Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-04 / 206. szám
Márai Sándor írásai 1939-ből Ünnepi pillanat A háttér T izenegy óra elmúlt néhány perccel, s a magyar Országház kupolatermében, a környező folyosókon és páholyokban együtt van mindenki, akit származása, hivatása, hivatala vagy a nemzet bizalma arra érdemesített, hogy megjelenjen itt ebben az órában. Félezer törvényhozó, a két Ház tagjai, diplomaták, az államférfiak családtagjai, hölgyek, parádés magyar viseletben, s az alabárdosok sorfala között, a nagy márványlépcső vörös bársonnyal borított lépcsőfokain lassan fellépdelő meghívottak beláthatatlan tömege ez. A diplomaták gálában. Sok a frakk, a külföldi katonai díszruha; közülük is kitetszik az angol katonai attasé, aki a highlanderek kockás skót egyenruhájába öltözött erre a napra. Főpapok bíborban, képviselők Bocskay- nyakkendővel, egyszerű magyar ünnepi ruhában vagy polgári öltözetben, a nyilas- párt tagjai zöld inges, fekete formaruhájukban. Több mint ezer ember tolong itt, a kupolacsarnokban, a páholyokban, a környező folyosókon; a társalgás fojtott, üdvözlés, eszmecsere félhangos és fegyelmezett. Mindenki, az idegenek is érzik: egy nemzet ünnepi pillanatát írja e napon a történelem. Egy nemzet, a feszültségektől áthatott Európában, megjelenik titkosan választott képviselőin át az Országház történelmi ragyo- gású kupolatermében, hogy meghallgassa az államfő útmutató szavait, éljen hagyományai és alkotmánya szellemében törvényes jogaival és teljesítse kötelességeit. A külső kép, mint ezt ilyenkor mondani szokták, csakugyan „káprázatos”. A díszmagyarok színei elvegyülnek a polgári Magyarország ünneplő feketéjével. A nemzet van itt, s készül kötelességeire: ezt érzi az idegen szemlélő is, ezt érzi mindenki, aki szemtanúja a felvonulásnak és várja a Kormányzó érkezését. A bíborral borított lépcsők fokán a kupolaterembe vezető bejárat előterében gyülekeznek a kormány tagjai. Teleki miniszterelnök Keresz- tes-Fischer belügyminiszterrel áll a legfelső lépcsőfokon, mögötte Hóman, Csáky, Teleki Mihály. Négy év előtt, ezen a helyen, ebben a pillanatban, Gömbös Gyula állott a felső lépcsőfokon, tábornoki díszruhában, feszesen, ünnepélyesen, katonásan. Akkor már beteg volt, de erővel viselte állapotát. Négy év, nem nagy idő az egyes ember, pillanat a nemzet életében: s mégis most, mikor megismétlődik a történelmi pillanat, lehetetlen nem gondolni arra, hová tűntek e négy esztendő alatt szereplők és rendszerek, mi történt e négy év alatt itthon és Európában! Négy év múlt el, hogy utoljára itt állottak főrendek és választott képviselők a magyar Országház kupolacsarnokában, várták a Kormányzó érkezését, s ez a négy év sok mindent megérlelt Európában és itthon, amiről akkor csak álmodni lehetett. Négy év, s az elszakított területek megindultak hazafelé. Négy év, s az európai erőviszonyokban akkor még nem sejtett eltolódás következett be. Négy év, s a nemzet hivatott és választott képviselői megint egybegyűltek, hogy meghallgassák az államfő útmutató szavait: zavaros és nyugtalan időkben, melyek talán mégis a kibontakozás, fejlődés és megbékélés jótékony titkát rejtegetik. Négy év előtt nem volt ilyen beláthatatlan a tömeg a kupolacsarnokban: meghívottak és érdeklődők most többen vannak, a várakozás feszültebb. Tizenkét óra előtt néhány perccel érkezik a Kormányzó hitvese. A kupolacsarnok akkor már megtelt a képviselőház, a felsőház, a diplomaták és a meghívottak csoportjaival. A folyosó egyik márványoszlopa mellett ott áll és csendesen figyel gróf Esterházy János, a