Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-08 / 235. szám

§ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. OKTÓBER 8.. PÉNTEK 13 Országgyűlési közvetítés Hallom, hogy egy parlamenti honatya azt javasolta: a vá­lasztásokig szűnjön meg a parlamenti tárgyalások televí­zió-közvetítése. Elgondolkodtató javaslat. Hiszen három éve vívmány­ként ünnepeltük e legitim or­szággyűlés vitáinak nyilvá­nosságát: egyenes adásban tárták elénk az ott zajló politi­kai harcokat! így, mondtuk, minden elhangzott mondat, minden kiejtett szó közkincs- csé válik. Kommentár nincs, ki-ki maga dönti el, miként értékeli az elhangzottakat. A probléma ma az lehet, hogy akinek több esze van, többet is ért meg a felszólalásokból, netán többet is a kívánatosnál! Csakhogy ott politikai harc folyik, ott „élessel lő­nek”, ott nem lehet hazudni: kinek-kinek politikai beállí­tottsága, érdekei vagy eszmei elkötelezettsége szerint kell megnyilatkoznia, különben nem remélheti, hogy e nemze­ti sorsot formáló törvényalko­tó testületben eléri a célját! A politikai harcok mai bajnokai számára a viták titkosítása megnyugtató, hiszen a szol­gai sajtó — kormányzati vagy ellenzéki — csak annyit közöl vagy tagad le, ameny- nyit érdekei megkívánnak. Tehát szavazópolgárainknak nincs lehetősége önálló véle­ményt formálniuk a titkosí­tott műhelymunka részletei­ről, árulkodó tényeiről. Kép­viselőink — maguk között — annyit hazudnak, ameny- nyit akarnak, de a nagy nyil­vánosság előtt, főleg választá­si küzdelmek idején — hátrá­nyos következmények nélkül — nem tehetik ezt! Ezét érzik egyesek célsze­rűnek a titkosítást. Ne derül­hessen ki, hogy ki mit ígér, és kinek milyen burkolt szán­dékokat takargatnak a sza­vai! Tisztátalan szándékokat nyílt sisakkal nem célszerű választások előtt szolgálni. Igaz, hogy a demokrácia alap­elveit sérti, ha a tömegek kire­kesztésével, róluk, de nélkü­lük, a fejük felett vagy a há­tuk megett döntenek, dehát ez a legkevésbé zavarja a ja­vaslattevőt és támogatóit! Pe­dig ez még a liberalizmus esz­méit is sérti! József Attila fájdalmas sza­vai tolulnak a számra: „Oh, én nem így képzeltem el a rendet / Lelkem nem ily ho­nos. / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, / aki alattomos.” Úgy tudom, Boross belügy­miniszter úr is egyetértett ez­zel a javaslattal. Persze, a leg- indokolhatatlanabb dolgokat is lehet magyarázni, de szo­morúvá tesz a felismerés, hogy ő vállalkozik erre, hi­szen a korábbi belügyérveket is a nem kívánt nyilvánosság zavarta a leginkább! Az ember szereti érteni, ami körülötte történik. Ma már tudnunk kell, hogy az Országházban nem csak a felismerhetetlenségig összeke­veredett politikai erők elvte­len ricsaja hallható. A demok­rata, reformkommunista, plu­tokrata és liberálbolsevik szó­szólók mellett új hangok is megszólaltak: a népért, a nem­zetért felelősséget érzők új po­litikai tömörülés kijózanító hangjai is. A Magyar Elet és Igazság képviselőinek elem­ző, bíráló és programadó állás- foglalásaira gondolok. Ezt a hangot a gyanús arcú politi­kai konglomerátumnak való­ban célszerű elhallgattatnia, vagy kiszűrni. Ezért kísérlik meg törvénytelen választási agitációnak nyilvánítani a par­lamenti vitákat. És ki javasolta mindezt? Éppen egy ismert MDF politi­kus! És ki sietett támogatni e tervet? Az MSZP szószólója! Az MSZMP (újabb nevén: Munkáspárt) képviselője azért nem helyeselt, mert pártja a néptől nem kapott fel­hatalmazást, hogy akárcsak egyetlen képviselőjük is bete­gye a lábát az Országgyű­lésbe. Igaz, hogy ez számuk­ra nem túl