Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-13 / 239. szám
§ PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. OKTÓBER 13., SZERDA 7 A vers tisztaságától a hírlapok nyelvi tisztaságáig Gödöllői találkozás Rába Rolanddal A Ki mit tud? televízióban közvetített egyik középdöntőjén ingujjban, mellényben — vagy inkább lajbi- ban — jelent meg egy versmondó fiatalember. Hamarosan kiderült, nem véletlen az öltözék. Csokonai Vitéz Mihály „Krisztina napra” című költeményét mondta — és csak mondta-mondta, áradtak az alkalmi költemény sorai, és mintha már ott lettünk volna valahol a XVIII—XIX. század fordulóján egy nemesi udvarházban, s az egyik vendég úrfi rögtönzött volna a mulatság kedvéért egy hol tréfás, hol komoly köszöntőt. Befejezvén a verset, kicsit hátralépett, s ártatlan szemmel, mintha ő ott se lenne, de legalábbis nem csinált volna semmi különöset, hallgatta, ahogyan a műsorvezető Antal Imre bemutatja: Rába Rolandot hallottuk, aki Tatabányáról érkezett. Mint bebizonyosodott, Rába Roland szereplésének különlegessége elragadott, varázsa megfogott sokakat, hiszen Ki mit tud? győzelme mellett a közönségdíjat is — egy autót — ő nyerte. A múlt hét végén Gödöllőn a művelődési központban rendezett Ki mit tud? gálaesten Antal Imre egyszer csak azt jelentette be: a következő fellépőt nem a gödöllői gálára „osztották be”, azonban ő mégis szeretett volna itt is megjelenni, mert rokonai, ismerősei, barátai élnek a városban és környékén. Rába Rolandról volt szó, aki mint a döntőn, most Gödöllőn is Kosztolányi Dezső „Darling” című okos, fanyar írását mondta el elegánsan és erőteljesen, tökéletesen magáévá téve, nagyhatásún közvetítve a szöveget. Arra gondolok: épp jókor, hiszen a hírlapok nyelve sajnos ma még inkább tele van magyartalansággal! A színfalak mögött szerény fiatalembert találtam, megint azzal az „én nem csináltam semmif’-arccal. — A rokonaim szerették volna, ha Gödöllőn is fellépek — mondta. — Szadán él az apu, a felesége, két kis- hugom, Gödöllőn nagyné- ném. Az általános iskola hatodik, hetedik osztályát Erdőkertesen végeztem, ott is, és Gödöllőn is laktam. Nyolcadikos koromban mentem vissza anyuhoz Tatabányára. — Mivel foglalkozik most? — kérdeztem. — A budapesti Arany János Színházban vagyok első éves stúdiós. Különböző tanóráink vannak: beszéd, ének, mozgás, színészmesterség. A Színművészeti Főiskola felvételi vizsgáján a második fordulón kiestem... — Hogyan talált rá a „Krisztina napra” című versre, mely nem tartozik Csokonai ismert művei közé? — A főiskolai felvételire kerestem verseket, lapoztuk a Csokonai-kötetet egy barátommal... Az előadó RR (Fotografi- ka) — Mi ragadta meg ebben a versben? — Közvetlen, jól mondható, vidám. Sok mindent megmutathat, helyzetet teremthet vele az ember... — És a Kosztolányi írást hogyan választotta? — Nem tudtam már mit vinni a döntőre... — Nem számított rá, hogy eljut a döntőig? — Nem az, hogy nem bíztam magamban, de a döntőre már nem gondoltam. Hirtelen azt vettem észre, hogy nincs mivel szerepelnem. Egy osztálytársam az Arany János Színházban mutatta meg ezt az írást. — Mit szóltak a színházban a sikeréhez? — Megdicsértek. — Nem mondták, hogy adnak egy... főszerepet? — Nem, azt nem... Hát ennyiből, ebből a Ki mit tud? szereplésből azért még nem is derül ki, hogy alkalmas lennék rá. — Jövőre megint próbálkozik a főiskolán? — Persze. — Mikor még iskolába járt, ott is szerepelt? — Igen, Gödöllőn is játszottuk a „János vitéz”-t. Egy diákszínházi fesztiválon léptünk fel itt, kaptunk — azt hiszem — egy nívódíjat. — Melyik szerepet játszotta? — János vitézt. — Énekelt? — Nem, ez prózai változat volt. — De szokott énekelni? — Igen, nagyon szeretek. Tatabányán volt egy együttesünk másfél évig, egy dzsessz-rock együttes... — Mi volt a neve? — HKT. — Ez