Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-07 / 183. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. AUGUSZTUS 7.. SZOMBAT 7 Nagyvárosi éposz Érckövi hazafelé baktatott a munkahelyéről. Az utca za­ja, amely amúgyis idegtépő néha, még külön is irritálta fe­szült idegrendszerét. Hosszú ideje gondterhelt volt és nyugtalan. Aggódott. Hogy mi volt lelki egyensúlytalan­ságának és látszólagos boldogtalanságának az oka? Hát ez; ez járt szegény Érckövi fejében: ...Nehéz volt a mai nap... a főnök sokat molesztált... az árak az égbe szöknek... kevés a pénz... no, meg a környe­zetszennyezés... a szmog lassan eltakarja a Napot. A világ­városi füst és korom a sejtjeibe ivódott (szomorú a sejtés, de igaz, a piszok áthatol akár a röntgensugár). Földhözra­gadt, korlátolt valója miatt nem gondolhatta, hogy a maga­fajta kisember is mi mindent adhat a világnak. Miközben így bandukolt, gondolataiba feledkezve... nos, ne kertel­jünk, úgy érezte, hogy valami éles, hideg, fémes szerszám hatol testébe. — Talán Marduk — villant szinte megvilágo­sodásként agyába a felismerés. Eltalálta. Menthetetlenül ket­tévágatott, alantosabbik feléből lett a Föld, a nemesebbik­ből az Ég, és a felaprozódás folytatódott. Kiömlő véréből lettek a folyók, fogaiból a kövek, hajából az erdők, könnyei­ből az eső és harmat, agysejtjeiből az emberek, atomjaiból világegyetemek. És dobogó szívéből Budapest. Batári Gábor Rákosi Viktor Kelemen Kelemen Kámánnal egy iste­nünk, egy hazánk és egy frak­kunk volt. Istent tiszteltük, a hazát szerettük, a frakkot pe­dig fölváltva viseltük. Együtt szenvedtük át a jo­gászélet édes nyomorúságait. Párbajokban, bálrendezés­ben, utcai tüntetéseken so­sem hagytuk el egymást. Egy­forma következetességgel tar­tottuk magunkat távol a pro­fesszorok előadásaitól, s vé­gül, a puskák segítségével, mind a ketten levizsgáztunk, anélkül, hogy a hazának joga lett volna bármi téren tőlünk valami nagyot várnia. Három esztendeig laktunk együtt, mindig hónapos szo­bában. Hol én aludtam az ágyban, hol ő. Mert olyan szobára sose telt, melyben egyszerre két ágy lett volna. Akkor utaink kezdtek elvál­ni. Ő ügyvéd lett, én meg más pályára léptem. Ritkábban lát­tuk egymást. Eleinte volt még miről beszélnünk, később már akadozva diskuráltunk, mert mindegyikünk más-más kör­ben élt, és az ő társasága so­sem találkozott az én társasá­gommal. Egyszer aztán azon vettük észre magunkat, hogy az időjárásról kezdtünk cse­vegni. Megdöbbentem és el- szomorodtam. Hát annyira el­idegenedtünk egymástól! Nincs már semmi intim dolog köztünk, melyről meleg baráti hangon öt percig elnevetgél­jünk. Elhatároztam. hogy ezentúl kerülni fogom a vele való találkozást. * Egyszer Pécelre utaztam, s a vonaton összekerültem Kele­mennel. Egy darabig nézett rám, mintha azon gondolkoz­nék, hogy a megszólítás hang­jába milyen fokú barátságos­ságot fektessen. Végre tűrhe­tő melegséggel így szólt: — Te vagy, Béla? — Én. — Hogy vagy? — Csak megvagyok vala­hogy. Hát te? — Én, barátom? Hja én... nagyon jól érzem magamat. — Igazán! No, ennek ör- vendek. Egészség dolgában? — Az is. De meg vagyon dolgában is. — Talán megütötted a fő­nyereményt? — Majdnem. Elvettem egy dúsgazdag asszonyt. — Ah! És hogyan ösmer- kedtél meg vele? — Én vezettem a válópö- rét. — Pikáns. És mennyi ho­zományt kaptál? — Apósom halála után lesz egy háromemeletes há­zam, és kétszázezer forint készpénzem. Most is el va­gyok látva annyival, hogy nyáron Tátrafüredre, szeptem­berben