Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-10 / 211. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP EMLÉKEZÉS 1993. SZEPTEMBER 10., PÉNTEK 7 Követünk: Kossuth Lajos A régi rendi országgyűlések utolsó követválasztása 1847-ben volt. Ez a pozsonyi országgyűlés alkotta meg az 1848. évi III. törvénycikket, s ebben a képviselőkre vonatkozólag a népképviseleti rendszert — amely mai parlamentünk jogelődje. Miként a pozsonyin, úgy a pestin is Kos- suthé volt a vezetőszerep. Őt valóban a nép küldte oda... Csillaga merészen ívelt azóta, hogy 1832-ben megjelent az országgyűlésen. Nevéhez fűződik országgyűléseink sajtónyilvánossága. Börtönt kellett viselnie e merész reformért. S amikor onnan kikerült, megalapította a Pesti Hírlapot — s ezzel megvetette a modem politikai hírlapírást. Negyedfélévig vezette e lapot. Ám az elébe gördített akadályok miatt meg kellett válnia tőle. Új lap indítására nem kapott engedélyt. Ekkor Pest vármegyében találta meg azt az arkhimédészi pontot, ahonnan megmozdította a világot. 1847-ben ugyanis Pest vármegye követéül választotta meg Kossuthot, a „zemplényi fiskálist”. Az országos ellenzék vezére akkor Batthyány Lajos gróf volt — a későbbi vértanú miniszterelnök. Főkortese pedig egy rendkívül mozgékony fiatalember, aki -— mint öreg úr él emlékezetünkben — naplójában rendkívül büszke e választásra: Podmaniczky Frigyes báró. Naplója lesz kalauzunk. Batthyány feltétlenül szükségesnek ítélte, hogy Kossuth bekerüljön a parlamentbe. Egyfelől nagyszerű képességei miatt, másfelől: nehogy Kossuth Pesten mint néptri- bun álljon olyan mozgalom élére, amely a Pozsonyban ülésező országgyűlés munkáját gyengíthetné. A grófnak azonban Kossuth-pártolásában meg kellett győznie mágnástársait, akik eleinte Kossuth részéről saját osztályuk elleni „orvtámadást" sejtettek. A jelölő értekezlet gróf Ráday Gedeon lakásán volt — Szép utca 3. —, a mai napig meglévő, első emeleti oszlopos teremben. Teleki László gróf lelkesen kiállt Kossuth mellett, noha állásfoglalása csak elvi értékűnek bizonyult, mivel ő — írja Podmaniczky — „nem ismerte az alantasabb viszonyokat... azon osztályát az emberiségnek, amelynek megnyerésére egy követválasztásnál feltétlenül szükség van; ő a szalon és parlament embere volt, de nem a kortesanyáké.” — A választási kampányt nem is ő, hanem Ráday Gedeon gróf és barátai szervezték meg, akik rendelkeztek Ápor- ká\al, a leghíresebb kortessel. Podmaniczky a váci járást dolgozta meg. Ehhez külön ruha kellett, amely hosszú felöltőből, cilinderből, pepita nadrágból és esernyőből „kom- ponáltatott” — s amelyben a század végén a Közmunkatanács elnökeként is megjelenik. Mennyire különbözött ez a „gúnya” a cifra szűrből, pity- kés dolmányból, mellényből, lovaglónadrágból, darutollas kalapból és élesre fent solinge- ni kardpengéből „szerkesztett- től”. A fiatal báró három hétig nem viselt más ruhát. S mivel finom „européer” volt, még glacékesztyűről sem feledkezett meg. Ez utóbbiból majdnem baj lett. Amikor ugyanis beállított a váci járás főszolgabírójához — aki természetesen nem volt Kossuth-párti —, az így kiáltott reá: — „Glacékesztyűs kortesektől nem félünk!” Podmaniczky erélyesen rep- likázott: — „Kérje az Istent a főbíró úr, hogy soha e glacékesztyűs kezek meg ne tapogassák ott, ahol az esze lakik.” Noha „könnyelmű és zabolátlan életű”-nek híresztelték Podmaniczkyt, a fáma ezúttal önkényesen csavart egyet tényleges tulajdonságán — rend- szeretetén. Éppen ezt szerette benne a híres kortes: Áporka, aki most vele, az újonccal egyezséget kötött. Podmaniczky tölti be az arisztokraták felé az összekötő szerepét, míg Áporka a mintegy háromezer segédkortest irányította. (Ez meglehetősen tekintélyes szám, ha figyelembe vesszük, hogy Kossuthra összesen 2948 szavazatot adtak le. Boldog világ: minden szavazóra 1,017% kortes jutott.) Az alább leírandó bevonuláson a menet élén lovagló arisztokraták sorát Podmaniczky zárta be. Utána Áporka nyitotta meg a