szlovákiai magyarság vezére; sokan sietnek hozzá, s tisztelettel és barátsággal üd- vözlik. A királyi hercegek páholyában Auguszta és Anna királyi hercegnő, s Magdolna királyi hercegnő, sárga, kék és vörös díszruhákban; a felsőház tagjai között, az előtérben, József, József Ferenc és Albrecht királyi hercegek, mellettük gróf Bethlen István, fekete díszmagyarban. Bethlen ez alkalommal először jelenik meg a nyilvánosság előtt új szerepkörében, mint a felsőház örökös tagja. Aztán a főpapok, aztán a sok díszmagyar, aztán a nyilasok zárt tömbje, s a kormányzópárt és a kisebb ellenzéki pártok fekete ruhás képviselői. Sok új arc. Néhány régi arc, kiket hosszú idő után most látni először a kupolacsarnokban: köztük Bajcsy-Zsi- linszky Endre fehérre havazott feje. Pontosan tizenkettőkor oly nagy lesz a csend, mint a templomban. A Kormányzó megérkezett a Házba, már kísérik fel a lépcsőn a két Ház háznagyai. Teleki Pál, a kormány tagjai, a korelnökök kísérik a kupolaterembe az államfőt. Horthy Miklós kormányzó tengemagyi díszruhát visel, nyakában, aranyláncon, a Szent István-rend nagykeresztje. A taps egyszerre hangzik fel a nagy csarnok minden oldalán, s nem is szűnik, míg az államfő fel nem lép az emelvényre, s át nem veszi Teleki Pál kezéből a kéziratot. Ezernél több szempár fordul Horthy Miklós felé e pillanatban, s az a várakozásból, ünnepies elfogódottságból és feszült figyelemből kevert hangulat, mely megülte a lelkeket, csakugyan a nemzeti ünnep légkörét varázsolja a kupolacsarnokba. A Kormányzó, kezében a kézirattal, nyugodt és tiszta pillantásával végignéz a tömegen. Aztán, határozott és erős hangon, olvasni kezd. Szavait közvetíti a rádió; a kupolacsarnok kitárul e pillanatokban, az egész nemzet itt van most az államfő körül, hallgatja szavait, s mikor, a kormányzói szózat egyes különösen jelentős fordulatainál, kirobban az egyetértés rivalgása, mintha csakugyan a nemzet nagy családjának ünnepe volna ez a nap. Szereplők, rendszerek változnak, de a nemzet megy tovább: ez az érzés tölt el mindenkit, aki a Kormányzó szavait hallgatja. Ezernél több szempár figyeli Horthy Miklóst e percekben; a diplomaták, akik nem érthetik a magyar szavakat, figyelmes érdeklődéssel szemlélik a Kormányzó minden mozdulatát. A jelenség idegen számára is fölényes, rendkívüli és tiszteletet parancsoló. Mikor erős hangon megállapítja a Kormányzó, hogy az országgyűlés működésének alapelve nem lehet más, „mint egység, munka befelé — függetlenség és önállóság kifelé", olyan erővel harsan fel a taps, ahogyan ezt régen nem hallották ebben a csarnokban. S így zúg fel az egyetértés, mikor a Kormányzó barátainkról, a németekről, olaszokról, a lengyelekről, Magyarország barátairól beszél. A félórás államfői szózat időtartama alatt egyetlen pillanatra sem lankad a Kormányzó hangja, s minden perccel figyelmesebben követi előadását a kupolacsarnok közönsége. A nemzet figyel itt vezetőjének szavaira, áhítattal és fegyelmezetten. Mikor elhangzik a nagy beszéd befejező szakasza: „...Mint az alkotmány és törvényes rend legfőbb őre, felhívom az országgyűlést, hogy törvényhozó munkáját történeti alkotmányunk szellemében végezze...” — ezer ember kezd éljenezni. Most eléneklik még az országgyűlés tagjai a Himnuszt, a Kormányzót a két koronaőr és Teleki Pál miniszterelnök a lejárathoz kísérik; de a nagy tömeg nehezen oszlik. Egy félórára együtt volt lélekben a magyar nemzet. Az ünnepnek vége, kezdődnek a hétköznapok. E gy óra előtt tíz perccel a képviselőház üléstermében Magyary-Kossa István korelnök, nyilaspárti