Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-04 / 206. szám
E ngeszteld meg apáinkat, celebrált idő —: kínozottaknak fortélyos illanással is koloncos-múlhatatlan. Miként a hősi tetemekből felmagzó összes rendjelek, koszorú-kerekű ágyútalpon vontattatunk el mi is, virradatok tálentum-csihantó kegyelméből számkivetettek, s mint borostyánban a bogár, az atyák múltja zárványzik bennünk, mégis folytonos, fertőző feltámadásban, akár az Isten-egészből letört urándarab. Kancsukás békével meg igazán mi verettünk. kiket csontig szárított a könnytelen sírhatnék, s ivadékkorunk kividámított barakk-ablakán hamis hajnalként türemkedett be a szögesdrót-karistolta szemhatár, minket is engesztelj meg, celebrált idő —; ahol mi állunk, már nincs magosság, mégis félelmes attrakció az élet, mert kíméletlen, egy irányú a mélység alattunk, és ürességük roppant súlyától odalent végleg elakadtak a teherliftek, nincs jóvátétel, a vörös gettóban színháziasított bábu-ittlétért, melyben csak a vérengzés volt életszagú, kárpótlani hogyan lehet? A semmi mágikus artikulációja ami hallszik, és a csigolyák közt vajúdó neszezése a mésznek. A márványba vájt írás aranyhordalékos, kusza futóárkaiban elvesztetten biceg a megrokkant értelem, noha az emléktábla busás alkalom a jutalék reményre, hogy balvégzet-lebírón egyszer végre kitalálunk, köldökzsinóron vezetgetett magyar Thézeuszok, s nem gyújtózsinór ez a kötelék, szikrát sziszegve nem az önrobbantásig vezet: AKI VÁLSÁGOS HELYZETBEN — helyzet van itt ezer éve — CSÜGGETEG SZAVAKAT EJT, FEGYVERT, LŐSZERT ELHÁNY*..., az késleltetett népirtást követ el, mert génjeiben hetedíziglen hitványkodnak meg a majdani sarjak: öröklötten jellemhibás, férfinak koravén embriók hátra miféle utókort hagynak? A megmaradás nem csupán bőséggel ontott sokaság. Engesztelj meg minket, celebrált idő. Döbrentei Kornél CELEBRÁLT IDŐ Egy jubileumi, ludovikás bajtársi találkozóra. „Atyám árnyéka fegyverben” (Shakespeare: Hamlet) Édent imitál a kert, ahol a kiűzetés mindig bent, kontinentálisán nonstop dráma, most éppen a nyár a kulissza; aláhorizontlik egy feketerigó, mert elfáradt benne az élet, a szárnyain szurok-ocsmányan telepszik meg a végleges lankadás, szeme hűlt gödrében napkeltézni hullott cseresznye gömbje horpad, pálinka-igéretű megtisztulással, elidegenülve dereng; a hirtelen halál áttetsző jégtömbjében szállhatatlan madár, a fű fellegvívó szurony rohamának kitárva... a tüzérségi tűzben vonagló táj rángása váratlan elcsitul, magukba némulnak a lövegek, fölemelt csövük forró árnyékában a perc beintés előtti kórus-hallgatag, s aztán: Jézus segíts, és tombol már a közelharc, a Káin óta elévülhetetlen kézitusa, a forgatagból kimerevedik az apám arca, ahogy az álla beléfeszül a rohamsisak-szíj rettenetes hámjába... oszlik a vágóhíd-üzemű látomás, béke-kép tolul a nyomába: szűk konyha, a sarokban egy hokedlin sebhelyes fehér lavór, pereme csorbítatlan kék, mint a KEK SZALÁG DÍJ, a yitorlafüles tengert megidéző, mellette fekália-barnán mosószappan, rajta egy beköpőlégy szieztáz, apa az asztal fölé görnyed a Néprádióból vezérhang-dicsőítő vastaps korbácsolja lemeztelenített magányát, fejét lehajtva, mint kinek a tarkóján küldetéses angyal ül, telt poharába réved, s az egeken túlról ma is hallom, amint seb-marta szájjal mormolja borának: A SZÍVÜNK CSUPA FÜST ÉS LÁRMA. Engeszteld