nagy veszteség, mert eszmei támogatóik — immár kiszűrhetetlenül — je­lentős számban képviselik az érdekeiket az FIDESZ-ben, az SZDSZ-ben, az MSZP- ben, de már az MDF-ben is! Tessék csak megfigyelni, hogy a kommunistákat az or­szággyűlési választások előtt agyagbadöngöléssel fenyege­tő. de velük utóbb akcióegy­ségre lépő FIDESZ is egyet fog érteni az MDF javaslatot támogató MSZP-vel. De az SZDSZ se marad ki a támoga­tók közül! Taál Márton Budapest Hol késik a tüzelőutalvány? Nyílt levél Nagy Lajos alezre­des úrnak Vám- és Pénz­ügyőrség megyei parancsno­kának. Miért késik a tüzelőolaj­utalványok kiadása? Ilyen címmel jelent meg nyilatkozata szeptember 10-én a hírlap hasábjain. HISTÓRIA Turmair János (Aventinus) * Bajor Évkönyvek (I.) Aventinus a bajorországi Abensbergben született 1477-ben. Szülőhelyének latin neve Aventinium, innen ne­vezte magát — a humanisták szokását követve — Aventi- nusnak. Eredeti neve Turmair János; nagy műveltségű hu­manista, s mint ilyen, egy ideig Lajos és Ernő bajor herce­gek nevelője volt. Hazájának, Bajorországnak a történetét nem csak a már ismert középkori elbeszélő és annaliszti- kus források alapján, hanem a hozzáférhető okleveleket is felhasználva írta meg. Minden jel arra mutat, hogy Aventi­nus a magyar történetre vonatkozóan olyan hiteles történe­ti forrásokat is felhasznált, amelyek ma már nem állanak rendelkezésünkre. Éppen ezért késői feldolgozása ma is forrásértékkel bír. Fő műve az Annalium Boiorum libri VII (Bajor Évkönyvek), csak halála után, 1554-ben látott napvilágot. Művének a magyarokra vonatkozó fontosabb részeiből adjuk közre az alábbiakat. Amulph a tavasz elején Ba­jorországnak ausztriai határá­ra megy; május havában ün­nepélyes birodalmi gyűlést tart Hengstoveld mellett. Minthogy erre Suatebog nem jött el, az állam ellenségének nyilvánítják. Jelen voltak ezen a tanácskozáson a túl- nan fekvő Lengyelország fe­jedelme, Vratislav, továbbá az európai Szarmataföld meg nem határozható vidékein kó­borló magyarok királyának, Kusalnak a követei, akik fel­ajánlották minden haderejü­ket Suatebog ellen, ha meg­kapják, mintegy hadizsold fe­jében, azt a földet, amelyet fegyvereikkel elfoglalnak. Ez a követség kedves volt Ar- nulph előtt; azonnal beleegye­zett kérésükbe, s elhatározta, hogy a morvákat három oldal­ról támadják meg a seregek. Kusalnak és az ő magyar né­pének a számára Dáciát jelöl­te ki, Vratislavnak pedig meg­parancsolta, hogy venédjei- vel támadja hátba az ellensé­get... Amulph a frankokkal, svá­bokkal és bajorokkal egyene­sen rájuk tör: egy teljes hóna­pon keresztül, vagyis egész július havában keresztül-ka- sul száguldozik egész Morva­országban, mindenütt gyújto­gat, gyilkol, rabol, és min­dent gyászba borít. Ami csak eléjük kerül, lekaszabolják: lángban állanak a vetések, fal­vak, szántóföldek, házak és épületek. A gyümölcsfákat a dühödt katonaság gyökeres­tül kivágja. Kusal és a magyarok még sokkal dühösebben kegyetlen- kednek; fellegként eláraszt­ják mindkét Dáciát a Tiszán innen és túl, amerre csak a Garant folyótól, a Svév-hegy- től és a Duna folyamtól a Fe­kete-tengerig ez kiteljed; karddal nyitnak maguknak utat, a régi lakosságot legyil­kolják, a vidéket sorshúzás ut­ján felosztják maguk között, és felütik otthonukat, hogy mindörökre ott maradnak. E lakhelyeket az írók ma is a nép nyelvén Magyarország­nak, Erdélynek és Siebenbür- gennek nevezik. Ezeket a vi­dékeket egykor a jazigok és geták lakták, akiket dákok­nak és — a suévekkel határos — gotoknak is neveznek; a régi írók ezt a vidéket