Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-10 / 211. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP IFJÚSÁG 1993. SZEPTEMBER 10.. PENTEK ... még jöttek velem a gyerekkori fák... Kivágtak két fát Budapesten. Helyette épült sátor, víg lesz a színház . A tény már csak nem is híranyag. A fákat megvédeni nem tudó zöldek és a kivágást elrendelő hatóság vitáját majd eldönti a bíróság. Az élet pedig megy tovább, fákkal vagy anélkül, és a mindennapok gondjai között lassan már mindegy lesz, hogy kivágják-e a fákat, vagy meghalnak azok maguktól is szép csendben, városaink egyre szennyezettebb levegőjétől. De talán lesznek még, akik konok hittel újabb és újabb fákat ültetnek. Vékony derekú nyírcsemetét, vagy platánt, esetleg diót is, nem törődve azzal, hogy lombjuk sűrűjét már csak az utódaik élvezik. Nekik küldöm ezt az írást. És azoknak is, akik talán éppen holnap készülnek aláírni vala- mely gyanútlan juhar halálos Ítéletét... „Ha futottam, jöttek velem a gyerekkori fák Égbe ütöttem fejem Árkot ugorva át.” (Kiss Dénes) Úgy kíséri végig gyerekkorom tovatűnt napjait az erdő, mint ösvényeit a lombjain át meg átsütő nyári napsugár: velem van, fénye melegít, aztán eltűnik megint, hogy legyen mire várni fájó szívvel a zimankós téli napokon. Nagy sétákra emlékszem, hármasban mentünk, anya, apa, meg én. Közel volt az erdő, nem is nagyon volt más szórakozásunk abban a kis dunántúli faluban, Sárosdon. Szüleim vékonypénzű pedagógusok —, szolgálati lakásban; szinte még maguk is gyerekek. Papun- dekli doboz az asztaluk, lexikon a székük — és hétvégeken az erdő. De micsoda erdő! Néha még ma is álmodom, hogy előreszaladok a keskeny kis úton, orromban érzem a fenyők kesernyés illatát, lábam alatt pici ágdarabkák, fenyőtű zizegése, és a fák égbenyú- ló ágai között átkéklik az ég. Érzem a titkok ízét is, amit mindig tartogatott nekem egy-egy ilyen erdei út: a tavalyi száraz fű közül hirtelen a fényre szökkenő első hóvirág, a tisztáson piros gyümölcsét kínáló som, a sünburkát levető fényesbarna gesztenye, és még télen is, igen, a lábam elé guruló fenyőtoboz, amivel olyan boldogan lehet futni a hóban, mutatni anyáéknak a tenyerembe simuló kincset: — Nézzétek, mit találtam! Néha úgy is ébredek; ökölbe szorított kézzel. Nem nyitom ki még egy ideig, kapaszkodom az álmomba, pedig tudom, hogy a kezem üres, üres... * * * Sokat költözködtünk, de az erdő valahogy mindig jött velem. Tápiószecsőn az ablakunkból is látni lehetett. Szerettem nézni változásait. Egyszer rengeteg színes krétát és festéket kaptam. Akkor le is rajzoltam az erdő színeit. A képek sokáig ott lógtak bekeretezve a szobám falán. A tavaszi volt a legvidámabb. Annyi féle zöldet tettem bele, hogy már szinte fájt. A nyári erdő érett volt, mint egy zamatos, bő levű körte. Az őszi meg meleg, akár a barna kockás mohersálam. De én a téli erdőt szerettem a legjobban, mert az ablakom négyszögére rajzolódó csupasz faágakra mindenfélét ráaggatott a képzeletem. Ott egyszerre lehetett tavasz, és körteízű nyár, barnakockás ősz és újra tél — hol csak úgy szürkén, hol meg hófehéren. Ezüst is volt ez az erdő, és gyémántot ringató. Benne volt a mesék égigérő fája, meg persze róka is — a holdat bámuló. És benne voltam én, puha mohaágyon, lábamat lógató, vagy fűszállal a számban, hangyák sürgését figyelő. Mesékre is emlékszem még, és dalokra, mind az erdőről szóltak. Az ősi hitvilág emlékei fa képében tudósítottak az évezreddel előtti sámánok, táltosok titkos tudományáról. Mohák, zuzmók, páfrányok szövedéke nőtte be ezeket a legendákat. Gyerek voltam még, és azt hittem, hogy minden világhegy közepén áll egy hétvagy kilencágú fa, amelynek gyümölcse és nedve táplál minden életet. * * * Mikor Zuglóba költöztünk, még mindig hittem a csodákban. Itt már nem volt velem az erdő, de a házunk előtt nőtt egy vénséges hárs, ágai benyúltak a nyitott ablakon, illata hódító teagőzt varázsolt kö- rém. Sárgarigó is fészkelt az ágain, néha egészen közel merészkedett. Fényes tollain fénypászmák csúszkáltak, és nekem a városi szürkeségben járva is volt kire gondolni. Ha csak úgy magam elé mosolyod- tam, az emberek nem tudhatták, hogy eszembe jutott: van egy öreg hársam, és rajta egy rigó. * * * Ezt az öreg hársfát nagyon megsirattam. Örülni kellett volna pedig, mert kicsi, kopott zuglói lakásunkat egy gödöllői családi házra cseréltük. Ott aztán minden volt: kesernyés illatú fenyők és diófa az udvaron; még rigó is, mása a réginek. Az ablakunkból látszott az erdő, és apa meg anya három kicsi nyírfát ültetett a ház elé nekünk. Furcsa volt látni, ahogy körbetáncolják a testvéreim. Én valahogy nem tudtam örülni neki. Életem legszebb tavasza volt pedig, akkor voltam tizenhat éves. Néztem a fák körül ugráló kicsiket, és nagyon fájt a szívem. Egyszerre hiányzott a markomba szorított fenyőtoboz, a mesék ezüst fái, az öreg hárs illata, és a gyerekkori dallam valami erdő sűrűjéről, ami sehogysem akart az eszembe jutni. * * * Akkor még nem tudtam, hogy ebben a nevenincs bánatban már ott lopódzik felém a betegség is, aminek talán csak mostanában látni a végét, alig egy évvel az érettségim előtt. Akkor, abban a nevenincs bánatban már ott lapult a minden mást, és minden szépséget az életemből kiszorító kór. * * * Hetente kétszer is jártunk apával a városban. Szürke és zajos volt most is, de hiába próbáltam a rigómra gondolni; már nem tudtam mosolyogni. A vizsgálatokra gondoltam, a műtétre, a gyógyszereimre, és vártam mindig a következő leletet. Sok idő telt el így. Színeit váltotta az erdő, újra eljött a tavasz, meg a körteízű nyár. És ez a nyár újabb költözést hozott. Másodszor is visszamentünk Pestre, hogy az orvos és a kórház közelebb legyen. * * * Az új házunk panelból van, s mi fent lakunk a legmagasabb emeletén. Ha kinézek az ablakon, egy gyárat látok. Hatalmas kéményén szürke füst tódul kifelé. Sehol egy hárs, sehol egy rigó, csak varjakat látok télen, csapatba verődve repülnek, szemben a széllel. Az úton autók rohannak ismeretlen céljuk felé, dübörgésük felhallatszik a szobámba, amelynek falán már nincsenek ott a képek amiket annyi, de annyi színnel festettem egyszer. Eltűntek a költözésnél, vagy nem is kerestem őket, már nem tudom. Tovább biflázom a kémiát. * * * Egy napon aztán, szinte észrevétlen, megjön a tavasz. Most veszem csak észre, hogy az út túlfelén, szemben az erkélyünkkel fiatal kis fák bókolnak a szélben. Még