képviselő megrázza a csengőt, s az 1939-es parlament első ülése megkezdődik. Kétszázhatvan képviselő elfoglalja helyét a padsorokban, hogy „törvényhozó munkáját történeti alkotmányunk szellemében végezze”. A nemzet él, kutat, keresi feladatait, megy örök útján tovább. A kormányzói beszédet hallgatva, a kupolacsarnok egyik oszlopának támaszkodva, néztem a haza bölcseinek tarka egyvelegét, s egy pillanatra, látomásszerűen derengeni kezdett a kép mögött a háttér. Mind itt voltak: a főpapok bíborban, a mágnások díszmagyarban, a polgárság, a parasztság képviselői, mind, akik a haza és a nép nevében szoktak beszélni. A képre azt szokták mondani, hogy „színpompás”. Mind itt álltak, a büszke főúr és az öntudatos népvezér, a szapora szavú fiskális és a peckes hivatalnok, beburkolva a díszruha és a fizetési osztály páncéljába, mind itt álltak, készen rá, hogy a haza nevében beszéljenek. De az ország hallgatott. Egy pillanatra láttam, amint feldereng a háttér a kupolacsarnok mögött. Láttam Szegedet, amint a fogadalmi templom két mutatóujját a prédikátor intő-óvó mozdulatával a magasba emeli, mint a próféta a pusztaságban. Láttam a Tisza partját a fűzekkel, az óvatos, hallgatag emberekkel, a tanyák csendes-szívós belső életével, amint ezer év tapasztalatát sűrítik síkság és ég, Tisza és város között bölcs hallgatássá. Láttam Szegedet, azt a kékséget a város és föld felett, amilyen nincs sehol a világon: Szeged fölött más a levegő fénytörése, mint bárhol másutt. Láttam a kecskeméti hajnalt, mikor a városháza előtt megterül a láthatatlan asztal kajszibarackkal, s a levegő olyan édes-habosan illatos, mint Kánaánban lehetett. Láttam a szolnoki szürkületet, mikor a Tisza partja megtelik vízfesték színű árnyakkal, azzal az okos szomorúsággal és csendes megbékéléssel, mely Pólya Tibor és a szolnoki művészek képeiről sugárzik. Láttam Sopront, a hűségeset, és láttam Debrecent, a vérmesét, a nyakasat: láttam a soproni erdőt, amint elterül a nemes város fölött, láttam a soproni kapukat és háztetőket, kilincseket és ablakokat, remekbe faragott vagy épített városias- ságot, láttam a Fertő afrikai tavakra és síkságokra emlékeztető sásvidékét, láttam Kőszeg bizalmas-okos rejtettségét, századok emlékét idéző macskaköves utcáit, láttam a Hortobágyot, ázsiai csendjével és hűvösokos rangtartásával, embereivel és állataival, akik s melyek itt nőttek elő a földből, s nem kívánkoznak soha el innen, láttam a debreceni kollégium hűvös folyosóit, ahol sok nemzedéket neveltek jellemre és magyar humanizmusra, láttam a debreceni nagyerdőt. s Kecskemét határát, a Szikra-szőlőt, ahol fa, ég, felhő úgy keveredik, mint egy Renoir-képen. Mindezt láttam, s az oszlopnak dőlve egy pillanatra behunytam a szemem. De behunyt szemekkel is láttam még a határt, talán élesebben, mint az előbb. Láttam a Hemád- parti tájat, mikor Szikszónál elkanyarodva egyszerre elkezdődik az a lankás játék, völgynek és dombnak, bereknek és halomnak az a szelíd előjátéka, amely olyan csak, mint a nagy művész ujjgyakorlata a nagy tétel, a harsogó fúga előtt. Ez a fúga, ez a nagy tétel ott dereng a kassai táj mögött, a Hradova, a Jahodna, a Kassai Havasok fortissimója ez. Láttam az erdőt Kassa körül, mert olyan szívet megejtő- en és lelket szorongatóan gazdag, ősi és érintetlen, mintha fejsze soha nem irtotta volna, hallottam a Csermely-patak csobogását, mely sötétbarna, nedvesen árnyas, gombaszagú erdei úton át vezet a Papírmalom felé, s egy pillanatra belélegeztem a Kassa környéki fenyők ünnepi, magasztos illatát. Láttam Rozsnyót a völgyben, mikor