Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-22 / 221. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. SZEPTEMBER 22.. SZERDA Iskola a visegrádi parkerdőben A természet pedagógiája A kitüntetett: a pomázi GYIVI nyugalmazott igazgatója Semmi rendkívülit nem tettem Néhány éve vezették be az iskolákban, hogy a tanárok diákjaikat egy-két napra, esetleg egy hétre, kiszabadítják a tantermek falai közül, s kivonulnak a természetbe, hogy ott tartsák meg óráikat, nagyobb hangsúlyt helyezve ezzel a környezeti nevelésre. Ezen oktatási módszerről, illetve a Kisfaludy Erdei Iskoláról beszélgettünk Szentendrey Gézá­val, az iskola megbízottr igazgatójával. — Valamiféle eszmerendszer megvalósulása ez a nem min­dennapi környezetbe épült természetvédelmi tanintézet? —kérdeztem az igazgató urat. — Pontosan így van — vá­laszolta Szentendrey úr. Az iskola különlegessége, ponto­sabban mássága abban a szel­lemiségben keresendő, mely a magyarságtudat felépítését, a környezeti nevelés, a testne­velés, a művészeti tantár­gyak, s a számítástechnikai is­meretek fokozott előtérbe állí­tását foglalja magába — kezdte a beszélgetést az új igazgató. Az iskolát a Duna­kanyar Waldorf Egyesület hívta életre — folytatta —, s a gazdasági háttér megterem­tésére hozták létre a Waldorf Iskola Alapítványt, mely szponzorok felkutatásával és — jó értelemben vett — lob­bizással teremti meg az isko­la működésének anyagi felté­teleit. Ily módon tettek szert a Földművelésügyi Miniszté­rium, a Művelődési és Közok­tatási Minisztérium, a Keres­kedelmi és Hitelbank Rt., s a Pilisi Parkerdőgazdaság — a legfőbb szponzor és támoga­tó — pártfogására. Jelentős pénzforrás még az iskolába beíratott gyermekek szülei­nek havi kétezer forintos tan­díjbefizetése, mely összeg családonként, s nem szemé­lyenként értendő. (Például egy család három gyermeke után is csak kétezer forintot fizet.) Az iskola négy osztályá­ban összesen 47 gyermek ta­nul, így egy osztályra 12-13 kisdiák jut. (Az iskola tanu­lói egy komplex pszichikai, orvosi, pedagógiai vizsgálat alapján nyertek felvételt.) Ez­zel a tanító—diák viszony sokkal bensőségesebbé válik, s több idő jut — az oktatás­nevelés folyamán — egy-egy tanulóra. Megtudtuk még azt is, hogy a jövőben egy komplett számítógépes rendszer létre­hozását tervezik, mely rögzí­tené a tanulók testi-pszichi­kai állapotát, s annak változá­sait. Szintén a jövőben terve­zik az iskola integrálását a Pi­lisi Parkerdőgazdaság Termé­szetvédelmi Oktatóközpontjá­ba, s így jönne létre egy komplex természetvédelmi tanintézet. Mindezek ellenére van gond bőven! — hangsúlyozta Szentendrey Géza. Jelenleg egy — ugyan fűthető —- faba­rakkban folyik az oktatás, mi­vel anyagi gondok miatt nem készült el az új — immár mél­tó környezetben felépülő — iskolaépület. S ugye vannak olyanok is, akik megkérdője­lezik az iskola létjogosultsá­gát, mondván: „Minek egy ilyen kis falunak két általános iskola?” Ezzel kapcsolatban az igazgató elmondta, hogy az erdei iskola nemcsak Viseg- rád, hanem a környék falvai­bái — Esztergomtól Szentend­réig — is fogad gyermekeket. S végül írja meg, kérem — folytatta Szentendrey úr, hogy nagyon fontosnak lá­tom, hogy a község két iskolá­ja jó kapcsolatban legyen egy­mással, s a másságot elfogad­va, együtt, és egymás mellett működhetnének. Szedlacsek R. Henrik A tavasszal megkezdett munkálatok — az anyagi gondok ellenére is — bár lassúbb ütem­ben, de folytatódnak Erdősi Ágnes felvétele Város és emlékezet Wolkóber utca Minden városnak j JL , megvannak azok az /•p®») egyéniségei, akik vAgtJv tetteit haláluk után is őrzi az emlékezet, bár ne­vük soha nem kerül be sem­miféle lexikonba. Az 1880-ban született