főkép­pen Dáciának, közkeletű né­ven Szkítiának nevezik. A ge- tákat elűzték a hunok és Atti­la. Attila halála és a hunok ki­űzése után — mondják — a gepidák, a geták utódai tele­pedtek meg itt. A gepidákat egy suév nemzet, a longobár- dok győzték le; amikor pedig ezek Itáliába vándoroltak, utá­nuk a venédek erősödtek meg ugyanitt. A hunoknak és az avaroknak egy részét a ba­jorok és Nagy Károly Norci- umból és Pannóniából elűz­ték, és a Tisza folyón túlra ve­tették fegyvereikkel. E népek akkor az említett Suatebog- nak, a szlávok hatalmas és harcias fejedelmének engedel­meskedtek. A magyarok te­hát a venédeket, avarokat és hunokat, akik Dáciában lak­tak, elpusztították, és Suate- bogtól elvették ezeket a vidé­keket Amulph parancsára, és itt választottak maguknak la­kóhelyet.. . DeSuatebogoteny- nyi vereség sem fékezte meg eléggé; megmaradt makacssá­gában. Amulph tehát ismét megro­hanja Morvaországot, és mi­után a Garam folyó és a Su- év-hegység mentén az erődít­ményeket áttörte, ismét Ku- salt, a magyarok királyát kül­di a morvák ellen. Egész Mor­vaországot ismét gyilkolás, rablás, gyújtogatás és gyász tölti be... Kusal visszatér Dáciába, amelyet fegyvereivel igája alá hajtott. Ézután hat éven keresztül, amíg Amulph élt, a magyarok tartózkodtak a szomszédos népek megroha- násától, és a fegyverekkel meghódított határaik között tartózkodtak. Mihelyt Ar- nulph meghalt, átkelvén a Du­nán, elragadták a bajoroktól Pannóniát, amerre az a Duná­val volt szómszédos. Ez ese­ményeket helyesebb lesz a maga idején elbeszélnem. Ar- nulph, miután megfékezte Su- atebogot és leigázta a morvá­kat, továbbá miután a magya­rokkal szövetséget kötött, győzelmesen Udinébe vo­nult, Bajorországnak egy az lnnél határos városába, Nori- cumban. Amulph császár halála után a morvák, akik Moemar- nak voltak alattvalói, Eisen- richnek, egy szökevénynek az ösztönzésére az erkölcste­lenségéről és kapzsiságáról hírhedt római pápához, János­hoz követeket küldenek, és a bajor papok erkölcseit súlyos vádakkal illetik, ti. hogy ők a kereszténységtől idegen ma­gyarokkal barátságot és szö­vetséget kötöttek, s hogy arra ösztönzik a magyarokat, hogy támadják meg Itáliát, to­vábbá, hogy kutyára és farkasra tesznek esküt; vádol­ják őket, hogy a svábokkal és a frankokkal viszálykodnak, s hogy a szlávokkal szemben elviselhetetlenül ellenséges érzületűek. A morváknak vé­gül is sikerül magukat pén­zen megváltani a bajororszá­gi püspökök igájából, úgy­A Magyar Közlöny 54. számában tették közzé a 66/1993. (V. 4.) Korm. ren­deletet. Ekkor derülhetett ki, hogy a HTO ügy talán fonto­sabb, mint a felderített, vagy felderítés alatt álló „olajmaf­fia”. A dömsödi igénylők má­jus végétől folyamatosan nyújtották be igénylésüket a polgármesteri hivatalnál, ahonnan a budaörsi illetéke­sekhez kerültek be ezek a pa­pírok. Ott kiderült, hogy nincs felkészültség, nincs ap­parátus. így július 31-ig bő­ven lejárt az a határnap, ami­kor egy forinttal még olcsób­ban volt beszerezhető a fűtő­olaj. A Pest Megyei Hírlap au­gusztus 7-i számában közöl­te. hogy kirendeltséget hoz­tak létre Ócsán augusztus 2. napján. A helyi polgármeste­ri hivatal dolgozója azonban a következő héten is „potyára járt ott”, még nem tudtak mondani semmit sem, sőt Bu­daörsről az iratokat sem kap­ták meg addig. A következő tények sorá­ban, hogy késtek az utalvá­nyok. A hírlap szeptember 10-i számában parancsnok úr nyilatkozott, hogy „legké­sőbb szeptember 24-ig postá­ra kell adni minden utal­ványt’’. Egyben felhívta a figyel­met arra, hogy a kisgyereke­sek