Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-22 / 221. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. SZEPTEMBER 22.. SZERDA Iskola a visegrádi parkerdőben A természet pedagógiája A kitüntetett: a pomázi GYIVI nyugalmazott igazgatója Semmi rendkívülit nem tettem Néhány éve vezették be az iskolákban, hogy a tanárok diákjaikat egy-két napra, esetleg egy hétre, kiszabadítják a tantermek falai közül, s kivonulnak a természetbe, hogy ott tartsák meg óráikat, nagyobb hangsúlyt helyezve ezzel a környezeti nevelésre. Ezen oktatási módszerről, illetve a Kisfaludy Erdei Iskoláról beszélgettünk Szentendrey Gézával, az iskola megbízottr igazgatójával. — Valamiféle eszmerendszer megvalósulása ez a nem mindennapi környezetbe épült természetvédelmi tanintézet? —kérdeztem az igazgató urat. — Pontosan így van — válaszolta Szentendrey úr. Az iskola különlegessége, pontosabban mássága abban a szellemiségben keresendő, mely a magyarságtudat felépítését, a környezeti nevelés, a testnevelés, a művészeti tantárgyak, s a számítástechnikai ismeretek fokozott előtérbe állítását foglalja magába — kezdte a beszélgetést az új igazgató. Az iskolát a Dunakanyar Waldorf Egyesület hívta életre — folytatta —, s a gazdasági háttér megteremtésére hozták létre a Waldorf Iskola Alapítványt, mely szponzorok felkutatásával és — jó értelemben vett — lobbizással teremti meg az iskola működésének anyagi feltételeit. Ily módon tettek szert a Földművelésügyi Minisztérium, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, a Kereskedelmi és Hitelbank Rt., s a Pilisi Parkerdőgazdaság — a legfőbb szponzor és támogató — pártfogására. Jelentős pénzforrás még az iskolába beíratott gyermekek szüleinek havi kétezer forintos tandíjbefizetése, mely összeg családonként, s nem személyenként értendő. (Például egy család három gyermeke után is csak kétezer forintot fizet.) Az iskola négy osztályában összesen 47 gyermek tanul, így egy osztályra 12-13 kisdiák jut. (Az iskola tanulói egy komplex pszichikai, orvosi, pedagógiai vizsgálat alapján nyertek felvételt.) Ezzel a tanító—diák viszony sokkal bensőségesebbé válik, s több idő jut — az oktatásnevelés folyamán — egy-egy tanulóra. Megtudtuk még azt is, hogy a jövőben egy komplett számítógépes rendszer létrehozását tervezik, mely rögzítené a tanulók testi-pszichikai állapotát, s annak változásait. Szintén a jövőben tervezik az iskola integrálását a Pilisi Parkerdőgazdaság Természetvédelmi Oktatóközpontjába, s így jönne létre egy komplex természetvédelmi tanintézet. Mindezek ellenére van gond bőven! — hangsúlyozta Szentendrey Géza. Jelenleg egy — ugyan fűthető —- fabarakkban folyik az oktatás, mivel anyagi gondok miatt nem készült el az új — immár méltó környezetben felépülő — iskolaépület. S ugye vannak olyanok is, akik megkérdőjelezik az iskola létjogosultságát, mondván: „Minek egy ilyen kis falunak két általános iskola?” Ezzel kapcsolatban az igazgató elmondta, hogy az erdei iskola nemcsak Viseg- rád, hanem a környék falvaibái — Esztergomtól Szentendréig — is fogad gyermekeket. S végül írja meg, kérem — folytatta Szentendrey úr, hogy nagyon fontosnak látom, hogy a község két iskolája jó kapcsolatban legyen egymással, s a másságot elfogadva, együtt, és egymás mellett működhetnének. Szedlacsek R. Henrik A tavasszal megkezdett munkálatok — az anyagi gondok ellenére is — bár lassúbb ütemben, de folytatódnak Erdősi Ágnes felvétele Város és emlékezet Wolkóber utca Minden városnak j JL , megvannak azok az /•p®») egyéniségei, akik vAgtJv tetteit haláluk után is őrzi az emlékezet, bár nevük soha nem kerül be semmiféle lexikonba. Az 1880-ban