kortesmenetet, amely járások és kortesanyák szerint volt beosztva; mindegyik kortesanyának megvolt a maga külön cigánybandája. Podmaniczkyt ekkor szerette meg a pesti közönség. Ilyetén kommentálva a látottakat: „Schau, schau, der liberale Baron ist ganz á la Milfájt costumier!! Bravo! Der Kossuth soll leben!” (Lám, lám, a liberális báró egészen olyan ruhába bújt, minthogyha Milfájt volna! Brávó! Éljen Kossuth!) De szólaltassuk meg Kossuth „sajtófőnökét”, a Pesti Divatlap vezérpublicistáját, Va- hot Imrét:„A rendíthetetlen jellemű Ráday Gedeon gróf kezében buzogányt tartva volt a fővezér oldalán a lelkes Batthyány grófok lovagoltak. Nyomban a lovasok után Moréin polgárkatonai hangászka- ra harsogtatta a nemzeti indulókat és csárdásokat, s a kardos- és köznemesség háborgó tengerként hullámzott az utcák falai közt, magas, duzzadozó vitorlákként tűnvén föl e felett a számban mintegy 24 zászlós díszes, harcias serege. Minden zászlónál egy-egy cigánybanda harsogott, s az »éljen Szent- királyi és Kossuth!« kiáltások szinte megrengették a főváros falait. A díszmenet a Szénapiacról (ma: Kálvin tér) kezdve az Ország úton, a Nagyhíd utcán, a Kristóf téren, Szervita téren átvonulván, a Gránátos utcában állapodott meg — a megyeház előtt. Hol a kijelölteket báró Eötvös József hazafiúi lángszavakkal üdvözlé, s utána Szentkirályi és Kossuth lelkesen beszéltek a tömeghez. Innen a Hatvani utcán és a Barátok terén, Egyetem és Kecskeméti utcán át ismét a Szénapiacra vonult hőseivel. A tisztelgő párt, vasárnap lévén, tömérdek nép kísérte e menetet lábaival és szemeivel. A megyeház erkélyét és a házak ablakait na- gyobbára kendőkkel üdvözlő és tapsoló hölgyek foglalták el. A Széna piacról a nemesség csapatonkint széledt el külön tanyáira, hol egész éjen át bor és zene mellett mulattak, számos fővárosi uraktól látogattat- ván meg. Másnap a két párt már korán reggel bevonult a megyeházhoz, s 8 óra felé a megyeház termei, udvarai, folyosói tömve voltak a választók nagy seregével. Megjelenvén a főispáni helyettes: Szent- királyi első alispán, csakhamar felkiáltás után közakarattal egyik követté választatott, s miután a másik követ iránt megoszlott az akarat, szavazás történt, s Kossuth Lajos 2948 szavazattal Szentkirályi mellé követül megválasztatott, (a másik félnek összesen 1314 embere volt). E nagy fontosságú diadal után a győztesek nagy áldomást ivának, s a nemes atyafiak minden rendbontás és galiba nélkül házi tűzhelyeikhez szép csendben haza vonultak.” Ilyen lelkes tüntetést soha a főváros nem látott. A szemtanú Vajda János később gyakorta emlegette. Őtőle ismerjük a Kossuth-ellenes „Pecsovics-tá- bor furfangosan fogós kortesdalát: Hogyha Kossuth lesz a követ, Pap és nemes adót fizet.” Mégiscsak Kossuth lett a követ e nevezetes október 18-án. S lett másfél év múlva is, 1848 nyarán. Ez a választás már nem volt oly derűsen zajos. Még mindig tele volt reménnyel, de az emberek homlokára már kiültek a gond redői. Széchenyi alig tud aludni. S mégis, 1848. július 2-án még Kossuthtal együtt megtekinti azt a két termet, amelyben a népképviseleti alapon első ízben összeülő magyar országgyűlés „kongregál”. Július 11-én ott szavazza meg a nemzet azt a 200 ezer újoncot, amikor is elhangzottak az elhíresült szavak: „Leborulok a nemzet nagysága előtt." Ez a nemzet immár több mint a márciusi hangulat — önmagát látó, önnön érdekeket megvédeni kész erő és méltóság. A saját hang emelkedettségét a retorikával politizáló Kossuth teljesítette ki. A nemzet függetlenségét a hősies áldozat meghozatalának képességével: szabadságharcával tette örök példázattá 1956 hőseinek, s ma is (köztünk élő) örököseinek... Rászlai Tibor Zsirai Miklós nyelvész, a magyar és finnugor nyelvtudomány tudósa, a fáradhatatlan nyelvművelő nemsokára 100 esztendős volna, ha élne. A főhajtás gyönyörű kötelesség előtte, aki a szellemi tájékozódás és a gondolkodásbeli autonómia szempontjából az európai korszelemmel szervesen összefüggő