Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-05 / 181. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 5., CSÜTÖRTÖK 13 Gödöllői lakásrongálók k*. Sajnos az eset — amiről most írok, to®* nem egyedülálló, hanem országos jelenség. Szinte hihetetlen, hogy gondterhes napjainkban, amikor sok ezren várnak arra, hogy lakást kapjanak, amikor olyan családok vannak, akiknek nincs, vagy nem megfelelő a lakásuk és sok ezren nagy kincsnek tartanák az új lakást ahová be lehetne költözniük, egyesek nem becsülik lakásukat, rongálják avagy eltűrik, hogy gyermekek siserehada bepiszkítsa, rongálja ezeket a lakásokat. Nagyon sokan hajlamosak arra, amikor megkapják új lakásukat, hogy elfeledjék, milyen kellemetlen érzés volt lakás nélkül élni s milyen jó, mennyire más, mennyivel szebb az élet egy új, egészséges lakásban. Gödöllőn magam is sokat tapasztaltam, hogy az új lakásokban kutyákat, macskákat, baromfit tartanak, nem kímélik a falakat, lépcsőházakat, korlátokat és semmibe veszik az együttHol a lyuk? Igaz történet a Taktaközbol A Takta tulajdonképpen nem is folyó. Csupán ér. Talán még az is túlzás. A Tiszából Tiszaladánynál kiszakadó fattyúág. Kacskaringós, pocsolyás erecske, amely Ti- szalucnál ismét visszatér a Tiszába. (Anonymus szerint: Tokutunak hívták.) A Taktaköz községei: Takta- szada, Taktaharkány, Taktakenéz, Tiszadardos, Tisza- ladány, Tiszabáj, Prügy, Csobaj, Szerencs. Hol is kezdjem történetemet, hogy eleje, közepe és vége is igaz legyen. Talán ott, hogy amikor a tengely- hatalmak (Olaszország, Németország) viszaadták nekünk Kassát, már halott volt az öreg kassai református lelkipásztor. Magyarországból hívtak meg egy új papot, aki a Felvidék szülötte volt. De változnak az idők, s velük együtt az országhatárok is. Mikor aztán megjelent a Kárpátokban a szovjet—román hadsereg, akkor az anyaországból odaköltözöttek áramlottak vissza. Közben dörögtek az ágyúk, hulltak a bombák, menekült ki merre látott a „bennszülötteken” kívül. Az új lelkész nem mozdult, de a szlovákok közölték vele, hogy 50 kilós csomaggal menjen oda vissza, ahonnan jött. így aztán átlépve a trianoni határt, Sárospatakon kötött ki, ahol ismerték, iskoláit is itt végezte. Az egyik tanterem sarkában rakták le cókmókukat és itt várták a „feltámadást...” A háború rendületlenül folyt tovább, a szovjet hadsereg már Taktaközben harcolt, a németek tartották a frontvonalat, nagyon sok volt a megszállók halottja. Főleg a románok közül, pedig a történészek szerint a román parancsnok Budapestig nem akart megállni. Ám a szovjet tábornok úgy mondta: coki... Nem is volt több beszéd. Azért árultam el, hogy hol is van ez a Taktaköz, mert a mai gyerekek nagy részének fogalma sincs róla. Az elmúlt 40 esztendő alatt nemcsak a magyar földrajzot és irodalmat, de még a magyar történelmet is nagyon hiányosan tanították. Rákosi Mátyásnak és bandájának (Révai,- Gerő, majd Kádár, Aczél) fontosabb volt, hogy az Ob és a Jenyiszej kacskaringós folyását megtanulják, mint hogy hol is van a Taktaköz. A mai gyerekek azt sem tudják, hogy mikor jöttek be hazánkba a kunok meg a jászok. Fontosabb volt a szovjet népek ismerete. A Micsurin-féle növény- és állatkereszteződések és idehaza a gumipity- pang-termelés, mint a magyar táj faunája, növény- és állatvilága. Az ember lassan joggal hihette, hogy belőlünk is tagországot csinálnak. Igaz, hogy nem ezeken a derék hazaárulókon múlott, hogy nem lettünk tagállam, mely eleinte elkerülhetetlennek látszott. Mint már előbb említettem, a Taktaközben is sok orosz—román katona hullott el, mint ősszel a gesztenyefák szúrós termése. így történt, hogy egyik borús reggelen dübögtek az egyik taktaközi falu házának kerítésén, majd az ajtaján. Egy szovjet szer- zsánt (őrmester), meg a falu „főtolmácsa”, aki az első világháborúban orosz hadifogoly volt. Kézzel- lábbal, a tolmács oroszul- magyarul, magyarázták, hogy miért jöttek. Közölték a házigazdával, Török Mihály református presbiterrel, aki kőművesmester volt, hogy a helyi templom előtt egy hősi emlékművet kell építeni, ahova igen sok meghalt katonát temettek el. Minden magyarázkodás hiábavalónak bizonyult, hárman mentek el a templom elé, ahol a szer- zsánt lelépte a szobor alapterületét, biztosította a helyi kőművesmestert: lesz élés írott vagy íratlan törvényeit, zavarva mások nyugalmát a késő esti órákban is. Hát ilyen könnyen el lehet felejteni a súlyos lakásgondokat? így elhalványul az emléke a kellemetlen, egészségtelen otthonoknak nevezhető lakásoknak, putriknak? Mert ha így van — és szomorú, sok helyen ez a helyzet — akkor emlékeztessenek a hatóságok megfelelő ellenőrzéssel és szigorral, ha kell büntetéssel is! Szinte elképesztő, hogy egy-két éves bérházak lépcsőházaiban feismerhetet- len a fal a piszoktól, a srpével odarandított felírásoktól és otromba rajzoktól. A korlátok díszrácsait összehajtogatják, a villanyégőket ellopják, a kitett dísznövényeket letördelik, az ajtókat öszerugdossák, a postaládákat feltörik. Lakáshelyzetünk e millió gondokkal terhes világunkban sem mondható rózsásnak. Megoldása súlyos és országos probléma. Azok érzik ezt át igazán, akik irigykedve nézik a több lakással rendelkező „újgazdagok” rongyrázását, akik a mai napig sem tudtak megfelelő lakást biztosítani népes családjuknak és magas HISTÓRIA deszka a zsaluzáshoz, cement, sóder és amit még akar. Lett is. Közben az is kiderült, hogy Török uram is annak idején hadifogoly volt, megjárta Oroszországot, s talán jobban beszélte nyelvüket, mint a „főtolmács”, aztán a szerzsánt ennek a hadseregcsoportnak a hivatalos temetőembere és hősi emlékművek felállí- tója, valahol Oroszországban maga is kőművesmester. Tavasz végére készen is lett a „szobor”. Monstrum egy alkotmány... A fegyverek elhallgattak, a harcoló csapatok már messze jártak, helyreállt a falu rendje. Újra-keményen dolgoztak. Ám nem volt papjuk. Úgy döntött a presbitérium, hogy hárman bemennek Sárospatakra a főiskolához és ajánlást, papot kérnek tőlük. Patakon a nagytiszteletű professzor urak, mikor meghallgatták a kérést, összemosolyogtak és ennyit mondtak. — Soha jobbkor... Bevezették a presbitereket az elzavart, kitessékelt kassai nagytiszteletű úrhoz, mondván: — Imhol itt a papjuk, akit keresnek. — így lett a kassai papból, teológiai professzorból Taktaszadán református lelkész. — A szadai küldöttek jó remények közepette hagyták ott leendő papjukat, de elszállításukat egy héttel későbbre ígérték, mert mint mondták, nem gondolták, hogy ilyen gyorsan sikerül a „lelkészválasztás”. Mint mondták, van javítanivaló a papiakon is, ajtók, ablakok rendbetétele, és nem árt, ha szellőzik egy kicsit minden szoba, mivel a harcok alatt istállónak használták. És eljött a nagy nap, a tisztelete« úrék szekérre ültek és irány Tak- taszada. A szekér a parókia nagykapuja előtt állt meg. A harangozó, aki a bakon ült, leugrott és kinyitotta a nagykaput. A saroglyából lepakolták a cókmókot és a tisz- teletes úr feleségével belépett leendő otthonukba. Az istállószag összekeveredett a friss festékek szagával. Aztán már csak azt vették észre, hogy egyedül maradtak. Az egyik szobában még két dívány is volt (igaz, lelógott róluk a lábuk, de ajándék lónak ne nézd a fogát). A tiszteletes úr a lakás és körülmények hiányosságait igyekezett valami népi mondással „megszépíteni”... Javában benne voltak már az őszben, de még érezni lehetett a nap melegét, mikor csak hallja a tiszteletes úr, hogy kattan a kiskapu kilincse. Tisztes, feketébe öltözött idős paraszt- ember közeledik a parókia felé. Elébe is ment. Már félúton üdvözölte. Az volt a gyanúja, hogy látogatója nem szadai. Igaza is lett. — Mi járatban tetszik lenni? — kérdezte nagy barátsággal. — Nagy sora van annak, tiszteletes úr — volt a válasz. — Kerüljünk beljebb az irodába, s ott majd el tetszik mondani. — Azért gyalogoltam én 9 kilométert, hogy elmondjam a tiszteletes úrnak a nagy titkot. Éspedig, hogy: hol a lyuk! A tiszteletes úr, bár hozzá volt szokva a parasztemberek képes és körülményes előadásmódjához, de most meghökkent. Azon törte a fejét, hogy hova akar az öregember kilyukadni. — Tetszik tudni — kezdte Török Mihály uram (a történetünk elején már említett volt presbiter és kőművesmester) —, bemehettem volna én a saját falum papjához is. Ám valahogy nemigen bízom benne. Amolyan locsi-fecsi embernek ismerem. A tiszteletes úrról meg már sok jót hallottam... és nem mindegy az, hogy kire bízom a titkot, hogy hol a lyuk? A pap összeráncolta a homlokát és keményen nézett a fehér ingen egy