kert oly zugába terveztetett álta­lam (máshol ugyanis nem volt hely, csak a nagy szederfa mellett), ahová az amúgy megfizethetetlen markológép nem fért volna be. Tízegynéhány évvel ifjabb lévén, energi­ával ellátva busásan, még kedvemre is volt a kihívás, hogy ott és akkor, társadalmilag, politikailag a puha diktatúrá­ban keményen röghöz szorítva, perspektívát vájjak — mi­velhogy számomra nem volt távlatos irány a vörös csilla­gos ég — az anyaföldbe. A gyökerekhez. Amelyeket nem győztem menet közben baltával elvagdosni, mert rettenetesen akadályoztak az ásás­ban, pontosabban a lapátolva alant haladásban. Szomorkás rádöbbenéssel vettem tudomásul, szembeke­rültem — még ha ily frivol helyzetben is — a jellegzetes történelmi paradoxonnal, a Szent István-i dilemmával: ah­hoz, hogy megteremthessek valami gyökeresen újat, el kell vagdosnom a megtartó gyökereket. Ekkor, a kétkezi gya­korlat szintjén jöttem rá, államférfinak lenni nem könnyű, de gödröt ásni sem. Minden baltasuhintáskor azt éreztem, hogy sic transit gloria mundi, így múlik el a világ dicsősé­ge, és én ebben a dicsmúlattatásban. még ha kényszeresen megdicsőülve is, de részt veszek. Mert ha nem, ugyan hol tárolom a kanálishordalékot, kezelhetővé hol és hogyan in­tegrálom a szennyet? Alighogy, keresztülkínlódtam e szövevényes talajréte­gen. máris, mintha betonba vágtam volna, csattant és „visz- szarúgott" a csákány. Hamar jő itt a sóder, gondoltam min­den áttétel nélkül, fájdalmasan szimplán, azaz csakugyan a kavicsok kínzó egymásrakövetkezésére gondoltam s nem a szájdiaréban szenvedő közéletünkre. No igen, valamikor erre folyt a Duna, amíg a nagy tektonikus mozgások neki- bős(z)ülten el nem terelték, itt hagyván örökül ezt a kiet­Menjenek el a magyarok? Háborús fenyegetettségben a Vajdaság Miközben a külső megfigye­lők zöme arra számít, hogy a balkáni konfliktus követke­ző frontövezete Koszovó lesz, Szerbia mezőgazdasági­lag gazdag északi tartomá­nyában egyre növekszik az aggodalom, hogy inkább a Vajdaság válhat a szabad rablás és az etnikai tisztoga­tás soron következő áldozatá­vá. Vannak, akik egyenesen attól félnek, hogy a boszniai háború befejeződése csak si­ettetni fogja a konfliktus lángjának átcsapását a tarto­mányra — írta újvidéki kelte­zésű beszámolójában a Los Angeles Times munkatársa. Utalt arra, hogy a város te­Lengyel koalíció Háromhetes tárgyalássorozat után tegnap délben a varsói par­lament épületében a lengyel a választások nyertese, a Demok­ratikus Baloldali Szövetség (SLD) és a Lengyel Parasztpárt (PSL) vezetői aláírták a koalíci­ós megállapodást. Az utolsó pil­lanatban vonta vissza csatlako­zási szándékát a Munka Unió­ja, azonban a két párt nélküle is biztos többséggel bír a szejm- ben. A kormányfői tisztség vá­rományosa Waldemar Pawlak, a parasztpárt vezetője. metőjében meggyalázták és összetörték a magyar feliratú sírköveket, a városi elöljáró­ság pedig leromboltatta a má­sodik világháborúban életü­ket vesztett magyar ajkú pol­gári lakosok emlékére emelt keresztet. — Már több mint harminc- ötezren menekültek át Ma­gyarországra, mert vagy ki­tették őket állásukból, vagy megrettentek a szerbek fe­nyegetésétől. Ám tekintetbe véve a közelgő telet, a Szer­bia elleni blokád okozta gaz­dasági nehézségeket és a szerb nacionalisták zaklatá­sát, a hatóságok attól tarta­nak, hogy a 350 000-es vaj­Nyolcvanhat olasz önkéntes harcol a horvátországi Szerb Krajina fegyveres erő­inek oldalán. Ezt a hírt kö­zölte tegnapi számában a Borba című belgrádi napi- lag a horvátországi szerbek fegyveres erőinek vezérkará­ra hivatkozva. — Hamarosan lesz egy vegyes (szerb—olasz