Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-21 / 220. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. SZEPTEMBER 21.. KEDD Demszky lapocskáiról Döntő szakaszába érkezett Budapest főpolgármesteré­nek, Demszky Gábornak a kétütemű Trabantok és Wartburgok ellen viselt há­borúja — láthattuk, hallhat­tuk pénteken késő este a te­levízióban. Hogy nagyobb legyen a hatás, másodperc­cel később maga a „hadve­zér” is megjelent a képer­nyőn, s a szemléletességet is a hatásfokozás szolgálatá­ba állítva mutatta meg két tenyerével, hogy milyen vastag lapocskákká kellene mielőbb összepréselni a le­gutolsó környezetszennye­ző kétüteműeket is. A főpolgármester egyide­jűleg azt is tudatta, hogy a fővárosi kétütemű-tulajdo­nosoknak nem kell autó nél­kül maradniuk, miközben megjelent egy Opel Corsa a szemünk előtt. Hatalmas kedvezményekkel, akár 60 havi részletre is megvásárol­hatják — Demszky tervei szerint — a legmodernebb kisautókat a kényszerű vá­lás előtt állók, akiknek ki­adásaihoz a főváros 30—50 ezer forinttal járul hozzá. Eddig az autóügyekben feltűnő aktivitást eláruló fő­polgármester legújabb fan­tazmagóriája. Emlékezzünk csak! Miközben a parkolási gondokon érdemben alig ja­vított a főváros, addig a ti­losban parkoló gépkocsikat könyörtelenül elszállíttatja Demszky úr. (Arról ne is be­széljünk, hogy ezek a gép­kocsik korántsem minden esetben akadályozzák a for­galmat, gyakran még járdák­ról is a „trélerek” tetejére kerülnek...) Mindez azon­ban eltörpül a „Trabant-há- ború” mellett, amelynek kárvallottjai — nem vitás — éppen a legszegényeb­bek közül kerülnek ki. Mert ki vonja kétségbe, hogy az a 10-15 ezer forint keresetű vagy éppen nyugdíjas, aki Trabijával hetente egy-két kört megtesz a háztömb kö­rül vagy éppen kimegy a piacra, azok a tulajdonosok — amennyiben a Demszky- féle prések valóban fenntar­tás nélkül minden kétüte­műt halálra ítélnek — nem hatvan, de még hatszáz hó­nap alatt sem fogják tudni kifizetni a nekik felajánlott, egyébként valóban szép, jó, kívánatos stb. vadonatúj kis­kocsikat. Magyarán ez a több ezer kárvallott ez eset­ben befejezi az autózást... Nem vitás, egyfajta ter­rorral állunk itt szemben, mégpedig olyan emberek kárára, akiknek jelentős ré­sze tényleg a létminimum határán tengődik, s akik nem vehetik föl milliós nagyságrendű éves jövedel­mük 65 százalékát egyszeri jutalomként, mint azt — egy diszkrét rövidhírből tud­hattuk meg az egyik napi­lapból, még májusban — Demszky Gábor megtehet­te. Ezért — ha már ennyire nincs tekintettel az Opel Corsákat megvásárolni kép­telenekre, s a környezetéből sem „súgott” neki senki va­lamiféle kompromisszumos javaslatot — szeretnék ez­úton legalább egyfajta köz­tes megoldást ajánlani. Sok­kal életszerűbb lenne, ha a főpolgármester úr a rendkí­vül agilis autóelszállító bri­gádjait elküldené néhány fu­var erejéig, mondjuk Auszt­riába, Svájcba vagy éppen Németországba, ahol össze­vásároltathatna néhányezer 8-10 éves kisautót az új lu­xuscsodák helyett azokkal is beérők számára. Az ilyen, két-hárornezer már­kás, a legtöbb Trabantnál vi­tán felül jobb állapotban lévő kisautókra biztosítsa a rendkívüli vámmentessé­get, s ha kell, a 12—24 vagy éppen 60 havi részlet- fizetési kedvezményt. No, és természetesen az új autókhoz beígért 30 ez­res bánatpénzt is, indokolt esetekben. Addig is, amíg a szegényebb trabantosok, wartburgosok is eljutnak oda, hogy egyszer ők is