mit jelent? — A „Holt Költők Társasága” című film címét is jelentheti... — Látta ezt a filmet? — Nem. nem néztem meg, mert annyira dicsérték. — Azért nem nézte meg, mert dicsérték? — Dehogy. Csak mégse... Rába Rolandnak rengeteg titka van. Nem is fogja azokat feltárni soha. Illetve mégis. Majd együtt az eljátszott szerepek titkaival. Nádudvari Anna Könyvszemle helyett Megnől az „Holtában női meg az ember” — hallottam évtizedekkel ezelőtt (még erdélyi rádió- hallgatóként) Lőrincié Lajos egyik nyelvművelő jegyzetében. De mert a vérbeli nyelvész a nemzet politikusa is, megtoldotta eme állítását azzal, hogy „ne essék tisztelet a kivételnek”, mármint annak a halandónak, aki embertelenül éli vagy élte életét. Pár napja már csak emlékezetünkben és vissza-visszaté- rő emlékezéseinkben él tovább a magyar nyelv pallérozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett ember, Lőrin- cze Lajos. Nemrég, archív felvételen együtt láthattuk a tévé képernyőjén Kodály Zoltánnal, aki — lám, a zenei anyanyelv elválaszthatatlan a beszélt nyelvtől — arról elmélkedett, miként is indult útjára az az országhatárokat átlépő nyelvművelő mozgalom, amelyet mind a rádió, mind a tv felkarolt, s amely Lőrincze Lajos munkásságához fűződik, úgyannyira, hogy neve azt egyúttal fémjelzi is. „Gom- bócz Zoltán váratlan halála rádöbbentett néhányunkat — mondotta Kodály —, hogy valamit tenni kéne abba az irányba, amiért ő egész életében küzdött, hogy a kiejtés romlását valahogyan meggátoljuk.” Az anyanyelv szeretete, a nyelvi kultúra ápolása, tévesztésének közös gondj a hozta ösz- sze Lőrinczét Kodállyal: az Eötvös Kollégium ugyanis (ahol a Veszprém megyéből származó Lőrincze is tanult) felkarolta azt a javaslatot, hogy az anyanyelvi kiejtés ember szíve ügyében diáktömegeket megmozgató versenyeket rendezzenek... s az első verseny győztese épp Lőrincze volt. Erről a meghatározó mozzanatról így ír maga Lőrincze Lajos nemrég megjelent, „Megnől az ember szíve” című kötetében: „Kodály gondolatai, javaslatai már a következő évben tetté értek: 1939 tavaszán meghirdette a budapesti egyetem bölcsészeti karának dékánja az első jó magyar ejtési versenyt. A döntő az egész ország nyilvánossága előtt folyt le; a rádió is közvetítette...” Az említett tévéközvetítés, amelyben Kodály tulajdonképpen a „stafétabot” átadásáról nyilatkozott nyelvművelésügyben, néhány nappal előzte meg a tv-beli „Ki mit tud?” idei elődöntőit. Azóta ismerjük a nyertes versmondók névsorát is, azoknak a neveit tudjuk már, akikből egy új nyelvvédő mozgalom állhatna ösz- sze, mert hiszen annyi munka és erőbedobás után is — szükség van új Lőrincze Lajosokra. Mert a nyelvvédelem csak a nyelv megszűnésével szűnhet meg — mondaná Kodály. A „szép magyar beszéd” idei döntősei emlékül egy-egy I^őrincze-kötetet vihettek haza, egyebek mellett. Kíváncsi volnék, vajon a „Megnől az ember szíve” című könyv el- hullajtott magvai milyen talajra estek? És persze arra is, vajon az ő vállalásaikban most, holta után, mennyit „női az Ember”, Lőrincze Lajos — a magyarság immáron időztlen életű nyelvészpolitikusa? (b. sz. i.) A magyar építészet emlékeibó'l A költöztethető fatemplomtól a kőtemplomig A nagybörzsönyi templomerőd (XIII. század) Ki nem hallotta volna Szent István királyunk egyházszervező munkája kapcsán törvényéből az alábbi idézetet: „ Tíz falu építsen templomot, amelyet lássanak el két telekkel és ugyanannyi szolgával, továbbá lóval és igásál- lattal, hat ökörrel és két tehénnel, harminc apró állattal. A ruhákról és oltártakarókról pedig a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspökök. ” Néhány évtizeddel a király halála után, Szent Lászlónak már törvényben kell intézkednie a pogány felkelés miatt elpusztult vagy leégett egyházak helyreállításáról, valamint „a régiségük miatt elpusztult” egyházak újjáépítéséről. Többnyire fából ácsolt, sárból tapasztott és rakott pa- ticsfallal épített kicsi épületek lehettek ezek a legkorábbi, a XI. századeleji templo- mocskák. E feltevés mellett szól, hogy a középkorban * Pest megye Szent István templomairól lapunk augusztus 20-i, ünnepi számában beszámoltunk. — de később is — az újonnan létesülő falvak először ilyen igénytelen, ideiglenes templomokat emeltek, s csak később került helyükre kőből rakott, állandónak szánt szentegyház.