Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-30 / 228. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. SZEPTEMBER 30.. CSÜTÖRTÖK J3 A liberál- komisszárok A kommunista diktatúrákban volt egy „ragyogóan” működő intézmény, az úgynevezett komisszárok „rendje”. Ezek a „hivatásos forradalmárok” voltak a párt mindenható képviselői. Az ideológia megvalósítói és a hatalom helyi letéteményesei. Ők gondoskodtak arról, hogy szakemberek a párt elvárása szerint dolgozzanak. Ők mondták meg, hogy a szakember mit tehet és mit nem, és ők őrködtek az internacionalista elvek érvényesítésén. Jelen voltak mindenütt. A hadseregben vagy rendőrségnél ugyanúgy, mint a vasútnál. Az egyetemeken ugyanúgy, mint a tudományos intézeteknél. A kultúrában ugyanúgy, mint a sajtóban. Ezek az emberek aztán átalakultak, komisszárból „független” szakemberré fejlődtek, és foximaxis állásokból mára mind „ológu- sok” lettek. Tudnunk kell, hogy ez nem volt kis teljesítmény. A nyolcvanas években ugyanis a „tudományos kutatás” kereteiben több mint húszezer „marxizmuskutató” működött és a statisztikák szerint körülbelül 18 ezer „tudományos kutatási témával” foglalkoztak. Hogy mi volt ez a tengernyi tudományos téma, azt az olvasóra bízom, azt viszont elárulom, hogy ezek a „kutatók” most már tucatnyi alapítványnál és megannyi kutatóintézetnél „dolgoznak” és készítik jelentéseiket a „független sajtó” legnagyobb örömére az' ország összeomlásával kapcsolatban. Kutatási eredményeiket „naprakészen” közlik a lapok. Konferenciákat rendeznek belőlük a liberális műhelyek. Nyilvánosságot kapnak a rádióban és televízióban, és tízezres nagyságrendű forintokért — az adózók pénzéből — veszik el az adózók kedvét a munkától és az élettől. Ők az új libe- rálkomisszárok, akik mindenütt ott vannak, akik mindent tudnak — akik mindent a legjobban tudnak. Akik kíméletlenül bírálnak mindent, ami a konzervatívoktól származik. Megállapítják, hogy nincs gazdasági koncepció. Az, ami van, nem jó, de azt még véletlenül se árulnák el, mit is kellene csinálni. Állandóan „fenyegetőznek”, hogy majd megmutatják, milyen is egy koncepciózus tervezet, de eddig még megkímélték a koalíciót a „teljes megszé- gyenüléstől” és nem mutattak meg semmit. A kereskedelemben hol kimutatják, mennyit is veszítettünk a keleti piacok „elhanyagolása” miatt, hol megállapítják, hogy összeomlott a keleti piacra orientált nehézipar. Aztán reklamálják a nyugati export fokozását. Ha megy, akkor baj van a nyomott árakkal, ha nem megy, akkor baj van az exportkoncepcióval. Elég nyíltan közlik, hogy nincs szükség a hadseregre, egyébként is elég feleannyi ember, de azok szolgálata ne legyen több fél évnél. Először közölték, hogy a kárpótlás senkit sem érdekel, aztán amikor kiderült, hogy több mint egymillió embert, rögtön reklamálták a lassú ügyintézést, de arról szót sem ejtenek, hogy még a hivatal felállításával sem értettek egyet. Az pedig tőlük már természetes, hogy kétéves kárpótlási szabotá- lás után siránkoznak a mező- gazdaság zavaros helyzetén, s mélyen hallgatnak arról, hogy a tisztázatlanságnak éppen ők az okozói. A kultúr- és sajtókomisz- szárok szerint a médiákra rátelepedett a hatalom, de érdekes, hogy a konzervatívok kezében lévő média az az öt százalékot sem éri el. (Nekik az öt százalék már rátelepedés.) A számtalan alapítvány pedig sógor-koma alapon osztogatja az állami pénzt, többnyire az ismert recept szerint: „Te díjazod az én babámat, én pedig a te babádat.” Hogyan is definiálja az ilyen helyzetet a népi bölcsesség? Vakulj magyar, folyik a vásár! Úgy bizony, folyik az ezeréves haza lassú kiárusítása, hol féláron, hol negyedáron, hol bagóért, de sohasem a parasztnak vagy melósnak. Mindig a „Szakértőknek”, az elitnek. Folyik a külföldről érkezett pénzek szétosztása, pontosan az előbbi recept szerint. Igaz, ami igaz, a pénzhez sok szakértelem és főleg dörzsöltség kell. A kezdő kisvállalkozó tehát csak kis pénzt kaphat nagy kamattal. A menő és elit szakemberek pedig nagy pénzt