meg apáinkat, celebrált idő. Édent imitál a kert, a fű haragos, kicsi nyársain harmatnyomdokú lebegés, súlyossá megédesült árpakörték huppannak alá, az ősbizakvás akusztikája ez, nem a gyász szívütemére idomított doboké. Megáldattak mind a fegyverek. Micsoda invokáció, amikor a Temetés elleni merénylethez az Isten közbenjárása kéretik? Megáldattak mind a fegyverek. Ez a kard is, mely fél évszázada a tisztieskü magasáig röppent, sarkcsillag-tetőzésű ragyogásáig a férfilétnek, fél évszázada, hogy a decemberi menny alatt egy közös, fényességes pengesuhantatásban az együvé tartozás frigye megköttetett és a lélek előlhetetlen részeként megtartatott, a Ludovika-kertben akkor ártatlan volt a hó, akár a szentistvánnapi új liszt, mely ostyaként hamvas fókuszba gyűjti a liturgiás lényeget, és fehér is volt, mint a legfelső hadúr kesztyűje... engeszteld meg apáinkat celebrált idő. kiket elemésztett a háború, és kivégzett az alantas-szenvedélyű béke, öntudatos hullásuk értelmét, kiknek eltagadtad, engeszteld meg őket, a Júdás-kosztot elvetőket, kik nem győzték létezéssel az utolsó böjtöt, engeszteld meg őket, akikben kicsírázott a sejtelem: a vereség győzelem-esélyes, de nem engedted, nékük a bizonyság beérjen, engeszteld meg őket, engeszteld meg — És engesztelj meg minket is celebrált idő. Édent imitál a kert, a nemtudás fái rogyásig, de ama tiltottnak termése egy szem csupán, csak az árnyéka bőséges, belé öltözötten döföm a földbe kardodat, édesapám, foganjon meg belőle ami áldás, elrevesedjék ami átok. *Idézet a Magyar Királyi Honvédség Harcászati Szabályzatából Szabó Gyula Hol torpant meg a fehér ló? avagy: Lépteink nyomán fenn a Hargitán... • • Ö tvenhárom esztendővel ezelőtt fenn voltam „a hegyen”, Hosszúmezőn, szénát csináltunk a falutól* távoli szőrfüves kaszálóinkon, egy szintre magasodva a Hargita szentke- resztbányai lábával, amikor jött egy bácsi délután a faluból, s „riasztott” a világra szóló hírrel, hogy siessek haza, nagy örömben van most otthon a falu: „magyarok lettünk". Otthon nem is öröm volt, hanem mámor. Előkerültek a régi zászlók, vagy varrták hamarjában házi varrógépeken az újakat, amilyen színárnyalatban s vászonban-selyemben zászlóanyag éppen kéznél volt, és napokon át kezdtük s végeztük az éneklést, mintha egyetlen énekórán tanultuk volna több százas tömegben: ,A zászlója piros, fehér, zöld, Erdélyország újra magyar föld. Megvédi a Horthy Miklós katonája... Horthy Miklós az édesapám, Felesége az édesanyám... Lépteink nyomán fenn a Hargitán S völgyeinkben lenn tornyok hangja zeng... Horthy Miklós, én is a tied vagyok, Viselem a nemzeti szalagot, Kis szuronyom, rózsafa a nyele, Rá van írva a Horthy Miklós neve... Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, Horthy-baka a legelső a világon... Horthy Miklós udvarában van egy rezgő nyárfa... Horthy Miklós ha felül a hófehér lovára, Úgy vágtat el Dél-Erdélyországba, A két szeme játszadozik örömében... Fővezérünk szép szaváért, Ezeréves szabadságért Magyar ember harcra kész... Nézik a székelyek, Örömkönnyük lepereg A földre”... Vége-hossza nem volt akkor a zászlólengető éneklésünknek. Mindennek a határtalan örömnek az volt a nagy fekete gyásza az én szívemben, hogy amikor Horthy Miklós megérkezett abba a legközelebbi városba — Székelyudvarhelyre —, amely az én akkori világismerésemnek a legtávolabbi pontja