össze­tételű) alakulatunk, amely alátámasztja a szerb és az dasági magyar közösségből újabb menekülthullám indul­hat el — vélekedett Carol J. Williams az újság keddi szá­mában megjelent cikkében. Tudósítása szerint a belgrádi vezetés tagadja, hogy bármi­féle probléma volna a Vajda­ságban. — Csakhogy a tarto­mányban az ultranacionalis­ta Szerb Radikális Párt sza­va a döntő, márpedig a szer­vezet vezetője, a háborús bű­nökkel vádolt Vojislav Seselj vajda kijelentette, hogy a ki­sebbségben lévő magyarok jobban teszik, ha addig men­nek el, amíg békében távoz­hatnak — jegyezte meg az amerikai újságíró. olasz nép közös érdekeit — hangoztatta a vezérkar a Borba szerint. A vezérkar to­vábbá azt állította, hogy a „nagyon közeli jövőben” megérkezik a horvátországi Krajinába az a másik olasz egység, amelyet az 1945 után Jugoszláviához csatolt területekről (Isztria-félszi- get és Zára város környéke) elűzött olasz lakosság leszár­mazottai alakítottak meg. A nagyvilág hírei Jk Az orosz parlamenü vá­lasztásokat az eredeti tervek­nek megfelelően december 12-én fogják megtartani — jelentette ki tegnap Tokióban Borisz Jelcin orosz államfő. A tokiói tárgyalásainak befe­jeztével tartott nemzetközi sajtókonferencián Jelcin egy kérdésre válaszolva megerősí­tette a decemberi választások tényét, és hozzátette, az el­nökválasztást 1994 júniusá­ban rendezik meg. % Amerikai orvosok egy mű­holdas közvetítésiű tv-műsor- ban nyújtanak segítséget orosz kollegáiknak a közel­múltbeli moszkvai összecsa­pások áldozatainak kezelésé­hez —jelentette be az ameri­kai Űrhajózási és Űrkutatási Hivatal (NASA), kedden nyil­vánosságra hozott közlemé­nyében. 9k A nyár óta Spanyolország­ban vendégszereplő kubai Nemzeti Balett 27 tagja kö­zül 16-an tegnap megtagad­ták a visszatérést hazájukba. A madridi rádió jelentése sze­rint eddig nem folyamodtak politikai menedékjogért. A 16 férfi és női táncos kedden, az elutazás napján nem jelent meg a madridi Barajas nem­zetközi repülőtéren. Olasz önkéntesek Krajinában Közös alakulatot állítanak VÉLEMÉNY Emésztő len, földméhen belüli kavicszátonyt, melyen gályarabként — mily pontos állapothatározó képzavar! — kell tengenem. Centiméterenként küzdöttem magam egyre lejjebb. Fe­jem fölött a nap szikrázott, lábamnál a csákány, amely pá­lyafutását tekintve relikviának indult. Édesapám vásárolta szerény nyugdíjából, biztató hozzájárulásként családi épít­kezésünkhöz; az anyagi örökség — lásd például birtok, gyár és más efféle aranylelő helyek — permanens hiányát ellensúlyozandó, erkölcsi támogatásának megtestesülése­ként nyújtotta át ünnepélyesen. Közben oly lelkesítőn szó­lott hozzám, mint annak idején a brjanski erdőben roham előtt a katonáihoz. A szépen lakkozott szerszám az első lá­tásra nem tűnt hadra foghatónak, úgy festett, mint egy ope­rettkellék. Arra gondoltam, majd ha felépül a ház, a háló­szobában fölakasztjuk az ágy fölé mementónak, hadd függ­jön ott Demoklész kardjának stílusos agrárproletár változa­taként. Ránk is fért volna már efféle jelképváltás, mert a há­ború elvesztése, pontosabban az orosz megszállás és Ráko­si pajtás uralgásától kezdve folyamatosan kard lebegett a fejünk felett. Ellehetetlenítő, halálos árnyékkal, ama de- inoklészi fegyver sajátos magyar mutációjaként. Az apám átmenekített, megmaradt tiszti kardja, amellyel a Ludovi- ka-kertben a Kormányzó úrra esküdött föl, s ezt a gesztust a későbbiekben hangyányit sem tolerálta a kommunista rendszer, és minket is, az akkori pártterminológia szerint horthysta tiszti ivadékokat, igyekezett másodrendű állam­polgárként kezelni. Hivatalosan ez többnyire sikerült is, ám az emberi kapcsolatokban mindez