Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-07 / 183. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP HISTÓRIA 1993. AUGUSZTUS 7., SZOMBAT ] L3 Vlagyimir Bronyevszkij magyarországi úti emlékei 1810-ból n Korán reggel, mikor a . fogat a kapu elé állt és én már felkészültem, hogy utolérjem oszlopunkat, báró Schlippenbach lépett be a szobámba, födetlen fővel, és a nagy sietségtől zihálva kiáltotta: „Képzelje, mekkora öröm ért! A kapitány bennünket küld Budára, Alvinczy táborszernagyhoz. hogy jelentést vigyünk neki oszlopunk Budára indulásáról. Az ottani forró ásványvíz gyógyulást hozhat sebeire.” A báróval együtt nyomban kocsiba ültünk, s nekivágtunk az útnak, azzal a szándékkal, hogy még Tétény előtt ulo- lérjük a kapitányt, és engedélyt kérjek tőle, hogy addig maradhassak Pesten, amíg csak hasznomra lehet. A sima úton kellemes ügetésben haladtunk Pest irányába. Martonvásámál, nagy örömömre, utolértem a harmadik oszlop tisztjeit és barátomat, Ljevsin Alekszander Fjodorovi- csot. Míg a zsidó kocsmában megterítették az asztalt, addig mi a földesúr gyönyörű kertjében sétálgattunk, beszélgettünk, majd megebédeltünk, és újból útrakeltünk. Tétényben csak éppen lovakat váltottunk, és máris indultunk tovább. Türelmetlenül tekingettem előre, mielőbb meg akartam pillantani a várost. „Mi ez?” — kérdeztem a kocsist, rámutatva a jobboldalt tekergő, csillogó szalagra. „Ez, uram, a Duna!” — felelte a kocsis. „A Duna!” — kiáltott fel velem együtt barátom, helyéről felemelkedve. Megparancsoltam a kocsisnak, hogy gyorsabban hajtson, és a folyam partján álljon meg egy pillanatra. Alighogy beérkeztünk a külvárosba, kitárult a felséges Duna, teljes nagyságában. bárkákkal a vizén. Fürgén, hol jobbra, hol balra forgolódtunk, csodálkozva szemléltük sárga hullámait, melyek szelíden hömpölyögnek a síkságon keresztül. „Vajon, nem látta még az úr a mi Dunánkat?” — kérdezte hitetlenkedő képpel a kocsis. „Nem, még nem láttam” — feleltem. „És még nem volt Pesten?” „Nem, még nem voltam.” „Hát akkor, gyerünk, a város már nincs messze.” Balra kanyarodtunk, és a Duna folyásával ellenkező irányban továbbügettünk a parton. „íme, Buda!!” szólt a kocsis, és fejével a hely felé intett. A házak fehér falai szinte odatapadtak a hegyoldalhoz. A Duna mindkét partján, ott, ahol a város terül el, könnyű, kékes köd lebegett. Az út ismét elkanyarodik, mind keskenyebbé válik; bal felől meredek sziklafal zárja el a napfényt. Megérkeztünk Magyarország fővárosába, melynek külvárosa ugyancsak -falusias: szűk, piszkos utcáival. A cseppet sem tiszta zsidó utcát egyik oldalon alacsony, szegényes házak, másik oldalon hegybe vájt üregek szegélyezik. A zsidó utca egészen a hídig húzódik, és mintegy öt verszt hosszú. Megparancsoltuk a kocsisnak, hogy a legjobb fogadóhoz hajtson. A kocsis rákanyarodott a hídra, mely körülbelül négyszáz szá- zsen hosszú (1 százsen = 2,134 m). A bárónak az a véleménye, hogy a Néva nem keskenyebb a Dunánál; szerintem a Duna jó egy negyedével szélesebb amannál. A hídról csodálatos látvány tárul elénk: a Donauwörthtől Kiliáig hömpölygő Duna, annyi véres csatának szemtanúja, annyi ezer, szerencsétlen harcos temetője, itt kanyarog a széles partok között. A jobb partot meredek hegy koszorúzza, rajta nagy épületek, erődítmények. A hegy lejtőjét díszítő kertek mintha a víz színén lebegnének. Buda városa maga — eltekintve a vártól és az erősségtől — zöldellő magaslaton épült; a partot körülbelül 12—15 verszt hosszúságban kicsi, de igen tiszta házak szegélyezik. A tölgyekkel borított, két sziget teljes lombdíszben pompázik. A túlsó parton hatalmas épületek, új ízlés szerint; a híd alatt és mellett