volt, apámék nem vittek magukkal engem, hogy saját szememmel is láthassam azt a földön — illetve fehér lovon — járó csodát, aminek Horthy Miklós volt a neve. Két esztendő múlva azonban az elmaradt „Horthy-néző” utam kárpótlásaképpen az udvarhelyinél kétszeresen távolibb helyre, Székely- keresztúrra mehettem, hogy ott Horthy-ösztöndíjasként kezdhessem meg a felsőbb iskolai tanulást. A gimnázium jubileumi évkönyvében — az 1942/43-as tanév az iskola 150. évfordulója révén ünnepi esztendő volt — a mai napon is nézhetem, hogy egy kis pasz- szusban együtt áll a nevem a Horthy Miklóséval: „Az országos Horthy Miklós Falusi Tehetségmentő Járulék Alap költségén ebben az iskolai évben 5 tanuló tanult iskolánkban, kik az alábbi eredménnyel végeztek: ...Szabó Gyula (H.-Al- más) I. o. jeles” — szövegben, s virít ott az én nevem is büszkén az öt között, és ugyanígy gimnáziumi bizonyítványomon is ott áll a kormányzó Horthy Miklós neve, kétszer is. Arra nézve már nincs bizonyság a kezemben, hogy 1943 tavaszán én egy „hálalevelet” is küldtem egy fényképpel együtt Horthy Miklós „udvarába” — bizonyára megköszöntem benne az atyai gondoskodást, s valószínűleg köszöntöttem a kormányzó urat hetvenötödik születésnapja alkalmából is... Csak emlékképként él bennem, hogy mentem Nagy Béla keresztúri fényképész műtermébe lefényképez- tetni magam a kormányzó úr részére, de az emlékkép mellett talán az is lehet némi bizonyságnyom, hogy az akkori diákszámviteli noteszem kiadási rubrikájának 40 filléréhez az van jegyezve: „1943. Márc 14 Fénykép 1 db” ...Mindehhez még hozzádokumentálhatom az 1944. évi Leventenaptárból, hogy a keresztúri fényképcsi- náltatásom után egy nappal — s két nappal azután, hogy a fényképcsináltatást megelőzően, március 13-án a Horthy- ösztöndíjas diák .10 filléres kiadása az „1 1” mennyiségű „Pattogatott kukorica” kifizetett ára volt — Horthy Miklós a március 15-ei kormányzói szózatában kijelentette azt is, hogy „bízik a magyar ifjúságban”, és ez az ő saját kezének írásával és a névaláírással úgy jelent meg a 44-es naptárban, hogy Horthy egy fényképen el- lentengernagyi egyenruhában egy magamforma korú ifjú vezető levente egyenruhás vállára teszi a jobbját, s mintha személy szerint hozzá intézné szavait, a kép alatt ott díszük a „dedikáció”: „Bízom a magyar ifjúságban! Horthy”. Más állt ott öntudatos vigyázállásban feszülve Horthy színe előtt, nem én, mindamellett már- már a magam fényképét láttam a naptári híres képen, mintha személyre szóló választ kaptam volna Horthytól a soraimra és első gimnazistás diákképemre. H irtelen azonban vége szakadt az egésznek, az egész fehér lovas Horthy-dal- nak s -diadalnak. Április 4-én még másodszor is azt jegyezhették be gimnáziumi bizonyítványomba, hogy „Horthy M. ösztöndíjat élvezett”, de akkor már német tisztek szemrevételezték a gimnázium épületeit: Horthyt majdnem egészen kiütötte Hitler a fehér ló nyeregéből. Én otthon, Homoródalmá- son — tíznéhány kilométerre Dél-Erdély határától — még készülgettem, hogy ha jön a Horthy-parancs, indulok Dél- Erdély felszabadítására. Négy évvel nagyobb bátyám már ifjú- vezető volt, készített a gyakorlatozásokra egy tökéletes máso- latú fapuskát, agyában a szükséges súlypótló vasnehezékkel, s én egyszál magamban a puskaforgatást gyakorolgattam a gyártás színhelyén, a „szín alatti” műhelypad mellett... Múltak a nagy