sokkal bonyolultab­ban, hogy ne mondjam, igazságosabban jelentkezett, való­di értékén mérődött. Például én naponként emelkedtem és süllyedtem a társa­dalmi ranglétrán. Már álltak a falak, a tetőzet elkészítése következett. Sikerült is szereznem egy megbízható ácsmes­tert, ami már önmagában bravúros teljesítmény volt. Anyagi megfontolásból úgy döntöttünk, hogy én, a megbí­zó leszek a segédje, így jócskán olcsóbb. Végignézett raj­tam, alaposan felmért, majd bólintott, jelezvén, hogy el-, il­letve felfogadott. A helyzet kedvesen abszurd volt. Reggel hatkor kezdtünk, ő kb. húsz perccel előbb érkezett, mint két egyenrangú fél úgy paroláztunk, ő háziúrnak szólított, én mesternek őt, megkínáltam kávéval, igényes volt, csak az Omniát szerette, ez irányú kívánságát a későbbiekre néz­ve is megjegyeztem, eközben lehúztunk egy stampedli jófé­le házipálinkát is. Vagyis megadtuk a kezdés intim módját. Pontban hatkor összecsapta a tenyerét és rám mordult: do­logra! És délig nem volt megállás, hajszolt keményen és szakszerűen, de magát sem kímélte: „hé, maga, hozza ide azt a gerendát, emelje meg, tartsa meg ezt a lécet!” Paran­csok süvítettek a levegőben és én, ahogy erőmből és ügyes­ségemből tellett, teljesítettem őket. Délben leálltunk. Ebédidő, mondta a mester. Újra háziúr lettem. Étkezés után tálcán hideg fröccsöket szolgáltam fel s feketét, természetesen Omniából. Sajna, hamar elröpült az ebédidő, és én fél egytől este hatig megint „hé maga” lettem, ő volt a mester, én csak cifra szolga. Munka végez­tével visszakaptam talmi társadalmi rangomat, ismét házi­úrnak titulált. így ment ez két napon át, végigcsináltam mindent, zok­szó nélkül. És a harmadikon, amely a Biblia szerint a legne­hezebb, nos, a harmadikon, elnyertem elismerő jóindulatát. Eufémisztikusan szólva — bár ennek itt nincs helye — a becsülését. Amúgy nem történt semmi különös, csak odalé­pett hozzám szokatlanul fölengedett arccal, és csendesen annyit mondott a szokásos hetyke „hé maga” helyett: házi­úr, hozzon már fel egy doboz százas szöget. És én rohan­tam, boldog iramlással hoztam fel a szögeket, és így tettem volna akkor is, ha tudom, hogy ezeket a szögeket az Úr Jé­zus tenyerébe verik majd. Hiába, esendőek vagyunk. De visszatérve magánerős magánvermemhez — eme írás is az —, amibe csak azért nem estem bele, mert mélyültén létrát támasztottam az oldalához s azon szálltam alá a fe­nékre minden hét végén, hű csákányom kíséretében, amely szegény rég kivetkőzött operett jellegéből, nem maradha­tott intakt. Még a ház alapjainak kiásásánál vetettem be; céltudatos lénye szívemhez, nyele vérhólyagos tenyerem­hez nőtt, számomra több volt egyszerű szerszámnál. Egy­szer valahogy elkeveredett, kétségbe esve kutattam, ugyan hová tűnhetett? A kőművesek éppen szedelőzködtek, rak­ták fel a kocsira a szerszámaikat. Odarohantam, azt hívén, a csákányom közéjük keveredett. Féltem, elviszik, vagy mi rútabb, elorozzák. Hová gondol, uram, mondta méltatlan­kodva a bandavezető oldalozó érdeklődésemre, mi szerszá­mot elvből nem lopunk, mert azzal dolgozni kell. Szerencsére a csákányom megkerült s vért izzadtam, mire a gödör elkészült. De elkészült. Guggoltam a szélén és bámultam a nagy űrt, a ki tudja hány ezer lapátnyi föld­hiányt, ami maga volt a teljesség, a mű, a teremtés. Inté­semre a bentiek meghúzták a WC-láncot és én kint guggol­va megigézetten néztem, csak néztem, mint zuhog diadal­masan a víz a gödörbe. Tudtam, cselekedtem valami hol­napra szólót, s ha eljön az ideje, emelt fővel vállalhatom a sokesélyes emésztőt, várhatom a jól megérdemelt szippan- tókat. Döbrentei Kornél

Next

/
Oldalképek
Tartalom