Nordemeybe, október­ben pedig Párizsba mehe­tünk. Hidd el, öreg, nincs szebb dolog a vagyonnál, s még hozzá az az édes tudat... — Hogy az embernek nem kellett érte dolgozni semmit. — Úgy van. Mert ha az ember sok munkával vagyont gyűjt is, megöregszik, kifá­rad, fásult lesz, mire a va­gyon élvezésére kerül a sor. De ha az ember így belecsöp­penik: isteni élvezet. — De te mint szegény em­ber is meg voltál elégedve. — Az az én szerencsés ter­mészetem. Azért, hidd el, most jobban meg vagyok elé­gedve. — És a szerelem? — Szerelem? Hisz ez sze­relmi házasság, a legnagyobb mértékben. Nőm és én bálvá­nyozzuk egymást. Persze ti, akik azt hiszitek, hogy csak az a szerelmi házasság, ha két szegény ördög összekél. Miért zárná ki a gazdagság a szerelmet? Miért nem szeret­hetnék én egy nőt, aki dúsgaz­dag? Ha nem szeretném, ak­kor nem vettem volna el. És én mondom neked, hogy a szerelmi házasság sokkal tar- tósabb, ha vagyon is van hoz­zá. Sokkal tovább megmarad­nak az illúziók... Azért csak azt tanácsolom neked, szere­lemből nősülj, de gazdagon. Szervusz. Pécelen voltunk, leszáll­tam. Rákosi Viktor nevével kevésbé, az írói álnévvel, a Sipulusszal viszont annál gyakrabban találkozhatunk, ha fölütjük a ki­egyezés korának valamelyik sajtótermékét. Már első újságcik­keit is álnéven írta. Fiatalos hév vel támadta a 67-es „megegye­zést”. Amikor bátyja, Rákosi Jenő ezt megtudta: öccsét eltiltot­ta a hírlapírástól — ám Viktor tovább magasztalta 1848 esz­méit. Később Sipulusz néven lett korának egyik legnépsze­rűbb humoristája. Ő alapította és szerkesztette a „Kakas Már­ton” című élclapot, melyben többek között Heltai Jenő, Fara­gó Jenő, (iárdonvi Géza sziporkái, paródiái is megjelentek. Tárcáiban, humoreszkjeiben — így a most közéltekben is — az erősödő nagyvárosi polgárság és értelmiség életvitelének fo­nákságait, az idegen divatok majmolását gúnyolta ki adomázó eredetiséggel — minek tulajdoníthatóan írásainak aktualitása átsugárzik napjainkig. T udod fiam...! A legna­gyobb megtisztelés volt azok számára, aki­ket így szólított beszélgetés közben, a zenetudomány egyik hűséges apostola, Adóm Jenő professzor úr. Ez utóbbi megszólítást nem fogadta el, csak a hivatalosan keresőktől, velük pedig „nekik szólón” be­szélt. Nem hivataloskodott, de az igazságokat akár bántón is fogalmazta, különösen amikor azzal az álbeszéddel kísértget- ték, hogy bizony nekünk a szo­cialista kóruskultúrát a szovje­tektől kell átvennünk. „Tudod fiam, kevés olyan nép él Európában, amelyik ilyen dúsgazdag a zene, az éneklés hagyományaiban, mint mi magunk. Nincs olyan, csak parányit is jellegzetes táj, ahol ne virult volna az ének­lés. Dalokat termett az erdő, a mező, a föld, a falu és a mi ki­csiny köreinkből szárnyalt az égnek. Falusi dalárdák, kóru­sok, templomainkban és ünne­pélyeinken egyetlen kántor karlendítésre zengték akár négy szólamban is gyönyö­rűbbnél szebb énekeinket, da­lainkat, nótáinkat. Igen-igen, csak ne szégyelljük, hogy nótá­ink is tartalmasak, formásak, szépek, s még a magyar ci­gány muzsika híre, hatása is bejárta a világot. Kicsi gyer­mekkor óta tanultunk énekel­ni. Édesanyáinktól”! — Tehál igaz Kodály Zol­tán tanár úr tanítása, hogy a zenei nevelés az anyaméhben kezdődik. „Jó lenne, ha minden csa­lád, minden óvoda, iskola, az egyetemekig, ebben a szellem­ben élne, gondolkodna és meg­nyilatkozna, ahogy régen is; dalárdákkal, kórusokkal, akár köznapi összejöveteleken. Mert félek, hogy a rádió, de még inkább