kapnak kedvezményes kamatra, vagy örök vissza nem fizetésre. Az ország felháborodottan hallgatja a milliárdos paHISTÓRIA Futó Dezső' Vidovics Ferenc pokoljárása (I.) Kada Lajos címzetes érsek (Róma) írt előszót Vidovics Ferenc könyvéhez. Egy a hitéhez és politikai meggyőződéséhez hűséges férfi, a hazáját és népét áldozatosan szerető, érte mártírsorsot vállaló, erős jellemű és magas műveltségű nemes lélek vonásai bontakoznak ki az olvasó előtt a könyv lapjain. Ilyennek ismertem meg őt személyesen is és így él ő emlékezetemben... Olyan időkben, mikor már lámpával kell keresni elveihez és meggyőződéseihez a megpróbáltatások ellenére is hűségesnek maradókat, öröm a könyv lapjain ilyen emberekkel találkozni... Vidovics jó barátom volt. Igaz, nem mindenben értettünk egyet, de kettőnk között jól megfért a barátság és a politika. Tudomásom szerint szerkesztett néhány hetilapot Gyöngyösön, Szegeden, Kecskeméten, Má- ramarosszigeten. Dolgozott napilapoknál is. Volt kisgazdapárti helyettes főtitkár is, országos szervező, majd 1945-ben kisgazdapárti képviselő. A párt kinevezte Somogy vármegyébe főispánnak. Hitler- és németellenes, hasonlóképpen szovjetellenes, diktatúraellenes volt. Mérhetetlenül utálta a Szovjetunióból hazaköltöztetett Rákosiékat és az itthon felburjánzó kommunistákat is. Elszigeteltségben című önéletírásából adjuk közre az alábbiakat. Múltam — jelenem „Családom eredete visszanyúlik a dél-somogyi Szigetvárra, az egykor gazdag Vid ősökhöz (Zrinyiász), akiknek nevét ma is őrzi a Muravid község. Három nemzedék életét éltem a nemzedékek erényeinek, súlyos hibáinak és végzetes bűneinek terheivel együtt. Mindjárt érettségi után beléptem a nagyatádi Szabó István kisgazdapártjába, majd a Gaál Gaszton, később az Eckhardt Tibor Független Kisgazdapártjába. Ennek voltam tagja mindvégig, amíg a kommunisták 1946-ban le nem tartóztattak, 1946-ban, elsőnek a magyar parlament tagjai közül. Akkor a pártom kizárt tagjai sorából. 27 éves koromban bekapcsolódtam a közéletbe és újságíró lettem. Összesen 36 sajtóperre tettem szert. Az elsőfokú bíróságok többnyire elítéltek. A Tábla és a Kúria mindig felmentettek. Egyetlen 400 pengős büntetés kivételével, amelyet egyetemi professzorom, Vass József, akkori népjóléti miniszter fizetett ki. Az 1935-ös és 1939-es választásokon pártom programjával képviselőjelöltként léptem fel, de kisebbségben maradtam. 1943-tól a párt polgári tagozatának országos főtitkára lettem. A német megszálláskor 1944. március 19-én, az éjféli órában — megérezve az idők szelét — a kisgazdapárt Nagymező utcai központjából elszállítottam és elrejtettem a párt egész irattárát s mintegy húszezer nevet. Hamis igazolványokkal bujkáltam az ország különböző vidékein. 1944. december 21-én a Gestapo üldözésem közben katonai autójával eltaposott, és bal lábamat térdben eltörte. Kórházban láttam meg 1945. január 14-én az első szakállas szovjet katonát. 1945-ben képviselővé választottak, majd pártom márciusban Somogy megyébe küldött le főispánnak. A kommunistákat hamar meg- és kiismertem. Velük kemény harcban álltam. Míg 1946 késő őszén a szovjet hadsereg sürgetésére Rákosi Mátyás politikai rendőrsége letartóztatott. 11 vádpont alapján, mintegy 16 tárgyalás után, 25 évi fegyházra ítéltek. Ebből 10 esztendőt letöltöttem különböző magyarországi orosz és magyar fegyházakban. Az 1956-os szabadságharckor szabadultam. Abban aktívan részt vettem, majd a szovjet csapatok politikai rendőrsége ismét keresett. Vármegyéről vármegyére bujkáltam, majd 1957 végén Ausztriába, illetve október 16-án New Yorkba érkeztem. Halottakkal beszélgetek Egyik este, úgy 8 óra körül kiszólítottak a Gyűjtőfogház kisfogházának magánzárkájából. Álljon a falhoz. Lépések közeledtek felém, s mielőtt bárkit is láthattam volna, kámzsát húztak a fejemre. Csuklómra bilincs került. Majd autóba ültettek két kísérő között, revolver szorult mindkét csípőm fölé. Mikor az autó megállt, hallottam, nehéz kapu nyílott. Kirántanak az autóból, átadnak másik