Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-31 / 202. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. AUGUSZTUS 31., KEDD A bősi granclománia Avagy merénylet a vén Duna ellen ségletének. Ez viszont nincs arányban a roppant beruházás költségeivel, a világméretű botrányról már nem is beszélve. A gátról — több millió köbméter betonkolosszus — lenézek az iszonyú mélységbe, az átemelésre váró hatalmas uszályok játékszernek tűnnek a magasból. — Képzeld el, hogy áldhatják Szlovákiát a hajósok, órákig vesztegelnek, míg sor kerül rájuk a zsilipnél. És ez még semmi, de mi lesz télen, ha a víz befagy az át- emelőmedencében? A közel sem szívderítő séta után Kiss Ferenc az önkormányzat munkájáról tájékoztat a polgár- mesteri hivatalban. Mint kiderül, Szlovákiában lényegesen köny- nyebb a községi elöljárók dolga, az iskolák és egészségügyi intézmények, valamint a szociális problémák intézése nem tartozik a hatáskörükbe, ezt mind a járás- székhely illetékesei végzik. Az önkrományzat működése is más, mint nálunk, úgynevezett kétkamarás testület működik. A 3400 lelkes Nagymagyamak 39 képviselője van, ők vetik fel a problémákat, teijesztik elő a javaslatokat. Van egy tizenhárom tagú képviselőtanácsa, ez hozza meg a döntéseket és ellenőrzi a végrehajtást. Emellett hét szakbizottság is működik, mely döntés előtt szakmailag elemzi, értékeli és kidolgozza az ésszerű megoldást. — Ki a munkáltatója az iskolának, az egészségügyi központnak, és ki rendezi a szociális ügyeket? — A járásközpont, esetünkben Dunaszerdahely. Viszont az igények elbírálásához tőlünk kémek véleményezést. A központilag leosztott költségvetést az önkormányzat saját forrásából növeli, különböző adókból. Például az ital- és dohánytermékek aladásából származó jövedelem tíz százaléka az ön- kormányzatot illeti. — Ezt egy az egyben átutaljuk a helyi egészségügyi központnak, ez a mi hozzájárulásunk a működtetéshez. A közbiztonság fokozására — a helyi költségvetés terhére — héttagú rendőrbrigád ügyel a község rendjére. Ezeknek azonos a jogosítványuk az állami testület rendőreivel — beleértve a fegyverviselést —, de semmi közük a belügyhöz. Közvetlen a polgár- mester alárendeltségébe tartoznak, nem vezényelhetők át más térségbe. — Ez a kis „luxus” évente másfél millió koronába kerül, ám csak ennek az árán tudunk gátat vetni a bűnözési hullámnak. (Egy osztrák beruházó azért vonult ki a térségből, mert fényes nappal kirabolták Nagymagyar külterületén.) — A lakosság azt mondja, ön a legkeményebb polgármester a járásban, kisebbségi dolgokban is rendszeresen szót emel. Nincs emiatt gondja a hatóságokkal? — Olyan értelemben, mint a rendszerváltozás előtt, nincs. Manapság nem citálnak be fejmosásra a járásszékhelyre, vagy nem válthatnak le. Viszont van más mód is a megtorlásra. Például nem jut be a gyerek a főiskolára. Az igaz, hogy eseténként nem teszek lakatot a számra, de csak módjával. Igyekszem békés úton rendezni a konfliktusokat. Itt van a falutábla. A magyar táblákat leszedték, behozták a községházára. Más polgármester csak azért is újra kitetette, mire se szó, se beszéd, végleg elvitték. Én beraktam a raktárba, kivárom az időt, amíg a nemzetközi közvélemény jobb belátásra készteti a szlovák vezetést. * Hazatérésem után Pilisszántón jártam, a község elején szemembe tűnt a kétnyelvű felirat. Nem először láttam ezeket a táblákat, de mindeddig nem tűnt fel. Mert természetesnek találtam, hogy nálunk egy szlovákok által lakott településen szlovákul is ott áll a név: SANTOV. Szauter Rudolf országgyűlési képviselő szavai csengenek a fülembe: Magyarországon egyre színesedik, gazdagodik a kisebbségiek sorsa. Magyarországon igen, de a Duna komáromi túlpartján még azt a kevés színt is letörlik, ami Trianon után megmaradt a szlovákiai magyarság jogpalettáján. Matula Gy. Oszkár Benes és törvényei Kiss Ferenc nagymagyari polgár- mester vendégeként vettem részt egy félnapos körutazáson, s az ő jóvoltából nemcsak a kis-csalló- közi állapotokról, de a szlovák önkormányzatok működéséről is sikerült megtudnom egyet és mást. * Néhány szót Nagymagyar múltjáról. 