a televízió, meg­öli lassan, de állandóan ható mérgeivel a közösségi találko­zásokat, a játékot-éneket, s ez­zel karakterünket, tartásunkat. Inkább szolgálni kellene még az apró családi összejövetele­ket is, de az a szereptévesztés, ami rádióból, tévéből árad, bűn, sőt vétek, mert nem ve­lük, de olykor ellenükre és he­lyettük akar vígadni-búsulni, felszabadultan örvendezni és ez a legveszélyesebb ártalom. Én a Magyar Rádióba azért já­rok, hogy élesztgessem, báto­rítsam, valósággal dédelges­sem az éneklő nemzetet. Látá­saim riasztóak. Terjed a vilá­gon, a Földön az ember termé­szetes hangját megszégyenítő üvöltés, a betegesen felfoko­zott durva ritmus, amely vala­mikor a szertartások kísérője volt a primitív népeknél, de esztendőnként csak néhány­szor! Most mindig és ártalma­sán ismétlődik, minden órá­ban, percben az országok ezer­nyi adóállomásán át és nem akarják észbevenni sorvasztó hatását. Jaj az embernek, em­beriségnek! Eltorzul az igény, kivesz a szépség, elmúlik a költészet. Zene és líra tejtest­vérek. Együtt születtek, nőttek az emberrel. És legnagyobb költőink ugyan kitől tanultak — dalt, éheket, fantáziát, for­dulatot, rímeket —, mindeze­ket a néptől. Vörösmarty, Arany János, csak őket emlí­tem első példának, de nem azért mert Balassi, Csokonai és minden költőóriásunk nem a népre esküdött volna, ha a szép-szó keresés és megtalálás örömében, a vers megszületé­sében nem a népi kifejezések gazdag tárházából válogatták volna a gyöngyszemeket. A vers ugyanis igazgyöngy. És ha a versekkel megszólal a dal­iama is, az teljes gyöngyfűzér. Nem lehet erről csak úgy, köz­napi szavakkal szólni.” — Hol leselkedik a veszede­lem? „Hol és miben? — egészít­sem teljessé a kérdésedet. Min­denütt a világban, ahol nem volt saját hagyomány, amit meg kellene őrizzenek. Ezért ők új divatot találtak ki, s mert övék a világűr, ők tudják hang- ban-erőben beszórni a leve­gőt. ezért árasztják partok nél­kül „műveiket”. A kicsiny né­pek szégyenkeznek — mert azt is sugallják a nagyok — ezért megpróbálják utánozni őket. Itthon pedig új törvény teremtődött; felejtsd el a böl­csőd, zárd be magad után a ka­put, törölj ki minden emléke­zetet, amely odaköt, ahová gyökerezel, amelyből sarjad­tál, akikhez tartozol és tanulj meg emberré válni, amikor csak egyképpen lehetsz em­ber, az igaz szó értelmében: ha az vagy, aki vagy! Most egy teljes népre parancsolják; te nem is az vagy, akinek szü­lettél... de maradjunk a zené­nél. Tudod fiam, ha valaki túl szeretné harsogni a másikat, ordít. Most — még a természe­tes Isten adta hangfekvést is megváltoztatja, s üvölt, de hogy jobban érvényesüljön: felerősíti. Azt hiszi, arra való a technika. A zeneszerszámok — húros-ütös-pengetős — nem elég ha szólnak, de süke­títsenek. Arra való a technika. Aztán egyszercsak arra ébre­dünk: belefáradtunk, elfásul­tunk, megsüketültünk, s embe­ri tekintetünk helyébe odate­lepszik a bambaság. Mindent el fog felejteni az emberiség, ha elpusztítja hallását, muzsi­káját, költészetét. Már csak majd a rettenetes bombák zajá­ra riad, amikor végérvényesen késő lesz. A megsüketített, hangjavesztett néppel a civili­záció gőgös hatalmasai úgy bánnak el, ahogy akarnak. Mondtam neked, nagyon ke­serű igazságokat hallgatsz vé­gig, s nem is születhet belőle műsor, mert Madách Imrével erősítem szavaimat: az igaz­ság rettentő, halálos, ha a nép közé megy a mai világban... Természetesen nem a nép mi­att. a civilizáció gőgös urai és szolgálói miatt. Ahol csak