új autó-tulajdonosok lehetnek. Jocha Károly Egy vállalkozás kérdőjelei Tudja-e azt az önkormányzat vagy Budapest bármely arra il­letékes intézménye, hogy hány fizető- és szabályos par­kolóhely van a fővárosban? És azt, hány autótulajdonos? Illetve, hogy hány autónak kell parkolni Budapesten na­ponta, hetente, havonta és év­szakonként? Lehetséges-e, hogy több a közlekedő autó, mint a szabályos parkolási le­hetőség? S ha netán ez így len­ne, — hogy felülmúlja a szabá­lyos parkolási lehetőségek szá­mát a közlekedő járművek szá­ma — akkor szabad-e, erköl­csileg megengedhető-e, hogy begyújtsák a tilosban várako­zó autókat, és 5500 forintért adják vissza? Nem túl sok-e ez az összeg a mai gazdasági helyzetben, a mai adózási vi­szonyok mellett, a mai átlagjö­vedelemhez viszonyítva? S ha netán sok, nem vált-e ki felhá­borodást, nem bőszíti-e az au­tósokat? S ha bőszíti, érdekel ez valakit? Jól gondolták-e ki ezt az elszállítási rendszert és jól szervezett-e ez a munka — az ismeretlen helyre törté­nő eltüntetés — a tulajdonos szempontjából is? Nem csu­pán egyfajta presszió ez; nem biztosítottak ugyan a szabá­lyos feltételek, de ha szabály­talankodsz — fizetsz?! Nem okoz túl nagy stresszt az a pol­gárnak, ha az első percekben azt kell hinnie, hogy ellopták az autóját? Honnan tudhatja meg biztosan — ha története­sen senki nem látta —, hogy „hivatalosan” vitték el a kocsi­ját? Milyen kárt okoz ez a sza­bálytalankodó szervezetében, amíg „szélütötten” futkos a bi­zonyosság után? Kik azok a személyek (név szerint), akik ezt a munkát a legmagasabb szinten vezetik vagy felügyelik? Milyen felté­telekkel bérlik az üres telke­ket, ahol az autókat „parkol­ják”? Hogyan állapítják meg az elszállítási-, majd az őrzési díj összegét? Mi az oka an­nak, hogy a három és fél ezer forintot nemrég öt és fél ezer­re emelték? Mekkora rezsivel dolgozik a cég, milyen adófel­tételekkel és kiket dolgoztat? Tervszerűen fésülik-e át egész Budapestet vagy csupán ötlet­szerűen szállnak meg egyes körzeteket, kerületeket? Az öt­letszerűséget a pénzhiány ve­zérli? Vagy valami más? Pon­Hancsovszki János felvétele tosan mire fordítják, fordíthat­ják az így befolyt összeget? És milyen haszonnal dolgoz­nak? Mi történik akkor, ha a pol­gár sem aznap, sem másnap, sem harmadnap nem tudja ki­fizetni a szállítási és az egyre növekvő őrzési díjat? Válogatás nélkül minden szabálytalan helyen álló kocsit elvisznek a becserkészett terü­letről vagy tehetnek kivételt is? Van-e irgalom — mondjuk a kórházak környékén — a ne­hezen mozgó betegek számá­ra? Életben maradt-e az a fulla- dásos állapotban lévő kisfiú, akinek édesapja már hiába ke­reste a szabálytalanul, ám élet­mentésre várakozó saját gép­kocsiját. Onody Éva / Évforduló Szentendrén Néhány napja volt a 60, 55 és 50 éve avatott tisztek diplo­makiosztó ünnepélye. Akiket megpróbált a háború, és meghurcolt a béke is, emlékeik féltve őrzik úgy, mint múltak árnyait a régi várro­mok. Amikor a sok év előtti napra emlékezünk, először idézzük azok szellemét, akik hősi módon harcban estek el: Hozzátok fordulok mindig csak én, ha kialudni látszik majd a fény. és mindenütt csak vészes fellegek, akik mind tiszta szívvel haltatok, mint ahogyan a hulló csillagok ragyogva tűnnek el a semmiben. Köszöntjük azokat is, akik életük végéig magukban hord­ják a háborús sérülések nyomait, de azokat is, akik szembe­fordulva a diktatúrával, hosszú