Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-25 / 224. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. SZEPTEMBER 25.. SZOMBAT 13 Köszönet A fóti Károlyi István Gyermekközpont növendékei és igazgatósága nevében köszönöm a térítésmentes sajtótermékük rendszeres megküldését. Önnek és munkatársainak jó egészséget és sok sikert kívánok fáradságos munkájukhoz. Csáky László Fát Ki a mucsai? A Pest Megyei Hírlap szeptember 2-i számában megjelent írás, Brezovich Károly névaláírással, miatt tiltakozom. Kikérem magamnak az embertársaim — dolgozók, nyugdíjasok — nevében, hogy általánosságban „mu- csai”-nak tituláljanak bárkit is név nélkül, mint népet. Magam dömsödi vagyok, s így nem ismerhetem a váci „mucsai”-akat. Nem Mucsán születtem és éltem több millió embertársammal. Lehet, hogy van, aki csak MU- CSÁT ismeri? Sajnálom, elolvastam írását, de tiltakozom az ilyen megnyilatkozás miatt' Bíró Gábor Dömsöd Tisztelt Bíró Gábor Úr! Felháborodásán ószintén csodálkozom. Ha nem betű szerint olvasná esendó' írásaimat, talán kihallaná belőlük a megfelelő ironikus felhangokat is! Én a „mucsai” jelzó't minden esetben a „magamfajta” népnemzeti-keresztény esz- meiségű mezei — állampolgárokra értem. Eszembe sem jutna a Bíró doktor úrhoz hasonló „szürkeállo- mány”-béli liberális mélygondolkodókra ilvasmit vonatkoztatni... Ha véletlenül Ön nem tudná, a gyönyörűséges jelzó't mi is ügy örököltük egy címkéző' kedvű filosztudortól, szabad madár-röpte- tő mélygondolkodótól: T. G. M. exromán elvtárstól, mai magyar „echte” úrtól. Én nem tiltakoztam ellene, gondolom. Ön sem! Brezovich Károly egy váci „mucsai" polgár Aggódás és feledékenység Megható az az aggódás, melyet az oktatás, a mezőgazdaság és általában a gazdaság helyzete váltott ki szociállibe- rális szakértőinkben. Rögeszméjük, hogy minden baj oka és eredete a mai kormányban keresendő. Egyik jeles pártunk elnöke — ha jövőre helyzetbe kerül — egyenesen a kormány elszámoltatását helyezi kilátásba. A PDSZ nagyasszonya — Szőllősiné — utcára szólítja a pedagógusokat „mentsük meg az oktatást” jelszóval, és népszerűségét növelendő — nem kis béremelést követelve. Az Agrárszövetség — MOSZ, Nagy Tamás vezérletével a Kossuth térre szólítja (szállítja) a tsz-parasztok ezreit, ahol együtt a városi szocialista értelmiséggel demonstrálnak. Megmozdulásuk annyira spontán, hogy a fővárost már jóval előbb ellepik a „Mentsük meg a mezőgazdaságot” feliratú plakátok. Tisztelt számonkérők és hivatásos megmentők! Éppen önök ne tudnák, hogy az ország módszeres tönkretétele mikor és kiknek az irányításával ment végbe? Vagy inkább arról van szó, hogy hirtelen feledékenyek lettek? Hóm úr például hónapokkal ezelőtt bizonyította feledékeny- ségét, amikor egy tv-műsorban nem tudta eldönteni, hogy annak idején a „guruló dollárok" merre is gurultak. Lehet, hogy mint egy volt „szakértő”-kor- mány tagja, fontos beosztású volt MSZMP-pártmunkás nem tudja, mi vezetett a négy évtizedes szocialista rendszer teljes csődjéhez? Most újrakezdené a nagy kísérletet? Lehet, hogy Szőllősiné nem tudja miért süllyedt a társadalom erkölcsi-műveltségi szintje — az ő közreműködésével is, hála a szocialista nevelésnek — ilyen mélyre? Most pedig az egyházi iskoláktól, amelyekből sajnos nagyon kevés van, óvja-félti az ifjúságot? Ugyancsak feledékeny Nagy Tamás mai harcos érdekvédő, korábban és talán még most is tsz-elnök. Lehet, hogy nem tudja, kik és hogyan zsige- relték ki a kiváló magyar földet és parasztságot, kik és miért alázták meg a gazdálkodni vágyók tízezreit a tsz-ek átalakulásakor?! Ugyan ki képviselte a minapi tüntetésen a meg nem jelent 10 és 100 ezreket? Biztos, hogy a tüntetés húszezres tömege csak a mezőgazdaság megmentését szolgálta?! M. László Miklós Budapest Nehezen szerezhető kincsek § A vélt vagy valós Európát megcélzó, a liberálisok uszályába került értelmiségi legfőbb varázsszava lett a szakmai tehetség. Ezzel önmagában véve csak egyetérteni lehet, egy kis bajom azért mégis van vele. Éspedig az egyoldalúság. Szakmai tehetsége lehet egy vasutasnak, egy asztalosnak, egy pénztárosnak is, és én mindegyiket