súlyosan megrakott bárkák, árbocaikon különféle színű zászlókkal. Néhány bárka lefelé úszik a Duna sodra -irányában, mások ár ellen ösztökélik lovaikat. Végre, ide is elérkeztem a hídon haladó hintók forgatagában; a néptömeg szüntelenül áramlik előre- hátra. Sajnos, e színpompás képnek csupán halvány mását nyújthatom itt. Miután keresztülhaladtunk néhány szép utcán, megálltunk a téren, a fogadó előtt, melynek cégére a paradicsomot ábrázolja. Ebben a paradicsomban azonban, melynek második emeletén két szobát nyitottak nekünk és a teát csodálatosan szép porcelánkészletben, ezüst csészealjon szolgálták fel, minden lépés forintba került. Az este csodálatos volt. Átöltöztünk. majd sétálni mentünk a Duna-partra. Nők ragyogó, fehér ruhákban — és száz és száz pipából vastagon szállongó füst, mely valóságos felhőben egyesült. A kíváncsi tömeg minduntalan a nyomunkban lépdelt, amit megelégeltünk, és a ránk irányított kíváncsi pillantások elől a híd mellett levő kávéházba menekültünk. Itt akkora volt a forgalom, hogy alig haladhattunk keresztül a nagyon jó ízléssel bebútorozott első két termen. Csokoládét rendeltünk. Jobb kávéházat el sem lehet képzelni. Három biliárdszoba, egy étterem és még vagy tíz, tisztán, ízlésesen és gazdagon -festett helyiség. Itt is, akárcsak Itáliában, a fiatalság, mondhatni, a kávéházakban és fogadókban tölti életét. Az esti séták után itt pihen és vacsorázik a jó közönség; reggel a grófok és bárók, nyakukban fehér kendővel, alacsonyrendű kurtizánok és szép parasztlányok társaságában, nyugodtan, minden sietség nélkül ülnek a fodrászatnál. Fogorvosok, borbélyok, cipőtisztító fiúk, a legkülönfélébb sarlatánok és szélhámosok hajlongva ajánlják szolgálataikat. Amikor az esti sétálók tömege szétoszlott, ismét kimentünk a Duna-partra. Átgyalogoltunk a hídon, aztán minden cél nélkül bolyongtunk az utcákon, Pesten, az éjszaka homályában csalóka szirének veszedelmes hálót szőnek; itt is, mint általában minden nagyvárosban, jól értik, mint kell kihasználni az emberek hajlamát és vágyakozását. Karcsú termetük, zefírkönnyű öltözetük lágy, hívó szavuk észrevétlenül eltünteti a tartózkodás utolsó nyomait, de egyúttal teljesen kiüríti a pénztárcát is. Április 20-án, parancsnokunk megbízásából, a báró és én, bérelt fogatban Budára hajtattunk Alvinczy táborszernagyhoz. Mindketten ebédre voltunk hivatalosak Őnagymél- tóságához. Még maradt két óránk, ezt az erőd, a palota és a városrész megtekintésére fordítottuk. Buda, melyet a németek „Ofen”-nek mondanak, a Duna jobb partján van, és a bal parton elterülő Pesttel együtt igen kiterjedt várost alkot. Csak a Duna választja el őket egymástól, mégis két külön város: lakosaik száma eléri az ötvenezret. Átkelve Pestről a hídon, jobb kéz felé széles, jól kiképzett út nyílik, melyből lépcsők vezetnek fel a várba, mely mindkét város felett uralkodik. A várat kőfal veszi körül — de hiányoznak belőle az ágyúk, legalábbis én nem láttam ilyeneket. A vár közepén csodálatosan szép tér nyílik, gazdag uraságok palotáival. Az elővárosok a vártól mintegy líz-ti- zenkét versztnyire terjeszkednek ki, a Duna partjain épültek, egy-két sor utcából. Ezek a parttal párhuzamosan futnak, és csak egy-egy, kevéssé tiszta tér szakítja meg egyhangúságukat. A külvárosban a házak földszintesek (homlokzatuk hét-kilenc ablakos), gondozott gyümölcsössel, konyhakerttel vagy virágoskerttel. Budán a nemesség és a hivatalnokok laknak. A táborszernagy és a városparancsnok házai itt a leginkább említésre méltóak. Mind a királyi palota, mind pedig a laktanyák kitűnnek roppant, imponáló méreteikkel és egyúttal egyszerű architektúrájukkal. A királyi palota ez idő szerint