született váci Wolkóber János emlékét is csak a szájhagyomány őrzi. A századelő váci polihisztora, városi mindenese volt ő. Gyógypedagógus, tanár, zeneszerző, népművelő. Békésen alkotó, fáradhatatlan ember, aki Uránia ismeret- terjesztő előadásokat tartott a váciaknak. Az első zeneiskola megalapításán fáradozott, hangversenyeket szervezett önzetlenül. A deákvári iskolához és házához közel található a Kereszt utca, melyet róla neveznek el. A város ön- kormányzata a napokban határozott erről a névadományozási albizottság javaslatára. A döntés előtt a névváltoztatás jogosságáról nem volt vita, ám valaki megkérdezte: Miért csak Wolkóber, s miért nem Wolkóber János utca lesz a táblára írva? A kérdésre adott válaszban elhangzott a szakszerű magyarázat, de ettől függetlenül is pontosabbnak látszik csupán a vezetéknév, mint utcanév alkalmazása. Wolkóber János ugyanis olyan példát adott családjának, s olyan szellemet örökített meg otthonában, melynek gyermekei is követőjévé váltak. Vác ma is köztiszteletben álló, élete nyolcadik évtizedéig is a katedrán tanító, esti iskolán munkásokat oktató leánya, Wolkóber Margit tanárnő szolgáltatta erre a legfényesebb bizonyítkot. Az utcát méltán nevezik majd Wolkóber utcának, de a Váci Városvédők és Városszépí- tők Egyesülete emléktáblát is elhelyezett itt, emlékeztetőül a város hűséges, odaadó polgárára. K. T. I. Bárhol is érdeklődtem Pomázott dr. Simon Lajos, a helyi GYIVI nyugalmazott igazgatója felől, mindenütt így kérdeztek vissza: „a Lajos bácsit keresi?” S máris útbaigazítottak. „Lajos bácsit keresem” — kopogtattam hát magam is ekképp a megjelölt ajtón, mely mögött munkaidőben, akták között leltem rá az egykori igazgatóra. Érkezésemre felvette zakóját, még néhány utasítást adott kolléganőjének, amíg távol lesz, mit, hogyan rendezzen el, s máris rendelkezésemre állt... — Úgy érzem, semmi rendkívülit nem csináltam egész életemben — mondja szerényen, a nyilvánosságtól kissé zavartan Lajos bácsi. — Ám azért nagyon jól esett a Szent István- napi kitüntetés. Úgy vettem, hogy a díj az egész kollektívának szólt, sőt a megyei nevelőotthoni hálózat munkatársainak is. Egy ember jó munkája ugyanis nem tűnik ki: az csak akkor lesz eredményes, ha másokkal együtt csinálja, végzi el jól a feladatát. Természetes volt számomra a harminc éven át tartó mindennapos munka. Talán azért is talált meg ma ugyanitt, az intézetben: nyugdíjazásommal együtt ugyanis nem tudtam elhagyni ezt a helyet. A gyermekvédelem sokoldalú munkát ad. Szerencsére eredeti diplomám, a tanári végzettségem, illetve az azt követő jogi tanulmányaim lehetőséget is kínáltak ahhoz, hogy mindig azt csináljam, amit szeretek. így például ma, amikor már abbahagytam az intézet igazgatását, ugyanitt jogi munkaterületen dolgozom. — Gondolom nem elsősorban anyagi megfontolás vezérelte abban, hogy nyugdíjazása után is aktív maradjon. — Tudja, a gyermekvédelem, mellyel már 1963-ban, amikor a kaposvári intézet igazgatója lettem, kapcsolatba kerültem, nem olyan, mint egy iroda, ahová reggel időre be kell menni, s délután fel lehet állni az asztal mellől. Ez egy 24 órás szolgálat, melynek végzésében sokat segített, hogy családommal együtt bent laktunk az intézet területén. Percre pontosan tájékozódhattam a gyerekek ügyeiről, s nem fordulhatott elő akár egy éjszakai rosszullét sem anélkül, hogy engem fel ne ébresztettek volna a kollégáim. Az a különös mindebben — így visszatekintve a Pomázon eltöltött 30 évre —, hogy sohasem éreztem magam fáradtnak; még egy kiaivat- lan éjszaka után is frissen keltem. Bár ez természetes is: amit az ember szeret csinálni, abba sohasem