életművet alkotott. Olyan személyiség volt, aki jelentős befolyást gyakorolt századunk magyar tudománytörténete alakulására. „Az életmű vallott az ős korokról, mikről csak sejtéseink vannak és ma is hűségesen vall, tudom jól, aki feléje nyúl s faggatni kezdi, annak. A müvek hatnak, működnek tovább, békülten pihen a professzor ur: beszélhetnek a bölcsek, ostobák, mosolyog, ő mentségre nem szorul.” (Képes Géza: A JÖVŐ EMBERÉNEK) — Az élő Zsirai Miklósnak A magyar finnugorisztika egyik legkiemelkedőbb alakja 1892. okt. 10-én született Mihályiban (Győr-Sopron megye). — Egyik legtörzsö- kösebb magyarságé, legsajátosabb magyar nyelvjárású vidéknek, a Rábaköznek a gyermeke. Népünknek ezt a ágát éppen az évszázadok óta fennálló gyepü-helyzet anyagi és szellemi veszedelmei, fenyegetései tartották folyamatos készenlétben, hogy nagyban és kicsiben csak azért is ragaszkodjék önmagához. Ebből a „vigyázó” lelkűiéiből nőhetett ki Zsirai Miklós rajongó szeretete a magyar nyelv iránt. A nyelv a közléleknek, így a nemzeti közösség lelkének is fő eszköze. Ezt érezte eleinte kevésbé tudatosan — írja róla Pais Dezső. Hogy milyen természetű aranyakkal gazdagította őt a soproni líceum Magyar Társasága: idézem megkapó vallomását 1940-ből, a társaság 150 éves évfordulóján „...akkoriban nem is gyanítottam, ma azonban világosan látom, milyen egyéniségalakító hatása volt a Magyar Társaság szellemi légkörének. Mindegyikünk kapott valami értékes ösztönzést, nemes sugallatot, hasznos útravalót. Felébredt'magyar voltunk öntudata, s mindegyikünknek meg kellett szívlelnie a társas együttélés, a közös munka fegyelmező tanulságait. A társaság ismertette, szerettette meg velem a könyvet és a tudományos munkát.” Soproni diákévek után került a pesti bölcsészkarra. A nevezetes Eötvös-kollégium Zsirai számára kedves hely volt. Eötvös-kollégistaként végezte egyetemi tanulmányait, majd később tanára lett annak, ahol magyar és finnugor nyelvészetet és finn nyelvet tanított. —„Tanárként párját ritkító pedagógiai érzék jellemezte. Logikusan tagolt, világosan megfogalmazott, lényeglátó előadásaiban ügyelt arra, hogy hallgatóit a részletek túlságos halmazával ki ne fárassza. Kiváló előadói képességei, rokonszenves egyénisége folytán elérte, hogy a korábban rendkívül száraz tantárgynak kikiáltott finnugor nyelvészet a kedvelt egyetemi stúdiumok sorába lépett.” — jellemezte Lakó György. Tanítványait szigorúan a forráskutatás kötelezettségére figyelmeztette. A saját forráskutató igénye viszont nem szorítkozott a holt nagyok kézirata, a kritikai kiadások kincsei ismertetésére. Példái közt Ady-szavak, Móricz Zsigmond-i kifejezések szerepeltek. „A nyelvtudomány nem múzeum — mondta egyszer —, a nyelv él.” Szinnyei Józsefet követte a pesti egyetem bölcsészkarán a finnugor összehasonlító nyelvészet egyetemi katedráján, ahol több mint negyedszázadig működött. Hazai korszerű nyelvtanítási szemlélete — a legközelebbi múltig — meghatározó a mai nyelvésznemzedék gondolkodásmódjára. Nagyszabású alkotó egyéniség pályája, szellemiségének széles íve elsősorban finnugorisztikai szakterület legkiemelkedőbb alakjává avatta, de polihisztor is, aki a tudományfdozófia, a pedagógia — számos publikációja révén is — az irodalom terén is, a nyelvművelés terén is értékes hagyatékot halmozott föl. Filológiai fölkészültsége párosult a lényegretörő, az alkotások keletkezésének hátterét is fölvillantó elemzéssel. A magyar közvéleménnyel az ő munkássága fogadtatta el a finnugor nyelvrokonság elméletét. Akadémikusként 1944-ben e szavakkal foglalta el a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöki székét: „Szeretem nyelvemet, ezt a minden előttem élt magyar leikével átitatott drága örökséget, ezt a minden utánam élő magyarra átszármaztatandó szent muzsikát s gyönyörűséges kötelességemnek érzem ennek minél tökéletesebb megismertetését, meg- becsültetését, megkedveltetését. Ennyi a programom, ezt azonban ma is, holnap is, jóban is, rosszban is vállalom.” Ezt az ARS POÉTICÁT, hazaszeretete teljesítését tudósi világlátása tette teljessé. Munkássága művelődéstörténeti érték. 