* Középkori okleveleink egész sora tanúskodik arról, hogy településenként fatemplomok álltak, amelyeket olykor szétszedve elvittek vagy elvontattak. Az ormánsági Kiscsány lakói 1754-ben kerekeken, ökrökkel húzatták arrébb fatemplomukat. Mindezek után az is érthető, hogy a XI. századból, tehát Szent István idejéből nem maradt ránk egyetlen falusi fatemplom sem. Annál becsesebbek azok a kicsi, kőből rakott fatemp- lomocskák, amelyekről feltehetjük, hogy valóban a XI. században rakták le fundamentumaikat. Ha némileg átalakítva, bővítve is, esetenként nagyobb templom mag- vát megalkotva, de áll még közülük néhány. Ezeknek egyik típusa, amely egész Magyarországon elterjedt, a kerek templomoké. A kerek templom, aránylag egyszerű építéstechnikát kívánó forma, ugyanakkor szilárd, mutatós épület. Kedvelték, mert a kerek templomhajó •— ahol a hívek tartózkodtak — jól elkülönült a hozzá csatolt szentélytől (íves apszistól), ahol az oltár állt. Emellett a köralaprajz gazdaságos volt: a legkisebb kerület mellett a legnagyobb az alapterülete, befogadóképessége, és ezt lehet belső támaszték nélkül a legköny- nyebben befedni kupolaboltozattal vagy sátortetővel. Fennmaradt jellegzetes példányai a hidegségi, a kisná- nai, a kallósdi és a szalonnái templomok első épületei. Hasonlít a kerek templomokra néhány olyan köralaprajzú szentegyházunk, amelyeknek körformájából nem nyúlik ki — vagy amelyhez nem csatlakozik -— apszis, mert a kerek rész maga a szentély és a hajó egyszerre. Ilyen a korcsai, ki- szombori és a határon túli Kárpátalján a gerényi. Mindhárom kívül hengeres fallal s abba mélyedő hat félköríves fülkével épült. A belső fülkéket elválasztó pillérek felett hatszögű kupoladob és kupola volt valamennyin, amely valóságos középteret teremtett. Falusi fatemplomaink nagyobbik hányada azonban hosszanti elrendezésű volt. Egyszerű, kisebb teremszerű, boltozatlan, síkmennyeze- tes térből állt a hajó. A hozzá csatlakozó szentély lehetett egyenes vagy félköríves záró- dású. A szentélyt többnyire boltozták. Ilyen egyenes zá- ródású az egregyi plébánia- templom négyzetes szentélye, és kissé megnyújtott hajója, vagy a vegyes kőből falazott, ikerablakos tomyú mánfai templom. E templomok szentélye és hajója között olyan a kapcsolat, mint a román kor nagy monostorainak, székesegyházainak hasonló térrészei között: nyeregtetővel fedett kisebb kocka a szentély, föléje magasodó nyeregtetős hasáb a hajó, és felállított négyzetes hasáb a piramissal fedett torony. Az ilyen szerkezetű templomok nagy részéhez a tornyot később illesztették hozzá. Ugyanez vonatkozik a félköríves záródású szentélyekkel épített templomokra is, mint amilyen a magyarszecsődi vagy a nagybörzsönyi Szent István-templom. Kerek templomot a XIII. század után már nemigen építettek. A hosszanti elrendezésű templomtípus uralkodott ezután az egész középkoron át. Közkedveltségét alighanem liturgikus értelemben vett tisztaságának, jól tagolódó elrendezésének köszönheti. Érdekes, hogy e falusi templomok közül sokat építettek téglából. A tégla dekoratív szerepe feltűnik a XII. századi korcsai templom külsején, a kiszombori belső ívein. Szamostatárfalván, Baktalórántházán is a vörösre és feketére égetett téglák omamentális rakásával értek el megkapó színhatást. (cs. k.)