feljut a vándor a Krasz- nahorka előtti kapaszkodó magaslatára, láttam a Dunát, amint átöleli Komáromot, láttam a Börzsöny mélyzöld erejét, s a cellát a munkácsi várban, ahol Kazinczy raboskodott. Láttam a Kárpátalja ezüstkék csillogását, a kanonokházakat a pécsi utcán, a Mecsek virágillatát éreztem, s egy pillanatra láttam Eger kupoláit és háztetőit, ahogy Gárdonyi sírja mellől látja az ember, estefelé, mikor az emberek lelke nehéz lesz bortól és emléktől, az élők hallgatni kezdenek, s a halottak a maguk különös módján szóhoz jutnak. S láttam a Balatont, amint feltűnik Polgárdi után, riviériai halványzöldjével és halványkékjével, édes, ízes, illatos bőségével. Ez volt a háttér. Ez Magyarország. A látomás nem akart szűnni: láttam a hátteret, s a táj megtelt emberekkel. A kupolacsarnokban ott szorongtak a választottak és kijelöltek, akik a nemzet nevében készültek, mert megtanultak beszélni; s láttam a nemzetet, mely messze élt a látomás tájain, s az évszázadok bölcsfájdalmas gyakorlatában megtanult hallgatni. Láttam az embereket a táj szent díszletei között: ez a táj hazám, ezek az emberek honfitársaim. Mind ugyanazt a válságot éljük e tájon, s ennek a válságnak legtitkosabb eredője a kor bölcsei szerint, hogy végzetesen végig kell csinálni; ez az alapérzés, mely egyformán áthatja a főurat és a főpapot, a polgárt és a Tisza vidéki kubikust. Más korokban nem volt ez így. Más korokban megértek a válságok, s aztán átalakultak gyakorlattá, de az emberek nem érezték közben, hogy valaminek visszavonhatatlanul vége, s valami gyökeresen más kezdődik, aminek még nevét sem tudjuk. De nincs ma ember az országban, aki ne tudná vagy ne érezné, hogy végig kell menni az úton, melyen a nemzet elindult, nem lehet visszafordulni, nem állhat fel senki a díszes gyülekezetben, mely hivatott a nemzet nevében beszélni, s nem mondhatja: „No, uraim, legyen már vége a vitának, folytassuk ott, ahol tíz vagy tizenöt év előtt abbahagytuk.” Ez az, amit nem lehet többé. Láttam a tájat, a pompás kupolacsarnoki jelenet hátterét, s láttam és éreztem, amit tízmilliós nemzet lát és érez: hogy nem lehet visz- szafordulni többé, az életforma, amely kialakul a tájakon, ahol magyarok élnek, nem lesz azonos a múlt életformáival. Jobb lesz?... Más lesz. Végül talán jobb lesz. Az emberek arcát láttam, s talán soha nem éreztem magam olyan közel mindazokhoz, akikkel egy nyelven beszélek, mint e pillanatokban. Láttam a satnya és vérmes, a ravasz és méltósá- gos, az indulatos és örökké fürkésző pillantású magyar arcokat, a zsellért, aki még mindig alázatos tisztelettel bátyámoz a hivatalban, láttam a nemzet elejét, a művelt, komoly és büszke arcokat, akik tartják az egyensúlyt az átalakulás nagy rengésében. Láttam a másik hátteret, a szellemi tájat, mely éppen olyan dús, mint a földrajzi: Berzsenyi, Széchenyi, Eötvös, Kölcsey, Kossuth és Csokonai, Petőfi és Vörösmarty, Arany és Semmelweis, Kodály és Szekfű tájait. Mindezt láttam, s a lelkem nyugtalan volt és nehéz; de nem reménytelen. A ztán véget ért a látomás, elhangzott a kormányzói szózat, mind lementünk a bíborral borított lépcsőkön, s a földszinten a ruhatárban oly nagy volt a tolongás, mint egy tárgysorsjátékon: mindenki számokat kiabált, s aki nyert, kapott egy esernyőt vagy egy cilindert. Mentünk haza, eltűnni a háttérben, élni, De élni csak akkor érdemes, ha pontosan tudja az ember, van-e miért?... A látomás, mely időnként fölvillan a nemzet eszméletében, arra tanít, hogy van miért. (A két írás a Pesti Hírlapban jelent meg 1939. június 15-én és 18-án.)