váci Wol­kóber János emlékét is csak a szájhagyomány őrzi. A századelő váci polihisz­tora, városi mindenese volt ő. Gyógypedagógus, tanár, zeneszerző, népművelő. Bé­késen alkotó, fáradhatatlan ember, aki Uránia ismeret- terjesztő előadásokat tartott a váciaknak. Az első zeneis­kola megalapításán fárado­zott, hangversenyeket szer­vezett önzetlenül. A deákvári iskolához és házához közel található a Kereszt utca, melyet róla neveznek el. A város ön- kormányzata a napokban határozott erről a névado­mányozási albizottság ja­vaslatára. A döntés előtt a névvál­toztatás jogosságáról nem volt vita, ám valaki megkér­dezte: Miért csak Wolkó­ber, s miért nem Wolkóber János utca lesz a táblára ír­va? A kérdésre adott válasz­ban elhangzott a szakszerű magyarázat, de ettől függet­lenül is pontosabbnak lát­szik csupán a vezetéknév, mint utcanév alkalmazása. Wolkóber János ugyanis olyan példát adott családjá­nak, s olyan szellemet örö­kített meg otthonában, melynek gyermekei is köve­tőjévé váltak. Vác ma is köztiszteletben álló, élete nyolcadik évtizedéig is a ka­tedrán tanító, esti iskolán munkásokat oktató leánya, Wolkóber Margit tanárnő szolgáltatta erre a legfénye­sebb bizonyítkot. Az utcát méltán nevezik majd Wol­kóber utcának, de a Váci Városvédők és Városszépí- tők Egyesülete emléktáblát is elhelyezett itt, emlékezte­tőül a város hűséges, oda­adó polgárára. K. T. I. Bárhol is érdeklődtem Pomázott dr. Si­mon Lajos, a helyi GYIVI nyugalmazott igazgatója felől, mindenütt így kérdez­tek vissza: „a Lajos bácsit keresi?” S máris útbaigazítottak. „Lajos bácsit ke­resem” — kopogtattam hát magam is ekképp a megjelölt ajtón, mely mögött munkaidőben, akták között leltem rá az egykori igazgatóra. Érkezésemre felvet­te zakóját, még néhány utasítást adott kolléganőjének, amíg távol lesz, mit, ho­gyan rendezzen el, s máris rendelkezé­semre állt... — Úgy érzem, semmi rendkívülit nem csinál­tam egész életemben — mondja szerényen, a nyilvánosságtól kissé zavartan Lajos bácsi. — Ám azért nagyon jól esett a Szent István- napi kitüntetés. Úgy vettem, hogy a díj az egész kollektívának szólt, sőt a megyei neve­lőotthoni hálózat munkatársainak is. Egy em­ber jó munkája ugyanis nem tűnik ki: az csak akkor lesz eredményes, ha másokkal együtt csinálja, végzi el jól a feladatát. Természetes volt számomra a harminc éven át tartó mindennapos munka. Talán azért is talált meg ma ugyanitt, az intézet­ben: nyugdíjazásommal együtt ugyanis nem tudtam elhagyni ezt a helyet. A gyermekvé­delem sokoldalú munkát ad. Szerencsére ere­deti diplomám, a tanári végzettségem, illetve az azt követő jogi tanulmányaim lehetőséget is kínáltak ahhoz, hogy mindig azt csinál­jam, amit szeretek. így például ma, amikor már abbahagytam az intézet igazgatását, ugyanitt jogi munkaterületen dolgozom. — Gondolom nem elsősorban anyagi meg­fontolás vezérelte abban, hogy nyugdíjazása után is aktív maradjon. — Tudja, a gyermekvédelem, mellyel már 1963-ban, amikor a kaposvári intézet igazga­tója lettem, kapcsolatba kerültem, nem olyan, mint egy iroda, ahová reggel időre be kell menni, s délután fel lehet állni az asztal mellől. Ez egy 24 órás szolgálat, melynek végzésében sokat segített, hogy családom­mal együtt bent laktunk az intézet területén. Percre pontosan tájékozódhattam a gyerekek ügyeiről, s nem fordulhatott elő akár egy éj­szakai rosszullét sem anélkül, hogy engem fel ne ébresztettek volna a kollégáim. Az a különös mindebben — így visszatekintve a Pomázon eltöltött 30 évre —, hogy sohasem éreztem magam fáradtnak; még egy kiaivat- lan éjszaka után is frissen keltem. Bár ez ter­mészetes is: amit az ember szeret csinálni, abba sohasem fárad bele. Hasonlóképpen