magoncok lehettek pár évvel ezelőtt. De micsoda erdő lehet majd belőlük! Megjön a leletem is, az utolsó vizsgálat eredménye. Meggyógyultam, meggyógyultam, meggyógyultam, mondogatom magamban. És furcsa módon megintcsak Kiss Dénes, a költő szavai jutnak az eszembe: „Ha futok, még jönnek velem a gyerekkori fák Csak a mesék a réteken Nem történnek tovább.” Richter Ingrid DOKUMENTUM hazug emlékek Hazug Akinek dolga akad a pestszentlőrinci szakorvosi rendelőintézetben, az emeletre vezető lépcső fordulóiból rálát egy hosszú, földszintes épületre, amelynek homlokzatán a következő, csupa nagybetűvel írt mondat olvasható: ÉLJEN A MAGYAR- SZOVJET BARÁTSÁG! A betűtípus még a Rákosi-kor- szakra, vagy a Kádár-korszak elejére vall. Mindez látható ma, 1993 augusztusában, amikor már régen nem létezik az a Szovjetunió, amellyel sokféjelképek, le szál fűzött ugyan össze bennünket, de barátsággal sohasem viseltetett irántunk. Vajon kik, miféle erők képviselői, és milyen megfontolásból hagyták fenn ezt a minden magyar ember számára rossz emlékű, torokszorító, hátborzongató és hányingert keltő mondatot? Ha valaki a 95-ös busszal, vagy a 28-as villamossal utazik, valahol a gyűjtőfogház, és a Zsombék utca között egy magas épület homlokzatán megláthatja azt a címen, amely a Kádár-korszak keservesen hosszú évtizedeiben volt az uralkodó embléma: legfelül a vörös ötágú csillag, mint valami bolsevik szentség, alatta egy címerpajzs, amelynek kontúrjai emlékeztetnek a dicsőséges ’56 megnyomorított és megcsúfolt Kossuth-címerének kontúrjaira, a címerpajzs körül pedig búzakoszorú, hogy a tragédiákkal teletűzdelt TSZ-világ is szimbolizálva legyen; a búzakoszorú két fele pedig pi- ros-fehér-zöld, illetve vörös szalaggal befáslizva. Kiknek áll érdekében, hogy történelmünk e szégyenteljes jelképe ma is ott díszelegjen mindenki szeme láttára, megcsúfolva országot és nemzetet? Miért kell ezt elviselnünk három és fél évvel a szabad választások után? Vajon a kerület polgármestere, vagy az ön- kormányzati képviselő nem tud erről? Vagy tud, csak tenni nem akar? Kivár? Hátha újra „divat” lesz a bolsevik embléma? Előttem egy hivatalos irat, rajta a hivatalosságot jelentő körpecsét: „Március 21” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet, Kakucs. Az irat kelte: 1993. január. Kérdésemre, hogy vajon a tsz, e nemes intézmény a tavaszi napéjegyenlőségről kapta-e nevét, amelyhez a mai napig is oly csökönyösen ragaszkodik, a vezetőség válasza csak egy rezzenéstelen arc, esetleg rossz emlékeket idéző so- molygás, amelyben valami ilyesmi van: „Mit ugrálsz, pajtikám?” Nem látod, ki az úr? Emlékezz csak a ’19-es Lenin-fiúkra; emlékezz — és félj.” Hát itt tartunk. Csak nézzük egyik-másik politikai jogutód — Ady szavaival — Disznófejű Nagyúr-szerű fizimiskáját, halljuk ahogyan ontja magából a beprogramozott mondatsémákat, akár egy számítógép — akár egy lelketlenül és szellemtelenül számító gépPedig, mi magyarok, magyar szívűek emberi hang után áhítozunk. Nem akarunk többé látni sem hazug feliratokat, sem rémuralmakat megtestesítő emblémát, sem a véres és vörös diktatúra dátumát magában foglaló körpecséteket. Nem, nem akarunk — soha többé. Bringer Henrik