egyformán becsülöm, tisztelem. Egy értelmiségiben azonban kevés, ha csak szakmai tehetség van. Olyan, mintha a teából a teafüvet, a kávéból a koffeint spórolnánk ki. Megpróbálom most már titokzatosságomat feloldva kimondani, milyen többletre gondolok. Félek azonban, hogy ezt egyetlen szó nem bírja el. Mai közéletünk egyik átka éppen a szavakkal való felszínes vagdalkozás, melynek következménye az, hogy a nemes tartalmat hordozó kifejezések is lejáratódnak. Mégis megkísérlem szerény gondolataimat közreadni. A bányász azért megy le a föld mélyébe, hogy onnan az emberek számára felhozza azt a kincset, amely később a tes- tet-lelket átjáró otthoni meleg formájában hálálja meg magát. Az értelmiség feladata is hasonló, csak nem fizikai, hanem szellemi értelemben. Neki is, tartozzon az értelmiség bármely területéhez, kincset kell felhozni. Ez a kincs nem más, mint az emberiség ősi kultúrája, nekünk magyaroknak a Szent István óta létező keresztény humanista értékrend. Nagyon mélyre kell azonban érte lemenni, de éppen ebben az örök emberi értékekért a vékső- kig való elvonásban látom azt a minden szakmai tudás felett álló többletet, amely az értelmiségi lét lényegét kell hogy biztosítsa. A ma értelmisége — a kivételeknek minden tiszteletem — fél szembenézni ezekkel az értékekkel. Fél, mert negyvenéves értéktagadásra épülő rendszer után ismét olyan korban élünk, amelyben nem az értékőrzők a hangadók. A szabadelvűségnek csúfolt nihilizmus azt mélyíti el az emberben, ami már amúgy is benne volt. A gyökértelenséget, az értékzavart, a teljes belső káoszt. A ma értelmisége egy mikiegeres kultúrának — a korszerűtlenség vádjától való félelemben — behódolt, önmaga értékeiben is bizonytalan szélkakas, aki sokszor nem méltó a kincsek őrzésének feladatára. Mi lehet ebből a kiút? Egy értékközpontú, európai mércéjű, de nemzetben gondolkodó értlmiséget kell képezni, s akkor nem fordul elő, hogy egy kétes értelmű, idegen bálványokat tisztelő ifjúság a saját kincseit leköpdö- si. Földes György Nagykőrös HISTÓRIA Egy brémai geográfus feljegyzései Magyarországról, 1842-ból n Az újonnan gyártott • és elfogadott szavakat évente egy különleges újságban — melyet a művelt pesti társaság ad ki —, összegyűjtve publikálják. Az újság neve: Gyalulat, németül szó szerint annyi, mint: Hobelei (a „gyalulni” szó német megfelelője: „hobeln”). Nomen est omen — gondolhatná valaki. Be kell azonban vallani, hogy rendszerint igen ügyesen „gyalulnak”, és a szavakat igen okosan, észszerűen teremtik. Egyetlen olyan hanyagul öszetákolt szóval sem találkoztam, mint amilyeneket annak idején nálunk, Németországban gyártottak. A pesti nyelvújítás óta nincs többé Magyarországon koncert, hanem „hangverseny” — németül: „Ton- wettstreite”. S nem isznak puncsot, mint azelőtt, hanem „zagyvát” (a „zagyválni” szó németül: „vermischen”). Az ivókban ma már mindenütt jól értik az új „zagyva” szót. Mert mindenki örömmel fogadja ezeket az új, magyar szavakat, és szívesen terjeszti őket. A muzsikára is találtak már új szót: „zene”, ami németül körülbelül annyit jelent, mint „Gesphalle”. Gönyünél megebédeltünk. Két hosszú asztal, lármás emberekkel, akik Győrből és környékéről gyűltek össze, hogy hajón Pestre utazzanak, mert ott most tartják az országos vásárt. Megfigyeltem, hogy egyik asztalnál a társalgási nyelv főként német volt. A másiknál azonban csak magyar szó járta. De még a mi német asztalunknál is magyarra fordult a beszéd, ha vaskos tréfára került a sor, amelyet harsány nevetés és újabb tréfa követett. A -magyar asztalnál egy öreg magyar prezideált, aki a mi asztalunktól átszűrődő német beszédet magyar szóval igyekezett túlharsogni. Széles karimájú, fehér filckalapot viselt, olyat, amilyet honfitársai közül sokan viselnek Magyarországon. Amikor ebéd után egyik asztaltársam cigarettát kért tőle, a „szipa” szót használva, az öreg magyar nevetve mondotta: „Szipa? Nagyon szívesen barátocskám. Mivel igaz magyar és szipát mondott, szívesen szolgálok mindennel, amit csak kíván. Itt van két szipa... Adja át az egyiket valamelyik német barátjának.” S mivel udvariasan én is megköszöntem