két őrnek. Ezek vezetnek, visznek a lépcsőn föl, lépcsőn le. A szagról érzem, hogy ismét oroszoknál vagyok. (Benczúr utca?) Tágas irodában kényelmes íróasztal mellett orosz namákról szóló híreket. Többnyire persze csak akkor, ha a kormánypártok vannak benne érintve. Ha nem, úgy nincs megjegyzése a „szakértőknek”. Főleg ahhoz nincs, hogy miként lehetséges sok száz milliár- dokra tehető adó és járulék be nem fizetés. Ez ugyanis a legenyhébb minősítés szerint sem lehet más, mint kamatmentes állami támogatás igénybevétele, meghatározatlan időre. Rendkívül érdekes jelenség, hogy azok az intézetek és szakértők, akik oly pontosan ki tudják számolni a hibás intézkedésekből eredő kárt, az elmaradt hasznot és a többi negatív következményeket, egy szót sem vesztegetnek a tízmilliárdos manipulációk feltárására. Végső fokon igazuk is van, hisz ott a kutyájuk kölykéről van szó. Egyébként is, menynyire nem mindegy, hogy én csinálok valamit a te csizmáddal, vagy te az enyémmel. Az etikáról, a morálról és az állampolgári kötelezettségekről pedig elég ha a kormányzat környékén esik szó. Az új komiszárok, az új független és pártsemleges szakértők ugyanis tökéletesen tudják — akárcsak a régiek —, a jog és a kedvezmény a miénk, a kötelesség pedig a tiétek, ahogy mindig is volt. Práczki István Monorierdő Bűnösök etikája Negyvenöt évig hallgattuk a fasizmus bűneit — jogosan —, mert a bűnökre emlékezni kell és a bűnösöket meg kell büntetni, nehogy újból vérszemet kapjanak. Csakhogy a fenti bűnöket emlegető tanítványok sokszorosan túltettek a mestereken, mert a gulagokban sok tízmillió embert irtottak ki. Most — miután a jelenlegi kormányzat a múlt által tönkretett országot három év alatt felemelni nem tudta . — az utódszervezetek (=ellenzék) addig mindent elkövettek a kormány lejáratására. A főbűnösök pedig a ’94-es választásokra készülve, általuk gyártott „etikai kódex” bástyája mögé húzódva, tilossá akarják tenni véres bűneik emle getését. Cséplő István Kismaros őrnagy ül. Intésére a tolmács kényelmes karosszéket húz elő. Az őrnagy rámutat, üljek le, 2-3 percig nyugodt mondatokban beszél a tolmácshoz. — Az Andrássy út 60.-ban — mondta a tolmács — ön saját kezűleg írta le, hogy az ország területén fiatal emberekből úgynevezett Gaál Gasztongárdát szervezett. Azonban mindvégig tagadta, hogy ez a szovjet hadsereg ellen irányult, és nem volt hajlandó aláírni a jegyzőkönyvet. Az őrnagy úr felszólítja, hogy írja alá. Moszkvából sürgetik, hogy... Fejemmel intettem, hogy nem.” ( Folytatjuk) Hadbíróság Lóréven Görgey Artúr nevét a szélesebb közvélemény 1848 szeptemberében ismerte meg, amikor az elfogott és kémnek bizonyult gróf Zichy Ödönt hadbíróság elé állíttatta. Batthyány miniszterelnök az akkor őrnagyként szolgáló Görgeyt egy zászlóalj élén Csepel szigetére rendelte azzal a feladattal, hogy akadályozza meg az ellenség átkelését a Dunán. Katonái 1848. szeptember 29-én megállítottak egy kocsit, melyben gróf Zichy Ödön utazott. A megindult vizsgálat kiderítette, hogy a gróf, Fejér megye egykori adminisztrátora Jellasics ügynöke, a bán menlevelet adott Zichynek és jókora köteget az általa kiadott proklamációból. Az árulónak bizonyult arisztokratát rögtönítélő bíróság elé állították. A vád szerint Zichy Magyarország ellenségeivel összejátszott és részt vett a „délszláv lázadásban” & kiáltványok terjesztésével. A bíróság a vádlottat bűnösnek találta, halálra ítélte és az ítélet szeptember 30-án !jórév községben kötél által „a szokásos lelki vigasz nyújtása után legott végre is hajtatott” — írta Görgey. Görgey a haditörvényeknek megfelelően, az érvényes rendeletek szerint járt el. Határozott fellépésének két következménye lett. A közvélemény benne látta a jövő emberét; a Zichy-család pedig a szabadságharc után eljárást próbált indítani ellene. Részben a halálos ítélet kiszabása miatt, de főleg a Zichy Ödönnél talált gyémántok miatt. Az ékszerek később — Kossuth környezetében — komoly politikai bonyodalmakat okoztak. Pogány György