a ci­vilizáció dühöng és uralkodik, halálos veszedelembe jut a mű­veltség. Egyik csak földi, má­sik lelki, ha úgy tetszik égi, amit most paranccsal-tiltással- üldözéssel büntetnek.” — Miben reménykedhet mégis, aki a jövendőért mun­kálkodik? „Nézd fiam! Az én nemzedé­kem közvetlen Ady Endrét kö­vető nemzedék. Zenében világ­óriások jártak itt velünk. Bar­tók Béla, Kodály Zoltán. Ám gyakran megfeledkezünk azok­ról. akik a gyűjtőmunkában csaknem egyértékű munkások voltak, Vikár Béla, Kiss Géza, Kiss Lajos, Bálint Sándor, a ze­nétől kicsit távolabb Györffy István, a kortársak között Var- gyas Lajos, vagy a ritkán emle­getett Lükö Gábor, akiről kü­lön kellene beszélni. Egy teljes nemzedék művekkel, alkotá­sokkal gazdag. És még csak nem is szabad beszélni róluk. Bartók Béla reklám és cimke, Kodály Zoltán csaknem ellen­ség, de a nemzetközi elismerés miatt csupán belső utasítás sze­rint támadható — amolyan rég bevált módszerrel: titokban kel­lene lejáratni. És mind a többie­ket elhallgatni és elhallgattat­ni, a semmirevalóknak pedig teljes hatalmat adni.” — Ez így szomorú remény­ség. „Várakozzál fiam, nem hi­szek a megsemmisülésben. He­lyette a szívós, kitartó apró­munkában és elsősorban a ne­velésben. . Ismét hangoztatom: Ady Endrét követő nemzedék a mienk. Őt kérem, verssorait, tanúnak: »Kapja meg végre szegény Magyarország, a sza­badító magyar tanítót!« jizért vagyok én ma is kifejezetten tanító úr, vagy bácsi, kinek mi esik jobban ejtésére — szavá­ra, mert tanítók nélkül, látó és látást hintő-sugárzó tanítók nélkül, vesztésre kerülhetünk. Van-e, lesz-e elegendő hívő ta­nító? Ma a templomi kóruso­kat is csak pusztítják. Az egy­kori Gyöngyös-bokréta mozga­lomra ítéletet mondtak. A Ko­dály Zoltán tanítási módszerét csúfolják, alázzák. Zenei bor­zalmakat sugároz a Magyar Rádió. Főiskolai tanáraink egy részét hallgatásra kényszerítet­ték. Csak a tanítók tehetnének, mert őket nem hallgatják min­den óráikon a „vörös bizottsá­gok." Tudom, ehhez tartás és merészség szükséges. Talál­koztam magam is más község­ben meghúzódó egykori kán­tor-tanító társakkal, akiknek kórusait parancsra elhallgattat­ták. Ma körmölnek, könyvel­nek. szövetkezeti irodákban, de egy-egy „járási vacsorára” kiparancsolják őket, hogy ve­zessék a süketek ordibálását: Sződd a selymet, elvtárs! Meg az egyéb retteneteket. Az or­szág hallással megáldottjai hiá­ba várják, hogy „föllendüljön a karmesteri pálca”, a tehetség gesztusait sötét erők lefogják. Mozdulatlan értelem, börtön­be zárt akarat bénítja érzelme­inket. Szabadulás egyetlen mó­don, a magyar tanítók szívós, meggyőződő, hétköznapi mun­kája során történhet; ha tanítvá­nyokat gyűjtenek maguk köré, s úgy indítják őket az életbe: soha ne felejtsétek el — ma­gyarok vagytok! Szenczi Mol­nár Albert, Petőfi Sándor őriz­nek meg titeket magyaroknak. Rájuk hallgassatok!" L ehetett-e ennél szebb útravalót adni a köve­tőknek? Kételkedem. Ádám Jenő tanár úr, aki egész nemzetét tanította minden kor­osztály színvonalán szent nép­tanítói hitvallással énekelni, ma egy szigetszentmiklósi mú­zeumból, már szavak nélkül sugározza a világba: úgy érde­mes emberként élni, hogy vagy tanítók, vagy tanítvá­nyok vagyunk. Az egyetlen Mester. így hagyta ránk. Ha egykori beszélgetésün­ket csak nagy kihagyásokkal lehetett abban az időben köz­readni, most itt nyílt jó alka­lom. hogy leírhassam.a kiha­gyottakat, egykori tanítványai és hallgatói örömére. Fábián Gyula VIRRASZTÓK

Next

/
Oldalképek
Tartalom