gombot. O maga is feltette a kérdést. — És tessék mondani, hogy: hol a lyuk? — Titok marad, amit én, itt és most elmondok? lakbéreket fizetve várnak saját lakásra. A holtpontról lassan kijutó állami és magánépítések szaporodása biztató jel számunkra. E nagy feladatokat ki-ki saját erejével, az OTP, takarékszövetkezetek, bankok segítségével igyekszik megoldani céltudatos takarékossággal, társadalmi ösz- szefogással, kalákamunkával. Az új lakások gazdáitól mindannyian azt kérjük csupán: mint szemük fényére úgy vigyázzanak a drága pénzen felépített otthonaikra, mert így szolgálják legjobban mindannyiunk közös ügyét, országunk fel- emelkedését. Ez a kérés igazán nem sok és teljesíthető. Gyermekeiket pedig a környezet szépítésére neveljék és a falak elcsúfítása helyett a házuk előtt ültetett díszcserjék és fák gondozását gyakorolják, ez nemesebb cselekedet. Akik e kicsiny kérésnek sem tesznek eleget, vajon megérdemlik-e az új, szép és modem lakást, az egészséges, nyugalmat adó kedves otthont, társadalmunk féltő gondoskodását? Szerintem aligha! Sík István Gödöllő — Nálunk ugyan nincs gyónás és gyónási titok sem, de kijelentem — titok marad. A kettőnk titka... Kezét nyújtotta az öregembernek, aki közel járt a kilencven esztendőhöz, és elhozta a titkát, mert mint mondta, úgy érzi, háta mögött ott leskelődik a halál. Elmesélte a Taktaközben lezajlott háborút és hogy akarata ellenére meg kellett építeni az emlékművet, a templom bejárata előtt. — Tudom, tiszteletes úr titoktartó ember és magának megmondhatom, hogy én nem hittem és nem hiszem, hogy ezek a muszkák itt maradnának az idők végezetéig. Hiszen ezt még az emlékmű sem biztosíthatja. De én már öreg ember vagyok, ezt nem érem meg. Az öreg a szavát is halkabbra fogta. Kis fehér papírt vett elő a szobor (emlékmű) alaprajzával. Egyik sarkában egy kicsi X. — Szóval, innét a muszkák kimennek, az emlékmű X sarkába én egy kis lyukat építettem be, üveglapot tettem rá, senkinek sem tűnik fel. Ettől az emlékműtől meg lehet szabadulni... Ezt a kis üveglapot el kell távolítani, a lyukba gyújtózsinórt dugni, beönteni a robbanó port, meggyújtani és egyszer csak bumm — volt emlékmű, nincs emlékmű. — Tiszteletes -úr! És hogy ne mondhassa ez a hi- tehagyott kommunista párt sem, hogy mi pogányok volnánk, s nem becsüljük a holt katonák emlékét (még ha ellenség is), a szobor helyét szépen planérozzák el, vessék be fűvel, a közepébe állítsanak egy fejfát és véssék rá: „Itt nyugosznak azok a szovjet és román katonák, akik 1944 decemberében szép kis hazánkat elfoglalták.” Régen nem jártam a Taktaközben és elfelejtettem megkérdezni az azóta már nyugalomba vonult nagytiszteletű úrtól, átadta-e a szobor alaprajzát a szomszéd falu papjának, rábízva, hogy adja oda az „Illetékeseknek” és csináljanak vele azt, amit éppen akarnak. Futó Dezső A katonák ellátásának terhei A 17. század végén a katonaság ellátása súlyos terheket rótt nemcsak a lakosságra, de a vármegyékre is. Különösen sok vitára adott alkalmak hogy pontosan nem is volt szabályozva: mi a kötelező, mi nem. Fokozta a sérelmeket, hogy az élelmezési tisztek gyakran a saját zsebükre dolgoztak. Az udvar a sok panasz hatására 1695-ben kiadta a Regula- mentum Miliíare elnevezésű hadélelmezési szabályzatot. A szabályzat azonban csak szabályzat maradt, az átvonuló had úgy szerzett magának élelmet, ahogyan tudott. A vármegyék gyakran valóságos alkudozásokra kényszerültek a tisztekkel az ellátásról. Pest vármegye is több alkalommal foglalkozott a katonaság élelmezésével. 1700. augusztus 5-én a megye levélben tudatta a falvakkal, mit kötelesek adni. A terhek súlyosak voltak. Naponta két font kenyér mellé egy tál étel járt egy katonának. Hogy mi legyen az egy tál étel, azt nem írta elő, csak annyit tartalmazott a levél, hogy „becsületes egy tál étellel tartozzanak”. De nemcsak a katonát, hanem a lovát is élelmezni kellett. A lakosság fuvarral is tartozott szolgálni a katonaságot, de csak akkor, ha „eő Felsége dolgában”jár, ha viszont nem, akkor „az olyannak sem kocsit, sem lovat ne adgya- nak, hanem mennyen és sétáljon gyalog. ”A rendeletek és a körlevelek sem segítettek azonban alapvetően a császári hadak garázdálkodásán: a legbiztosabb védekezés a jószág elrejtése volt. Pogány György