börtönbüntetéseket voltak kénytelenek elviselni, és azokat is, akik sokadrendű állam­polgárokként a társadalom perifériáján vegetáltak. Tiszte­lettel tekintünk azokra is, akik merészen nekivágva a nagy­világnak, próbáltak új nyelven új hazát találni, de tették ezt úgy, hogy hűek maradtak a régihez is. Nem könnyű sors jutott nekünk osztályrészül akkor sem, ha a világba szétszóródva, idegen utakon bolyongva új életet tudtunk teremteni a romok helyén, de akkor sem, ha kiközösítve társadalmunkból, alaptalan vádakat szórva ránk, bűnbaknak kiáltottak ki bennünket. Pedig sorsunk ad­dig sem volt sétaút, Trianonnak, ennek a győzelem fékte­len mámorában és az esztelen gyűlölet légkörében fogant történelmi baklövésnek áldozatai voltunk, amit Jaltában is szentesítettek. Sok éve mint húszéves fiatalok hagytuk el az ősi fala­kat, és most a véges emberi élet késő őszi avarában gázol­va még egyszer hajtsuk meg elismerésünk zászlaját azok előtt, akik ifjú életüket áldozták ezért az országért: Halottaink ha hívni tudnánk, ülnénk újra győztes ünnepet, a káoszból lenne végre rend, s oszlanának mind a fellegek. Halottaink ha hívni tudnánk, az éjszakán fény ragyogna át, szép hitük az égig érne fel köszöntve a csillagok hadát. Halottaink ha hívni tudnánk, lenne újra tündöklő csoda, s felejthetetlen emléketek nem fakulna el többet soha. Tiszay Géza A sátán parancsára? Ú jsághírben olvasom, hogy egy fiatal férfi, akit ismerősei illemtudó embernek tartottak, minden vita és néze­teltérés nélkül megölte az idős szomszédasszonyát és az áldo­zat segítségére siető nővérét pedig megszurkálta. A bíró­ság elé állított férfi kihallgatá­sakor arra hivatkozott és „csak” azzal védekezett, hogy ő csupán a ’’sátán parancsára” cselekedett. Ennek kapcsán eszembe jutott egy közelmúlt­ban olvasott másik újsághír is, miszerint egy többtagú fiata­lokból álló banda szentmise alatt beordította a szigethalmi templomba: „A sátánt imád­juk”. A rádió műsorában pedig előadást hallottam azokról a zsaroló gyerekekről, akik ve­réssel, sőt megöléssel fenyege­tik a jobb módú társaikat. Szinte elhűlve figyelünk fel a tizenéves fiataljaink hideg, „bűnözői” viselkedésére. Hová züllesztették ezt az ifjú­ságot, hogy idáig süllyed­tünk?! Jól emlékszem azokra az időkre, amikor a magyarságtu­dat fejlettsége, az erkölcs, a tisztességes magatartás és az idősek tisztelete, sőt szeretete jellemezte az ifjúságunk kö­zösségi életét. Ezek a hajdani fiatalok sohasem érezték szür­kének vagy érdektelennek az életüket csak azért, mert nem a pénz, az anyagi javak és a híg szórakozási formák domi­nanciája volt a jellemző és meghatározó akkoriban. A kommunizmust megelőző kor­szakokban a cserkészek, a Má- ria-kongreganisták, a Kalot-if- jak és a különböző sportkörök tagjai nem afféle „krimi-közjá­tékokban” élték ki ifjúi hevüle­tüket, hanem sokkal neme­sebb életvitel és színes, érté­kes ifjúsági élet kialakításával. Az olvasott és hallott hát- borzongató események bár­mennyire is megdöbbentőek, úgy vélem, hogy a társadal­munk még mindig nem ismer­te fel kellő súllyal az ifjúsá­gunk egy részének igen vesze­delmes irányba való haladá­sát, pedig az idevezető meg­nyilvánulásoknak úton-útfé- len tanúi lehetünk. A legtöbb felnőtt nem is sej­ti, hogy mi is ez a rákos vad­hajtás az ifjúsági szubkultúra mocsarasodó vidékén. A szü­lőknek fogalma sincs arról, hogy kamasz fiuk miért nyirat- ja le nullással a haját vagy