Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-18 / 218. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. SZEPTEMBER 18., SZOMBAT 7 Szuhay Balázs A teremtésit! K ezdetben vala a káosz. Itt tartunk most. A történet elbeszélésében. A kezdetnél. Amikor Isten megteremtette az eget és a földet. A föld puszta volt és üres. Isten szólt: legyen világosság. És lón világosság. Isten látta, hogy a világosság jó. Látá ezt Lucifer is, mert mint mondám, világos volt. De ő csak fintorga és fanyaloga. Kérdé az Úr: „S te, Lucifer, hallgatsz? Önhitten állsz? Dicséretemre nem találsz-e szót? Vagy nem tetszik tán, amit alkotók?” — „S mi tessék rajta?!” — kezdé Lucifer az ő napirend előtti felszólalását, majd fitymá- lá a világosságot. Az Úr ekkor kinyilvánította az ő kompromisz- szumkészségét, s hagyott némi reszlit a setétségből is. Elválasztó egyiket a másiktól: nappal leve világosság, s éjszaka leve sötétség. Ennek levét isszuk mindmáig a villanynak az ő számlájában, melyhez Lucifer még áfát is teve. így múlott el az első nap. Második napon az Úr megte- remté az égboltot. Lucifer újfent fintorgásra húzá az ő orrát: „Minő bolt ez, ahol nem kapható semmi?...” Ezért az Úr a harmadik napon megteremté a szárazföldet s a tengereket, a fákat és a növényeket. Isten látta, hogy ez jó. Látá ezt Lucifer is, és szerfelett bosszankoda. Perlekedett is, mint a vízfolyás: „Az ember ezt, ha egykor ellesi, Vegykonyhájában szintén megteszi.” Ám az Úr csak legyintett erre, hiszen még nem volt sem ember, sem Bős, sem Nagymaros, így a módosító indítványt korainak tartá, s leszavazó. A negyedik napon szóla az Isten: „Legyenek világító testek az égen, s válasszák el a nappalt az éjszakától!” És megteremté a Napot és a Holdat. Ám Lucifer ezt keveslé, így az ő kedvéért megteremtettek a csillagok. Azóta süt hétágra a nap, és ötágra a csillag. Az ötödik napon Isten megteremté a nagy tengeri állatokat, és mind az élőlényeket, amelyek mozognak vagy a vízben úszkálnak. És teremte röpködő' madarakat is. És látá, hogy ez jó. De Lucifer ismét belekotyo- ga, így levének olyan állatok is, amelyek kétéltűek levének, vagyis képesek levének arra, hogy átüljenek a vízi frakcióból a szárazföldibe — s viszont. És levének szabad madarak is, melyek a zavarosban halászának. Ötödik napon szóla az Isten: „Hozzon létre a föld élőlényeket fajuk szerint: háziállatokat és mezei vadakat!” És látta, hogy ez jó. De újfent konszenzusra lépének: helyt adván Lucifer módosító javaslatának, megszületének a csúszómászók is. A hatodik napon Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá!” Itt már többesszámban be- széle, tudván, hogy ezt sem úszandja meg Lucifer nélkül... Ezért teremte embert a saját, valamint Lucifer képmására. És neki adá a földet, annak minden állatával s növényével, hogy legyen mivel táplálkoznia. És látá, hogy ez jó. És Lucifer is látá, s meg is nyugoda, mert látá előre, hogy az emberek úgyis egymást fogják zabá- landani... A hetedik napon az Úr meg- pihene, mert munka nélkül ma- rada. És látá, hogy ez így jó. Meg is állapító: „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen.” Szóla, s elfordító fejét a földtől. Nem így Lucifer. Ő az azóta eltelt évmilliók alatt is homokszemcséket szóra a gépezetbe, s hű társával, az emberrel kénsavval színtelenített tüzelőolajat önte a motorba. És pusztaiénak az állatok s a növények, s összevissza kanyarognak a folyók, elmeciarosodnak a határok. S újra jő a káosz, vagyon a nagy semmi. Kinek a vagyon, kinek a nagy semmi. Az Ur látja, hogy ez nem jó. Kére is vissza a földet, de csak kárpótlási jegyet kapa. Most éppen licitál rája. Ha visszakapja, kezdheti elölről a földnek az ő teremtésit. A teremtésit... Szilágyi Ferenc Dog center Dog center — szép szó, kutyajó szó, a Balatonnál mely a Magyar Tenger büszke nevét viselé ám ma levantei víz: szennyes, zavaros, szinevesztett nyelvileg is: Caravan, mondja a csáb-felirat és pálmát látsz rajt, tevesort meg hóköpenyű mórt nem jegyenyét s paripát; vesd el az ily mucsais jelképet: fütyülős pálinkát s ráncba szedett gyolcs ősi fehérneműdet: Dél s Kelet itt a divat: a Tropical Topless, míg vánszorgunk nyugatabbra támad a nyelvben is a tarka bazár, a Kelet s Balkán: Zimmer frei és Rooms to let, ice, popo-show-bár csak szoba nincs, otthon — hon e hazába’ — Sorry! Árkossy István grafikája HUMORÚ TÜKÖR Boldog békeidők Szilágyi Dezsőnél, a hirtelenharagú igazságügy-miniszternél Barcsay Domokos képviselő egy fiatal jogászt protezsált törvényszéki bírónak. A miniszter pár nap múlva ezt a választ adta a képviselőnek: — Nem nevezhetem ki a pártfogoltadat, mert azt hallom róla, hogy iszik és goromba. — Ettől nyugodtan kinevezheted, kegyelmes uram — vágott vissza a képviselő —, mert nem iszik többet, mint én, és nálad nem gorombább. * Főúri körökben rossz néven vették, hogy And- rássy Gyula gróf még külügyminiszterként is jó barátságban van Munkáccsy Mihállyal, a világhírű festővel. — Hogy tudsz miniszter létedre barátkozni azzal a piktorral, aki néhány éve még asztaloslegény volt? — faggatta Andrássyt az egyik barátja. — Mondd csak, kérlek — kérdezte a miniszter sebző gúnnyal —, ki volt Raffaello korában a külügyminiszter? — Honnét tudjam én azt? — hökkent meg a kérdező. — No lám, de azt még te is tudod, hogy ki volt Raffaello! * Tisza Kálmán miniszterelnök egy reggel az egyik minisztérium előtt ment el, és úgy gondolta, bemegy, szétnéz a tisztviselők között. A portásnak bemutatkozott, mire az közölte, hogy a tisztviselők közül még senki nem jött be. — Nem baj —- mondta Tisza —, majd megnézem a helyiségeket —, és a portás kíséretében szobáról szobára ment. Az egyik helyiségben találtak egy tisztviselőt, aki az íróasztalra dőlve aludt. A portás fel akarta kelteni, de a politikus leintette: — Az istenért — súgta a portásnak —, ne keltse fel, mert még ez is elmegy! * Geszti otthonában gróf Tiszai István miniszterelnököt felkereste az egyik régi ismerőse. Protekciót kért egy bírósági aljegyző érdekében. — Nagyon sajnálom — szólt Tisza —, nem tehetek ma már semmit. Amint látod, magam is állás nélkül vagyok. Bajor Andor Miért bús a búsgerlice? Tulajdonképpen avval kezdődött a baj, hogy elém állt „Az égő vakolat” című faliújság felelőse, Gyámba Béla, és így szólt: — Hallom, van valami versed; hát hozd fel, mert lik van a jövőheti faliújságon! Ma már csak kevesen tudják, hogy mit jelentett a lik „Az égő vakolat”-on, és általában a faliújságon. Akkoriban nem keletkezett az ilyesmi magától. Hanem valaki fúrta, ütötte vagy fűrészelte a faliújság likait. Ahol az olvasók nem őrködtek, ott olyan volt a faliújság, mint az ementáli sajt. Többnyire azok idézték elő a likat, akik nem írták meg.a rájuk rótt szöveget, de azt sohase tették véletlenül... Hanem az volt a titkos céljuk, hogy a faliújság ne tudjon fönnmaradni, dacolni a fallal, hanem süly- lyedjen el a falban, mint a meglékelt hajó a hullámokban! Aljas tervük azonban mindig meghiúsult. — Van egy versem, de egy madárról szól — védekeztem. — Az is jó — mondta Gyámba Béla —, ha beleírod a végére, hogy a madár is harcol, mint minden dolgozó. — Hát azt beleírhatom — mondtam szolgálatkészen. Hazamentem, törtem a fejemet. Nem volt semmiféle versem. És csak annyit tudtam róla, hogy egy madárról szól. Hajnalig körmöl- tem, és reggel már oda is adtam Gyámba Bélának. „Búsgerlice” volt a címe. Gyámba Béla csak az utolsó szakaszt olvasta el, amiről azt hitte, hogy kiegészítésképpen írtam. „A gerlice rokona a békegalámbnak. Azoknak szól dala kik előre haladnak”. — Ez már döfi — bólintott Gyámba Béla — barátom, ez újabb csapás lesz a főcsapás irányában! Másnap betömte vele a likat, és abban is igaza volt, hogy csapásnak fog bizonyulni. Ugyanis