diákvakáció nyári hetei, de a Horthy-parancs nem jött. Pedig én a tizennégy esztendős Horthy-ösztön- díjas diákfejemmel szinte el tudtam volna gondolni a Horthy helyében, hogy ha a „világon legelső Horthy-baka” azért a fő célért lépte át három évvel azelőtt a Keleti Kárpátokban az ezeréves határt, mert azzal a háborúval az ezeréves Magyarországot akarta visszaszerezni, akkor most, mikor Hitler vesztésre áll — még a saját tisztjei is el akarják tenni láb alól! —, és hűtlen szószegőként egész Magyarországot megszállta Keresztárig és Almásig: semmi sem lenne kézenfekvőbb a fegyver „megfordításában”, mint egy olyan kormányzói szózat, miszerint: „Nem harcolunk tovább sem Sztálin ellen, sem Hitler oldalán, hanem irány Dél-Erdély- be, az ezeréves határok felé, előre a dal irányába: »Brassó, Segesvár, Temesvár, Torda... Horthy Miklós váltja álmunk valóra«!” Nem volt kis szuronyom, csak fapuskám, még az is csak valami puha fából, nem rózsafából, s tulajdonképpen nem is az enyém volt, hanem a bátyámé, de a hadműveletem már készen állt, s az egészre „ráírva a Horthy Miklós neve”, hogy egyszerűen nem értettem: miért nem indul a legfelsőbb hadúr a fegyverfordításnak ezen a legtermészetesebb útján? Menne elöl a fehér lován, mennék én is a fapuskával le Székelyzsombor felé,, el Őrhegy mellett a Homoród folyásával együtt, vonulnánk a kertünkig látszó Fogarasi-havasokig, hogy csak tátaná a száját Hitler is, Sztálin is, Antonescu is! Addig még bíztam én is benne, mint ő a magyar ifjúságban, de amikor azt láttam, hogy mennek Almásról s körül a székely vidékről felsőbb parancsra a legvénebb s legfiatalabb korosztályok a székelyföldi Kárpátokba, hogy még nagyobb erővel harcoljunk Sztálin ellen s Hitler oldalán (amikor a negyvennégy esztendős apánkat s bátyám nagyobb levente barátait fel a Hargita felé, Lövéte s Csík irányába kellett az út egy darabján kísérni, s nem le Őrhegy felé, Zsombor s Kőhalom irányába), akkor Horthy, úgy is, mint apám, úgy is, mint legfelső hadúr, úgy is, mint Magyarország országgyarapító kormányzója, bizony nagyot esett az én gyermeki szememben... Pedig akkor, 1944 nyarán — mondjuk, augusztus 1-jén, amikor székely határőr apámék lentről, déltől északi irányba tovavonultak, még nekem sem lehetett semmi „táltos” sejtelmem arról, hogy most nyílik meg a legnagyobb katasztrófa szakadéka az ország előtt: olyan, amely többszörösen pusztítóbb és nemzet- vesztőbb lesz annál, mint amilyenbe az előző vilgáháború vége taszította az országot és a nemzetet... L egyen úgy, ahogy a kegyelet diktálja: magyar volt, nyugodjék magyar földben, temesse a család a kenderesi anyaföldbe Őt. Szegény bátyám is, aki fél évszázaddal ezelőtt fából faragott leventepuskát, elesett ez év tavaszán az al- mási malomudvaron egy olyan utolsó eséssel, mintha csatában halálos golyó találta volna, s temették őt is az ő almási földjébe, szinte egyidejűleg a kormányzó kenderesi temetésével — amiről 1944-ben aligha láttunk volna álmot. Isten malmai így is őrölhetnek, s az isteni parancsban az is benne lehet, hogy a kegyelet törvényét nem illik a „sírválasztás szabadságának” korlátozásával csorbítani. (Kolozsvár, 1993. augusztus 19.) * Homoródalmás (Udvarhely megye) — a ma Kolozsvárott élű prózaíró ebben a székely 1'aluban született 1930-ban. Közlésünk a „Horthy Miklós az édesapám" című írás rövidített változata.