lakatlan; a palatínus főherceg, hitvese halála óta még csak rövid időre sem keresi fel ezt az épületet. A kapuban nem áll őrszem; a folyosón bukkantunk a kapusra, aki midőn megtudta. hogy oroszok vagyunk, nyomban hozzánk vezette az orosz papot, aki Alekszandra Pavlovna sírja mellett teljesít szolgálatot. Alekszandra Pavlovna — mágikus név az őt any- nyira tisztelő magyaroknak. Még a németek sem mernek rosszat beszélni róla a hazafiak füle hallatára — de erről majd még később. Egyenest őfensége lakosztályába vezettek be bennünket. Á tükrök, bútorok, porcelánok, csillárok és a termek egyéb díszei, melyeket a nagyhercegnő Szentpétervárról hozott magával, sok millió rubel értékűek. Minden ugyanazon a helyen áll, ahol a megboldogult életében; a bánatos hitves csak egy kis miniatűr képet vitt el saját magának. A szentpétervári gyárban készített bútorok, különösen a remekbe faragott ágy, asztalok és oszlopok érdemesek a megcsodálásra. De beárnyékolja mindezt az uralkodói pompát annak hiánya, ki életében bálványa volt a magyar nemzetnek, kinek szépsége és erényei az angyalokéhoz voltak hasonlatosak. A felnyitott pianofortén még ott az orosz ária kottája: a főherceg saját kezével írta oda a szöveget, melyet hitvese életében utoljára énekelt: „Ah! Szkucsno mnye na csuzsoj sztorone" (Ó, életem szomorú idegenben). A dal eme egyszerű szavai, melyek talán a valóságban is kifejezték a boldogult érzéseit, engem elszomorítottak; sóhajtottam, szemem könnybelábadt, mikor a hálóterembe lépő Nyikoláj atya, szemét égnek emelve, kezével az ágyra mutatott, melyben az angyalhoz hasonló kiszenvedett, amelyben Magyar- ország reménysége, fénylő világossága mindörökre kihunyt. Áz ágyfőnél arckép; előtte imakönyv, felütve a következő helyen: „íme, elbocsátod békével a Te szolgádat...” A zsámolyon, az ágyfő mellett zsebken- kő és jegygyűrű. A palota ablakából kipillantva Budát látni, a másik oldalon egészen világosan látható Pest. A pavilonokkal díszített Margitsziget a folyam legszebb ékessége és a közönség kedves sétálóhelye volt; de minthogy a szigetet a város a boldogult királynénak (így nevezi mindenki!) ajándékozta, halála óta nem szabad a szigetre lépni. Pest lakossága jórészt kereskedő; Budán, mint már mondottam, a nemesség lakik. Az előbbiek sergpységét és az utóbbiak restségét nem egyformán fogadja a kormányzat; ezért aztán a két város lakosai állandó egyenetlenkedésben élnek egymással, és két, merőben különböző társadalmat, életmódot és élet- felfogást képviselnek. Pest szabályos, Duna felé futó utcákból áll, a Fő utca Dunával párhuzamosan két részre osztja a várost, nagyon szép házakkal büszkélkedik, melyeknek alsó emeleteit üzletek — főként vasárukkal — foglalják el. De lép- ten-nyomon láttam ezüsttel, festményekkel, szobrokkal dúsan megrakott üzleteket, zsúfolt kávéházakat, éttermeket is, a város duzzad a kereskedelmi életr tői, de a bevétel, mint nekem elmondották, csaknem teljesen élelmes szlávok, németek és zsidók kezébe jut. Pest legkiválóbb épületeiként feljegyzendők: a II. József császár által épített kaszárnyák, az egyetem és a városi kórház. 1809-ben húszezer francia hadifoglyot őriztek a kaszárnyákban. Vezetőm elbeszélte, hogy a wagrami csata után a Duna több mint hatezer hullát hozott magával, melyet ugyancsak itt temettek el. Ä Duna, ha kiönt, hatalmas károkat okoz jegével és vizével, elönti az utcákat, melyeken nem ritka az emelet magasságú vízállás sem. Csodálkozom, hogy itt nem szabályozzák a folyót holland mintára, egyszer s mindenkorra, gátakkal, zsilipekkel, melyek kétségkívül megszüntetnék a lakosságnak évről évre megújuló károsodását. A szláv templom különlegesen gazdag, habár