a szívni valót, felém fordulva, büszkén mondotta: „Én magyar vagyok!...” „Én magyar vagyok!”, ez a kifejezés ma általános és különösen közkedvelt Magyarországon; lépten- nyomon hallja az ember. Emögött az a büszkeség lappang: „Én a nemes magyarok oly sok hőstettet véghez vitt, dicső nemzetségéhez tartozom, s rendelkezem mindama nemes tulajdonságokkal, melyek e nemzetre jellemzőek”. Különösen gyakran hangoztatják ezt a németek előtt, miközben titokban ezt gondolják róluk: „No, és kik vagytok ti? Svábok...” ...Ebéd után kimentünk a Duna-partra, hogy végignézzük az „Erős” nevű, nagy, dunai hajó kikötését. A hajó három uszállyal nem kevesebb, mint kétezer disznót szállít Törökországból. Valamikor Magyarországon át, szárazföldön, hosszú utakon hajtották ki a disznókat Ausztriába. A szállítmányoknak egy része még ma is ezen az úton kerül ki Bécsbe, például a Bakonyból valók, melyeket az osztrákok „bagauner”-eknek neveznek. A Szlavóniából, Szerbiából, Romániából és Boszniából való disznókat Zimonyban, Újvidéken és Eszéken hajókra rakják, úgyhogy néhány nap alatt hazájukból az osztrák vágóhidakra jutnak. Ezeknek nagy része „török disznó”, ahogyan az osztrákok minden aldunai szállítmányt neveznek, és csak a kisebb rész az, amely a Bakonyból kerül erre a piacra... Pest nagyon szabályosan épült, várostervét körültekintő gondossággal jól kidolgozták. A központból, a belső városrészből minden irányban nagy, széles, egyenes főútvonalak vezetnek kifelé, melyeket könnyen fölismerhető, a belső magot körülölelő mellékutcák kötnek össze egymással. Csupán a Terézváros mellékutcái okoznak némi nehézséget, mert kevésbé harmonizálnak a környezetükkel, nem kapcsolódnak a szomszédos utcákhoz, sőt csaknem mindig valamely más irányba vezetnek. Ami Budát illeti, abban semmi tervszerűség nincs. Nem beszélhetünk sem az utcák központosításáról. sem egyenességéről; nincs tehát a városnak központi része, és utcáiban sem fedezhető fel semmiféle rend. Ennek oka a kedvezőtlen talaj, az utakat elzáró hegyek,» melyek akadályozzák, hogy a lakosság házait ésszerűen, pontosan egymás mellé építse... Budapestnek jelenleg százezer lakosa van... A magyarok büszkék fővárosukra, s arról ábrándoznak, hogy egyszer majd ismét királyuk rezidenciája lesz. Sőt nem is ábrándoznak már, hanem mint bizonyosságról, nyíltan beszélnek róla, azt állítván, hogy ez az idő hamarosan elkövetkezik. A város évről évre szebb, pompá- sabb, kulturáltabb lesz. Bécsből mind több mágnás telepszik át Pest-Budára. S a magyarok azt mondják: „Ha királyunk egyszer majd ide akar jönni hozzánk Budára, olyan palotát építünk neki, amilyen nincs Bécs- ben...” (Folytatjuk) Vizsgálat Erdélyi László jurátus ellen A Mam'/j<mcs-mozgalommal Fest vármegye több alkalommal foglalkozott. Még 1794-ben, Laczkovics, Hajnóczy és Szentmarjay letartóztatása után tiltakozott a közgyűlés, mert az ország törvényeivel ellentétben „vasra verve a határon túlra vitték ókét". A mozgalom minden szálát megpróbálták felderíteni a hatóságok, néha egészen jelentéktelen ügyek miatt is eljárás indult. Pest megye 1795 szeptemberében terjesztette fel az Erdélyi László jurátus ellen lefolytatott vizsgálat iratait Sándor Lipót főherceg nádorhoz. Mi volt a bűne Erdélyi Lászlónak? A megye alapos munkát végzett. Kiderítette, hogy az erősen ittas jurátus hangosan szidta a királyt, miszerint az csirkefogó. Az őt lecsendesíteni próbálókra rátámadt, egy katona ingét letépte és „ilyen szókra fakadt: Szentmarjay, Szolártsik, hol vagytok? Jertek, polgárok, éljen a szabadság!’’Vádpont volt ellene az is, hogy rövidre vágatta a haját — jakobinus módra —, és többször dicsérte a franciaországi állapotokat. A Pest megye által felterjesztett iratokhoz Sándor Lipót az alábbi megjegyzést fűzte: „...noha a 17 éves kor és a mértéktelen részegség némileg menti ezt az embert, mégis véleményem szerint ebben az esetben sem tűnik szükségtelennek, hogy a bűntettet a szokott törvényes útra tereljük és megtoroljuk." Erdélyi Lászlót a Királyi Tábla ötévi börtönre ítélte. Büntetését le is töltötte, 1800. május 2 án nyílt meg cellája ajtaja. Pogány György