menjenek be a Rózsa utca 107-be. Kérdezem, hogy mások mulasztása, késedel­me miatt miért utazna valaki Dömsödről Budapestre — amikor a hivatkozott jogsza­bály és a két végrehajtását szabályozó tárca intézkedése egyértelmű volt. Csupán egy megjegyzés: ez ügyben Arnold Mihály ve­zérőrnagy úr a tévében nyilat­kozott, hogy az ügyben har­minc napon belül el kell járni az érvényes jogszabályok sze­rint (1957. évi IV. tv. az ál­lamigazgatási eljárásról). Felmerülhet, hogy időköz­ben történt árváltozás miatt (esetleges utazás) ki, vagy kik a felelősek az államigaz­gatási jogkörben okozott kár­ért (költségtöbbletért). Ki el­len kell benyújtani a pert? Lehet, hogy ingerülten ír­tam: de magam és családom, sőt sok ismerősöm június ele­jén nyújtottuk be igényünket, s azóta a nyolc, illetve har­minc napos határidők is lejár­tak. (Megyjegyzem: az au­gusztusi igénylésre már érke­zett utalvány?) Kérem, az eddigieknél hat­hatósabb parancsnoki intézke­dését! Bíró Gábor Dömsöd hogy János érsek, Benedek és Dániel püspökök pápai kö­vetként indulnak Morvaor­szágba... A magyarok tehát hat év­vel azután, hogy Dáciát elfog­lalták, mihelyt értesültek ar­ról, hogy Amulph császár meghalt, s hogy az ország any- nyi egymással viszálykodó fe­jedelem között felosztatott, s hogy a keresztények között viszályok dúlnak, elhatároz­zák, hogy Pannóniát, ezt az igen termékeny földet, mely velük határos és csordáik le­geltetésére alkalmas, elfoglal­ják, mit sem törődve a gyer­mek királlyal, aki koránál fogva is ki volt téve annak, hogy megcsalják. Hogy tervü­ket annál könnyebben és sze­rencsésebben megvalósíthas­sák, Kusal, e nemzet királya nagyon díszes követséget küld övéiből Lajoshoz és a bajorokhoz, szomszédaihoz, és azt a megbízatást adja ne­kik, hogy nagyon alaposan kémleljenek ki mindent, Ba­jorország fekvését, a lakosok szokásait. A követek átlova­golva Bajorország határain, megérkeznek Regensburgba és hírül adatják a királynak, hogy szeretnék előadni neki földijeik üzenetét. (Folytatjuk) Arany Jánost Nagykőrösre hívják 1850-ben az ország középfokú iskoláinak helyzetét új rendelet, az összbirodalmi szellemiségű „Organisations Entwurf ’(Szervezési tervezet) szabályozta. A gimnáziu­mokat nyolcosztályos, kéttagozatú — algimnázium az első' 4 osztály, fűgimnázium a felső négy — iskolává ala­kította át. A rendelet szerint főgimnázium csak algim­náziummal együtt működhetett, ahhoz azonban, hogy ezt a rangot elérje egy iskola, szigorú feltételeknek kel­lett megfelelni: szaktanárok alkalmazása megfelelő számban, a fenntartás megnyugtató biztosítása, a né­met nyelv kötelező oktatása. Az áj rendelet számos ré­gi, ám kis gimnázium számára azzal a veszéllyel járt, hogy csupán algimnáziumként működhet tovább. Nagy­kőrös református egyháztanácsa elhatározta, hogy telje­síti a feltételeket. A legalább 12 fős tanári kar alkalma­zásához 8300 forint kellett, ezt a tekintélyes összeget a város és az egyház közösen teremtette elő. Akkor már gyülekezett Nagykőrösön a híres tanári kar. Arany Já­nost Szász Károly javasolta tanárnak, ezért személyes ál­dozatot is hozott: lemondott az eredetileg neki felkínált magyar irodalom oktatásáról, hogy a legméltóbb sze­mély tanítsa azt. Javaslatát a nagykőrösi egyháztanács 1850. október 8-i ülésén tárgyalta. A jegyzőkönyv meg­állapította: a „megüresedő magyar Literatura tanszékre honunk egyik nevezetes költőjét, Arany János urat, mint ki nevelésben szintén jártas s hajlamokkal bír, meghívni rendelte.” Pogány György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom