Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-08 / 235. szám

i

PEST MEGYEI HÍRLAP

LÁTÓHATÁR

1993. OKTÓBER 8., PÉNTEK 9

VONATOK, NOSZTALGIÁK, KONTRASZTOK

Jugoszlávia nincs többé. Akár a bomlott öntudat, szétesett, meghasonlott. Az az őrületes mágnes, amely egyetlen országgá rángatott össze különböző hitű, más-más lelki alkatú, más életfelfogású, eltérő magatartású népeket, ez a mágnes tönkrement, erőtere megszűnt, már csak erőszaktere van. A vonzás taszítássá változott.

A helyi államvasutak meghívására mentünk el a békés, szabad és független Szlovéniába, de Horvátországba is ellátogattunk. Képriportunk főszereplői a vonatok. Általuk mutatjuk be az őrület kudarcát, amely ét két éve még Jugoszláviának neveztek.

A szlovén államvasutak ünnepe ez. Ünnepli a főváros és a Ljubljana környéki vasútvonal megépítésének 100. évfordulóját. Nagyjából hasonló ceremóniával, mint száz évvel ezelőtt, annyi különbséggel, hogy most a fellobogózott állomásokon a szlovén mellett már nincs ott a monarchia zászlaja. A díszlet tökéletes. Az élemedett mozdonyok mögé hasonló korú vasúti kocsikat kötöttek, a fapadok változatlanul kényelmetlenek, az ablakok nyílását nagdrágszíjszerű bőrövekkel lehet szabályozni, s ha netán kihajolsz rajta, éppúgy hajadba száll a pernye, szemedbe csap a füst, mint ama boldognak mondott békeidőben. Az állomásokon snájdig kalauzok irányítják a korabeli öltözékbe bújt népeket.

Egy kosztümös, vidám népszínművet játszik a fél ország, statisztériának pedig ott vagyunk mi, az újságírók, a tévések, megörökíteni az önfeledt pillanatot. Csak az ég ura komoro- dik el a vigasság láttán: sűrű esőcsapásokkal méltatlankodik. Jómagam is megdöbbenek, talán ennek köszönhetően ötlik eszembe az anekdota, amit Karinthy Frigyes jegyzett fel elemista fiáról: A kis Ferenc első napja végeztével letörten jön haza az iskolából. — Na, kérdi az apja. milyennek találtad? — Egy nagy humbug ez is. j— legyint kelletlenül a gyerek — Hogyhogy? — kérdi az apa. — Hát úgy, hogy az ajtóra az volt kiírva, hogy I. osztály, aztán mégis fapadokon ültünk.

Hasonlóan fanyar gondolatom nem is egy támadt, e nosztalgiázó ünnepség láttán. Hiszen ha én tudom, kedves házigazdáim hogyne tudnák, hogy környezetükben másféle vonatok is vannak. Vonatok, melyek „utasai” álmuk, — ha van álmuk — egy nyugalmasabb pillanatban egészen közönséges hátköznapi nosztalgiát éreznek egy nem is olyan régen még biztonságos tető, egy ágy, egy fürdőkád iránt.

Egy ilyen csöppet sem mindennapi vonat Horvátországban, Csáktornyán, ahol Zrínyi Njiklós a Szigeti veszedelmet írta, nos itt, a mindenféle veszedelmek hazájában, egy álmomban- sohaelőnejöjjön vonat állomásozik már másfél esztendeje. A kilőtt szerelvény most menekülttábor. Lakói boszniai horvá- tok. A féktelen bosszú, a zabolátlan ostobaság űzte ki, immár az ötszázadik napja otthonukból — éltek bár Zvomikban, Modricán, vagy Oraszében. Egy-egy ilyen teherszállító vagonból septében átalakított „összkomfortban”... majdhogynem azt írtam: élnek. De nem, ezek az emberek legfennebb életre ítéltettek, de nem élnek, félnek. Remegve beszélnek á múltról, szégyenkezve a jelenről, s ha a jövőről szólnak, az üresség habzó ködébe réved tekintetük. Sziszifusz céltalan reménységével görgetik létük napjait, hogy aztán az őrjítő robotot másnap újrakezdjék. Paizs Tibor