nem lehet elfásulni sem. Ahogyan a „gyer­mekanyag” változik intézetünkben, úgy kell, lehet is, folyamatosan megújulni, a vállalt feladat terhe alatt mindennap ismét és ismét nekikezdeni. — Mennyire voltak ehhez partnerei Lajos bácsinak a kollégák? — Látja, a gyermekvédelemnek ez is saját­ja: olyan hivatás, elfoglaltság ez, melyet egyedül, társak nélkül nem is lehet csinálni. Ugyanúgy, ahogyan az eredményeket is csak közösen lehet elérni. Voltak, minek is tagad­jam, nekem is keserű napjaim, engem is be­csaptak diákok vagy olykor cserbenhagytak a felnőttek. Mégis mindig azt vallottam: ha száz közül negyvenben csalódtál, nem sza­bad, hogy a többi hatvanban is bizalmadat veszítsd! — Mit tart az elmúlt negyven dolgos esz­tendő legfőbb eredményének? — Ami a szakmai érdemeket illeti — hangsúlyozva, azok elsősorban nem egy em­bernek, hanem egy jól együtt dolgozó mun­kacsoportnak köszönhetők — legnagyobb si­kernek azt tartom, hogy az elmúlt évtizedek alatt hatékonyan kiépült a megyei nevelőszü­lői hálózat rendszere. Ez a gyám alatt álló fiatalkorúakról való gondoskodás szerves ré­sze lett. Hiszem, s vallom, hogy azért értünk el ilyen eredményt ezen a téren, mert mind a kollégáim, mind a hálózathoz csatlakozó ne­velőszülők megértették: munkájuk gyümöl­cse a gyermekek elégedettsége, öröme, jó­kedve. S a „fizettség” mindezért a gyerme­kek részéről érkező hihetetlenül gazdag sze­retet. Vimola Károly felvétele — Azt azért — gondolom — már a hivatás választása idején tisztáznia kellett magában, hogy ez az a pedagógia munkaterület, ame­lyen összehasonlítva egy iskolában dolgozó kollégával, aránytalanul nagyobb a kudarcok száma, több a sikertelenség, gyakoribb a zsák­utca is. — Mindamellett, hogy ezt mindenki, aki a gyermekvédelemre teszi fel életét, számba ve­szi, megjegyzem: nem igaz, hogy az e terüle­ten dolgozó pedagógusok nem érnek el kéz­zelfogható eredményeket. Számtalan kisdiá­kunk végezte el az egyetemet, lett akár a más­hol nevelkedetteknél is jobb apa vagy anya. Nekünk, a gyermekvédelemben dolgozó peda­gógusoknak, úgy kell közelednünk ezekhez a sérült, sérülékeny gyermekekhez, hogy min­denkiben van valami jó! Azt kell valamennyi gyermekben megkeresni, azt kell belőlük élet­re hívni. Ez pedig olyan, mondjuk úgy sikerél­mény, mely merem mondani, nagyobb annál, ha például egy iskolában tanító tanár gyerme­ke orvos lesz vagy egyéb karriert csinál. — Van olyan mérce, amelyhez igazodva a gyermekvédelemben dolgozó kollégák lemér­hetik, hogy jól végezték-e sokoldalú munkáju­kat a gyerekekkel? — Elsősorban nem a hozzánk bekerülő gyermekek iskolai eredményei, de még csak nem is a magatartásuk alakulása a konkrét eredményesség mérőfoka. A gyermekvéde­lemben dolgozó pedagógusoknak egy belső mércéjük kell hogy legyen: ez a lelkiismere­tük. Magam ezzel úgy „dolgoztam”, hogy ese­ténként számba vettem: mit csináltam egész nap, megtettem-e mindent annak érdekében, hogy a rám bízott elkallódott, kidobott gyere­keknek pótolni tudjak valamit az elvesztett szülői szeretetből, a családi melegségből... Ha valamivel egy aktív életút lezárásakor ösz- szevetésként magamban számot vetek, az ép­pen ez: a lelkiismeretem. Ez az, mellyel bár­mikor, s bárkinek el tudok számolni. Sőt, ha tanácsot, segítséget várnak el tőlem a gyer­mekvédelem területén most induló fiatalok, nekik is csak ezt tudom útravalónak adni: lel­künk akkor lesz tiszta, munkánkat akkor vé­gezzük el hiánytalanul, ha megteszünk min­dent annak érdekében, hogy a ránk bízott gyermek ne csak intézetünkben érezze átme­netileg jól magát, de ha a körülmények enge­dik, mihamarabb vissza is jusson elveszített családjába. Mailár Éva

Next

/
Oldalképek
Tartalom