külseje egyszerű. A legszebb görög templom tavaly tűzvész áldozata lett. Két színház van: a budait József császár idejében alakították át templomból, igen tetszetősen. Pesten a régi színház kicsi és nincs páholysora, de új színház is épül. Budán az előadás német nyelvű, Pesten nemzeti nyelven játsszák a színdarabokat. Őszinte sajnálatomra, semmit sem értettem az előadásból, csupán annyit, hogy a dráma szentimentális műfajba tartozott, melyben sem valószínűség, sem erkölcsi tanulság nincs, és csak annyit figyelhettem meg, hogy a hölgyek igen csinosak, a fiatal gavallérok azonban nem mozognak természetesen. A hölgyek és általában a fiatalság a francia módinak hódol, az idősek a régi magyar öltözeteket viselik, és ettől sokan olyan külsőt nyernek, mintha magas katonai méltóságuk volna. A budai forró, ásványvizes fürdőknek különleges gyógyha- tást tulajdonítanak. A Duna jobb partján, egy keskeny ki- szögellésen találhatók, nem messze a hídtól. A négy főfor- rás mellett egész sereg forrás ontja a hegy forró vizét. A törökök, akik 1541 és 1686 között Buda urai voltak, ezt a helyet választották kedvenc pihenőhelyükül. A keleti ízléssel berendezett fürdők egyedüli emlékei a török uralomnak, mostanában azonban nem működnek. Helyettük hosszú, tetszetős faépület szolgál a fürdőzőknek, sok, apró kabinnal. A víz hőfoka attól függ, mekkora távolságra van a forrástól; vagyis minél közelebb van a medence a forráshoz, annál forróbb a víz. A fürdőtermeket rendesen karbantartják, a medencék vize tiszta, és külön csapon át az ásványvízforrásból és a Dunából táplálkozik. A doktorok a betegség fajai és foka szerint határozzák meg a javallott fürdő hőfokát és időtartamát; én nem tartottam ki negyedóránál tovább. Ekkor nagy gyengeség vett erőt rajtam és főfájás, úgyhogy a fürdőzést nyomban abba kellett hagynom. Az orvos meggyőződött, hogy az itteni fürdők — mint általában mindenütt a kénes vizek — előszője gyengítenek. de utóhatásaik erősítik az embert, frissé, hajlékonnyá teszik a testet, igen alkalmasak az erős hűlés kezelésére, székrekedés és kiütéses betegség gyógyítására. A kormányzat a fürdőt bérbe adta azzal a kikötéssel, hogy minden fürdőzőtől óránként egy forintot (hatvan kopek) kap a fürdő használatáért. (Folytatjuk) A váci nemzetőrök indulása 1848. augusztus 7-én hajnali 4 órakor 131 váci nemzetőr szállt hajóra, hogy a többi Pest vármegyéből indulóval együtt a Délvidékre vonuljon. A városban a nemzetőrök ünnepélyes búcsúztatása előző nap, vasárnap zajlott. Vác nagy és addig még nem látott pompával búcsúztatta fiait. A város ünnepi díszbe öltözött, a székesegyház előtt nemzeti színekkel ékesített sátrakat állítottak fel. Gróf Zichy Hippolyt apát megáldotta a harcba készülőket, majd a nemzetőrök esküt tettek a zászlóra. Nákó gróf neje, Gyertyánffy Berta készíttette nehéz selyemből. Egyik oldalára a magyar címert, a másikra pedig Vácét hímezték. A szép ünnepség sem leplezhette azonban, hogy a fegyverzettel bajok voltak. Öreg, még a 18. századból való puskákkal voltak felszerelve. Tragor Ignác írta meg, hogy a hadba vonulók díszsortüzet adtak, de a rossz fegyver az egyik nemzetőrt súlyosan megsebesítette. Az ünnepség végén nagy lakoma kezdődött a Fehérhajó vendéglőben, mely eltartott egészen hajnalig. Amikor a hajóhoz vonultak a nemzetőrök, Radits Mihály cigányprímás a váci nemzetőri indulót kezdte húzni. Ekkor hangzott el első ízben a később népszerűvé vált induló. Szövege nem volt. pontosabban két változatban énekelték Ulrich Károly dallamára. Az egyik a „Kossuth Lajos édesapám, felesége édesanyám”,a másik pedig a „Piros rózsa, fehér rózsa, ide nézz a lobogónkra”soU.. Pogány György