mi­ért tépi rongyosra a vadonatúj farmerét, mielőtt kilép az utcá­ra. Nem tudják, hogy gyerme­kük hova jár pomóvideót néz­ni, hogy kikkel barátkozik, csak jajgat papa, mama, hogy gyermekük szobáját teleköp­ködik az odajáró haverok, és nem értik, hogy miért szól fül­siketítőén gyermekük szobájá­ban a zörgőmasina. A szülők lassan már természetesnek tart­ják, ha fiacskájuk fülbevalót visel. Ha jobban odafigyelné­nek, észre kellene venniük, hogy gyermekeik a haverok­kal milyen mosdatlan és alpá­ri szövegeket használnak, amely bizony undort keltő. A diszkósok és árnyalataik csicsamicsa butikból öltöz­nek. A rockerek szegecses bőr­szerelésükön csörgő díszek­kel, bohócruháikkal és ragasz­tószagukkal csak utálatosan nevetséges figurák. Mindezt a szülők a modem divat jegyé­ben könyvelik el magukban, tovább azonban nem néznek, pedig itt vannak már nyomuk­ban — bár még elenyésző számban — a sátán gyerme­kei, akiket nem könnyű felis­merni! A demokrácia adta liberaliz­mus jegyében bárki, bármit megtehet, mert az „emberi sza­badságjogot” hatóságilag nem lehet betiltani. Ez a „szabad­ságjog” lehetővé teszi, hogy egyes, vad eszközökkel megál­dott fiatalok a telefonfülkéket, a forgalmi jelzőtáblákat meg­rongálhatják vagy a buszmeg­állók váróhelyiségeiben sú­lyos károkat okozhatnak, és sorolhatnám a barbár cseleke­deteket egészen a betörésekig, a lopásokig. Mindez az elmúlt sötét évtizedek terméke, mert hazánkban az eldobott erköl­csi normák hiányában, ma mintegy 400 000 „veszélyezte­tett” gyermek él, akik az el­vált szülők elhagyottai, akik intézetekben kallódva nevel­kedtek, és sokan a tököli fiatal­korú börtön lakói, akik a kiala­kult „szabadosság” áldozatai. Ma ott tartunk, hogy a társa­dalmunkból kihalni látszanak a legalapvetőbb erkölcsi érté­kek. Az elítélt régmúltban kell kotorásznunk, hogy összerak­junk valamit az ifjúság züllésé­nek megállítására, és felmutas­suk az értékes ember etikus életmódját. Erre kellene töre­kednie elsősorban a pedagógu­soknak, az egymással ideoló­giai harcban elfoglalt pártpoli­tikusoknak, a médiák fórumai­nak és főleg a gyermekük tisz­tességes jövőjét kívánó szülők­nek! Ne csak a saját kocsijaik váltogatásával vagy a vagyon­szerzés lehetőségeivel törődje­nek, hanem szemüket vigyáz­va tartsák gyermekeiken, szen­teljenek több időt gyermekeik becsületes, erkölcsös emberré nevelésére, mert a fiatalok lel­kében pokoli tüzet szíthat az a most még kisszámú lökött ka­masz, aki társait is a maga élet­nívójára akarja zülleszteni! Eltűnődöm a sztrájkkal fe­nyegetőző pedagógusok kisik­lott életszemléletén, akiket Gárdonyi Géza a „nemzet nap­számosai” néven nevezett, mert a nemzet feletti felelőssé­gük legalább akkora, mint egy ország uralkodójának. Rajtuk múlik, hogy igazi eszmények jegyében éljen és virágozzék a tanulóifjúságunk öntudata. A nevelés sztrájkját egy igazi, öntudatos, hivatásból vállalt pedagógus sohasem engedheti meg magának, bármilyen ke­serves is a léte, mert élete összfonódik a fiatalokéval, akikbe a reménység és az akti­vitás magvait kell elhintenie. N e felejtsük el, hogy há­rom évvel ezelőtt, egy lé­lekben sérült nemzet kívánt talpra állni, hogy emberibb életformát alakítson ki magá­nak a jövő folytatására. E nagy munkára az ifjúságunk van hivatva. A magyar társadalom leg­égetőbb feladata ma az, hogy megóvja a fiatal nemzedéke­ket a lélekrombolástól. Monostory Imre

Next

/
Oldalképek
Tartalom