1937-ben a FINNUGOR ROKONSÁGUNK c. főművét Bóka László így méltatta: „Zsirai Miklós professzor majd hatszáz oldalas könyvet tett a magyar kultúra asztalára. Elsősorban nem a nyelvtudomány művelői szűk köre számára készült, hanem a népi sajátosságainak gyökerére kíváncsi magyar értelmiség hasznára. Aki a magyarság sorskérdései mélyére akar hatni, nem kerülheti el Zsirai könyvét.” — Erről a könyvről Ily- lyés Gyula pedig ezt hangoztatja a Nyugat 1937. 2. számában: „Kiterjeszkedik a kérdés minden ágára, a nyelvészeti fejtegetések mellett ismerteti a nagy család származék népeinek történetét, mai helyzetét. Kiemelkedik a szaktudomány szű- kebb területéről. Ami benne a tudomány, az is érzelmet, sőt indulatot kelt. Mennyi tanulság, menynyi szomorú tapasztalat, intő példa az okulásra... A vogulok nyomorultak, betegek, halálra vannak ítélve. Mikor Oroszországban jártam, az a gondolatom támadt, hogy ezt az egész ötezer főnyi nemzetet Magyarországba kellene vezetni, egy faluba, elférnének, valamelyik nagybirtok lakatlan pusztaságán. Nem az ő hibájuk, hogy annak idején tán félórával lekéstek a honfoglalásról.” Végeredményben morális kérdésnek tekinthető mindenkori helytállása. — Nemcsak adott népének — vallja Lakó György Zsirairól, a tudósról —, hanem vett is tőle. Neki adta tudománynépszerűsítő írásai tartalmát, viszont tőle vette a nyelvet, melyen a tartalmat, az ismereteket közvetítette. Nála magyarosabban és szebben magyar nyelvész még aligha írt. Anyanyelvűnk rejtett kincseit úgy, amint ő, legfeljebb ha jeles íróink ismerték. Á régi nyelv és a népnyelv szépségei egyaránt ihlették tollát. Már-már feledésbe merült magyaros mondatszerkezeteket újított fel, népies ízű szavakat avatott irodalmivá. Nem csoda, hogy stílusával valóságos iskolákat teremtett. Úgy tartják, hogy népszerű, ismeretterjesztő színvonalon és jól írni talán nehezebb, mint tudományos szinten. A magyar nyelvművelésnek, az anyanyelvi ismeretterjesztésnek is kitartó, sikeres munkása és támogatója volt. Lőrincze Lajos jellemzése a nyelvművelő Zsirai professzorról: — „Elvállalta az akkor nyelvművelő folyóiratnak, a Magyarosamnak a szerkesztését. Kiváló munkatársakat toborzott köré, magas színvonalra emelte, országos népszerűségre juttatta. Emlékszem, az én egykori vidéki iskolámban is igen sokan járattuk, olvastuk a lapot.”— Zsirai élőszóval, tollal és szervezőmunkával is szolgálta a magyar—finn baráti kapcsolatok ügyét. Fő részt vállalt az első Magyarországon, Budapesten 1928-ban tartott Finnugor Közművelődési Kongresszus rendezéséből. Tanítványai bevonásával gondoskodott arról, hogy a hazánkba látogató finnek és észtek megbízható, lelkes kalauzok vezetésével járják hazánk vidékeit, és mindenütt magyaros vendégszeretetben részesüljenek. (A kongresszus tiszteletére könyv jelent meg „Finnek, észtek” címen Teleki Pál előszavával.) Ettől kezdve nemcsak a hazai tudományos élet szervezésében és alakításában volt része, hanem a külföldi tudományos körökkel való kapcsolataink fejlesztésében is. A maga korában nagyon korlátozott lehetőségek közt otthona nyitva állt nemcsak a hazánkba látogató finnek előtt, hanem szíves segítőkészséggel fogadta az észt, svéd, norvég kutatókat is. A finn—magyar kapcsolatok Zsirai ríélkül nem élnék oly virágkorukat, amilyennek tanúi vagyunk. Kiemelkedő tudósi nagysága, művelődéspolitikai szerepvállalása hasznos és követendő példát adott a magyar nyelvtudomány hagyományainak feltárásában is. Tudományformáló szerepe megvalósításra érdemes ideált kínál a mostani utókornak. Zsirai Miklós akadémikus méltán részesült már 1949-ben munkásságáért Kossuth-díjban. Centenáriuma jeles alkalom lesz arra az elhatározásra, hogy őrizzük a magyar nyelv tisztaságát és szépségét olyan gonddal és szeretettel, miként azt Zsirai Miklós tette. Dr. Domonkos János Emlékezés Zsirai Miklósra