fárad bele. Hasonlóképpen nem lehet elfásulni sem. Ahogyan a „gyermekanyag” változik intézetünkben, úgy kell, lehet is, folyamatosan megújulni, a vállalt feladat terhe alatt mindennap ismét és ismét nekikezdeni. — Mennyire voltak ehhez partnerei Lajos bácsinak a kollégák? — Látja, a gyermekvédelemnek ez is sajátja: olyan hivatás, elfoglaltság ez, melyet egyedül, társak nélkül nem is lehet csinálni. Ugyanúgy, ahogyan az eredményeket is csak közösen lehet elérni. Voltak, minek is tagadjam, nekem is keserű napjaim, engem is becsaptak diákok vagy olykor cserbenhagytak a felnőttek. Mégis mindig azt vallottam: ha száz közül negyvenben csalódtál, nem szabad, hogy a többi hatvanban is bizalmadat veszítsd! — Mit tart az elmúlt negyven dolgos esztendő legfőbb eredményének? — Ami a szakmai érdemeket illeti — hangsúlyozva, azok elsősorban nem egy embernek, hanem egy jól együtt dolgozó munkacsoportnak köszönhetők — legnagyobb sikernek azt tartom, hogy az elmúlt évtizedek alatt hatékonyan kiépült a megyei nevelőszülői hálózat rendszere. Ez a gyám alatt álló fiatalkorúakról való gondoskodás szerves része lett. Hiszem, s vallom, hogy azért értünk el ilyen eredményt ezen a téren, mert mind a kollégáim, mind a hálózathoz csatlakozó nevelőszülők megértették: munkájuk gyümölcse a gyermekek elégedettsége, öröme, jókedve. S a „fizettség” mindezért a gyermekek részéről érkező hihetetlenül gazdag szeretet. Vimola Károly felvétele — Azt azért — gondolom — már a hivatás választása idején tisztáznia kellett magában, hogy ez az a pedagógia munkaterület, amelyen összehasonlítva egy iskolában dolgozó kollégával, aránytalanul nagyobb a kudarcok száma, több a sikertelenség, gyakoribb a zsákutca is. — Mindamellett, hogy ezt mindenki, aki a gyermekvédelemre teszi fel életét, számba veszi, megjegyzem: nem igaz, hogy az e területen dolgozó pedagógusok nem érnek el kézzelfogható eredményeket. Számtalan kisdiákunk végezte el az egyetemet, lett akár a máshol nevelkedetteknél is jobb apa vagy anya. Nekünk, a gyermekvédelemben dolgozó pedagógusoknak, úgy kell közelednünk ezekhez a sérült, sérülékeny gyermekekhez, hogy mindenkiben van valami jó! Azt kell valamennyi gyermekben megkeresni, azt kell belőlük életre hívni. Ez pedig olyan, mondjuk úgy sikerélmény, mely merem mondani, nagyobb annál, ha például egy iskolában tanító tanár gyermeke orvos lesz vagy egyéb karriert csinál. — Van olyan mérce, amelyhez igazodva a gyermekvédelemben dolgozó kollégák lemérhetik, hogy jól végezték-e sokoldalú munkájukat a gyerekekkel? — Elsősorban nem a hozzánk bekerülő gyermekek iskolai eredményei, de még csak nem is a magatartásuk alakulása a konkrét eredményesség mérőfoka. A gyermekvédelemben dolgozó pedagógusoknak egy belső mércéjük kell hogy legyen: ez a lelkiismeretük. Magam ezzel úgy „dolgoztam”, hogy eseténként számba vettem: mit csináltam egész nap, megtettem-e mindent annak érdekében, hogy a rám bízott elkallódott, kidobott gyerekeknek pótolni tudjak valamit az elvesztett szülői szeretetből, a családi melegségből... Ha valamivel egy aktív életút lezárásakor ösz- szevetésként magamban számot vetek, az éppen ez: a lelkiismeretem. Ez az, mellyel bármikor, s bárkinek el tudok számolni. Sőt, ha tanácsot, segítséget várnak el tőlem a gyermekvédelem területén most induló fiatalok, nekik is csak ezt tudom útravalónak adni: lelkünk akkor lesz tiszta, munkánkat akkor végezzük el hiánytalanul, ha megteszünk mindent annak érdekében, hogy a ránk bízott gyermek ne csak intézetünkben érezze átmenetileg jól magát, de ha a körülmények engedik, mihamarabb vissza is jusson elveszített családjába. Mailár Éva