meglátogatta az épületet Komyik szaktárs a főépületből, egy dzsippen. Leugrott bilgerli- csizmában, majd berohant és úgy száguldozott a folyosókon, fújva, mint a sértett és labirintusba tévedt vadkan. A faliújság körül álltunk, felelősök és lantpenge- tők, de hiába bíztunk benne, hogy elkerüljük a figyelmét. Egyszer csak ott volt, áttörte falanxunkat és megtorpant „Az égő vakolat” előtt. Egyből az én versemet nézte, két szép és apró szemével. — Miért bús a gerlice? — hördült föl. — Talán azért, mert a földesurak siratják a hajdan összeharácsolt erdeiket? Gyámba Béla elfehéredett, egy darabig csak az ujjával mutogatott reám, mígnem kinyögte: — Én is mondtam neki: a végére bele is írattam egy új szakaszt, ami az egészet megmagyarázza... Komyik szaktárs szemügyre vett. — Annyi nem elegendő! Az egészet a földesurakról kellett volna írni, és nem egy madárról... Aztán élesen megkérdezte. — És miért bús a gerlice? Hadd halljam! — így mondják neki — nyögdécseltem — talán: mert olyan neki a hangja. — Még védi, magyaráz- gatja? — vakkantott reám — No de, megmutatom én magának. Aztán intett, hirtelen ötlettel. — Jöjjön: megmutatom a kultúrbizottságnak, hogy kik búsulnak és sírnak, amiért a földesurakat nem hagytuk vért szívni! Elindultunk a kocsija felé. Vérben forgott a szeme. — Ki fia borja maga? Tán gyárosfi? — Nem. Az apám állami tisztviselő volt. (Legyintett.) — Az se szép! Beültünk a kocsiba. Én olyan fehér voltam, hogy faliújságot lehetett volna reám akasztani. — Mars — szólt a sofőrre —, maga is megéri a pénzét. De — fordult hozzám — evvel befellegzett a búsu- lásának. Nekem ugyan az volt a benyomásom, hogy éppen most kezdődött el. — Hová megyünk? — kérdezte a sofőr. — Elég, ha én tudom. De ha mindenáron ki akarja csikarni belőlem: hát a főépületbe... Lassan döcögtünk, aztán a kocsi megállt. — Maga is megéri a pénzét — szól Komyik a sofőrre. — A rendőr állított meg — motyogta a sofőr. — És miért? Tán a rendőr sem áll itt a nép szolgálatában? — A rendőr a közlekedés szolgálatában áll — mondta a sofőr komoran — bizonyára lát valamit. ...Ébben a pillanatban megjelent előttünk egy elefánt, aztán egy második. — Keresztbe jön a Kluczky cirkusz — mondta a sofőr. És valóban, az elefántokat három púpos teve követte. Komyik előrehajolt. — Ilyenek a púpos tevék? -— kérdezte bizonytalanul.-—Nagyjából ilyenek — feleltem szolgálatkészen. Aztán megjelent szürke pejlovon egy rózsaszín szoknyás, arany melltartós műlovarnő. Komyik hátrafordult és felém kacsintott. — Ez már döfi? Mi? — majd hozzátette — Mi a fenének ír maga búsgerlicé- ről? Az ilyesmit igazán abbahagyhatná. Inkább nézze azt az arany melltartós kis elvtársnőt! — És közben megjelent a bohóc, rikító ruhában, zöld bugyogóban, tisztelgett a kocsinak, azután cigánykereket vetett. Komyik harsányan fölkacagott, dülöngött, majdhogy ki nem esett a járdára. — Mennyi ötlet — mondta könnyezve —, mennyi tehetség van a dolgozókban! Aztán ismét hozzám fordult. — Látja, ilyen vidám kérdésekről kell írni! Tán Ke- renszkij macskájának találja ki, hogy a gerlice búsul, amíg harcolunk? — Ilyen neki a neve — bizalmaskodtam. — Nem azért bús, mert búsul. Ahogy az árvacsalán se azért árva, mert leütötte a hajókötél az édesapját. Komyik hosszan reám nézett, aztán elmosolyodott. — Magának valószínűleg igaza van: sőt, száz százalékig meg vagyok erről győződve! Az órájára nézett. — Különben is, lekéstünk arról, hogy az üggyel tovább foglalkozzam. Menjen tehát vissza: és írjanak jó, jobb és legjobb faliújságot. Olyat, amilyen az volt, amit elolvastam! Kinyitotta az ajtót, mosolyogva kezet nyújtott. — Ha akar, írhat a jövő számra még jobb verset a búsgerlicéről: ne álljon meg a fejlődésben! Amíg kikászálódtam, hallottam, hogy utasítja a sofőrt. — Hajtson a Fülharmóni- umra! Hadd lám az elvetemedett muzsikusok miben törik a fejüket.