1241 óta a negyedik nevét „nyövi” a község. Az alapítók Martha Magomak keresztelték, aki állítólag egy hun törzs vezetője volt. A középkorban Nagymagyar lett, Trianon majd ’45 után Velky Mager. Aztán — hogy még a nevéből is eltűnjön a magyarságra való utalás — 1960-ban, a lakosság megkérdezése nélkül, átkeresztelték Zlaté Klasyra. Ami magyarul aranykalászt jelent. Hivatalosan, térképen így szerepel. De a lakosság ma is csak a Nagymagyar nevet használja. Ezek után pedig lássuk a csallóközi változásokat, s annak eredményeit, amit Kiss Ferenc egyetlen tőmondatban ekképpen jellemez: bősi gigantománia. Szerintem sokkal kifejezőbb: szlovák nagyzási hóbort. Nagymagyart elhagyva Ke- szölcésnél éljük el az elterelt Dunát, az irdatlan betonmedencében magasan áll a víz, a túloldali kompkikötő kontúrját a távolság elmossa. A doborgazi és vajkai templomnak látszik a tornya, de a házakat erdő takarja. — Tavaly itt még út vezetett a Kis-Csallóközbe — mutat Kiss Ferenc a ,,mű”-Dnára. — Azon bonyolódott a forgalom, a Szigetköz falvainak lakói ezen jutottak el Pozsonyba. A felnőttek dolgozni, a diákok iskolába. Ma a komppal kell átkelni, ami legjobb esetben is egy óra plusz kiesés. Ha jár a komp. Mert ködben, áradáskor és este tíztől reggel hatig nem jár, gyakorlatilag három falu el van vágva a külvilágtól. Hacsak nem mennek fel Bősig, de ez jövet-menet plusz száz kilométer. Erre nem terjedt ki az okosok figyelme, vagy nem is érdekelte őket a három színmagyar község sorsa. Gondolták, akinek nem tetA ’89-es változásokat megelőzően gyakorta hangzott el a nyilvánosság előtt is az az igény, hogy az Edvard Benes csehszlovák köztársasági elnök által kiadott dekrétumokat, amelyek az elfogadhatatlan kollektív bűnösséggel sújtották a csehszlovákiai németeket és magyarokat, hivatalosan bélyegezzék meg. A hatalom birtokosai erre legfeljebb ingerülten reagáltak. A prágai parlamentben, az első szabad választások után, fellángolt a vita erről a kérdésről és a lapok is bőven teret adtak a legkülönbözőbb véleményeknek, anélkül, hogy megnyugtató megoldás született volna. A zsenge Szlovák Köztársaság felvételével kapcsolatban az Európa Tanácsba, e kérdéskör ismételten napirendre került. Legutóbb a szlovák televízióban Dr. Duray Miklós, az Együttélés poszik, fel is út, le is út, mehet világgá. Égyórás várakozás után végre átértünk, Doborgaz mellett megtekintjük azt a nyolclépcsős csatornarendszert, mely friss vizet juttat a Szigetköz holtágaiba. (Itt szlovák Szigetközről van szó). „Elkerülhetetlen intézkedés volt. Nálunk is kiszáradtak a holtágak, mint nálatok, még a községi kutakból is elszökött a víz”. Vajkánál megint megállunk, Kiss Ferenc meginvitál egy sörre. Egy krigli Pilseni 20 korona. Tavalyelőtt ugyanezért kettő öt- venet fizettem egy prágai büfében. — Ja, kérem, a benzin is kettő húsz volt ’91-ben, most meg már az is húsz korona — mondja a pocakos csapos. Megisszuk a sört és sürgősen távozunk, a kocsma meglehetősen zajos. Két asztalnál is folyik a ki mit tud, nyolcán biztatgatják a Bodri kutyát, hogy szedje a sátorfáját. A dal képletes, a dalolok másra gondolnak. De vajon hová is mennének a Kis-Csallóköz- ből? Az elszigeteltség leverte az ingatlanok értékét, a víz nélkül maradt kutak híre mindenüvé eljutott. Vajkánál térünk rá az árterületre, a holtágak festői világába. Egyik-másikban már van víz, vagy még van, attól függően, hogy milyen közel esik a Dobor- gaznál nyitott tápláló zsiliphez. Van aztán olyan is, amiben csak homokos sziklák és repedezett iszap emlékezik arra, hogy valamikor víz volt a mederben, s a vízben termetes potykák. Vén tölgyek takarásából kiérünk az öreg Dunához, a túloldal már Magyarország, Cikoláról áthallatszik a zeneszó. A széles medernek csak a közepén folyik némi víz, mellette a száraz homokon gyerekek napoznak. — Tavaly ott még hajók úsztak, olyan magas volt a víz. A minap belábaltam a középig, derékig ér — mondja kísérőm, aki itt nőtt fel. s hatványozottan szívén viseli a táj változásait. A szlovák grandománia csúcsa Bős. Létjogosultságát nehéz megérteni, nem hivatalos adatok szerint a bősi turbinák teljesítménye mindössze öt-hat százalékát biztosítják az ország áramszüklitikai mozgalom elnöke és Anton Hmko szlovák történész, a nacionalista Szlovák Nemzeti Párt oszlopos tagja vitatkozott az 1945 utáni elnöki rendeletekről. A szlovák lapok is gyakran elemzik e kérdéseket anélkül, hogy bárminemű engedményt kívánnának tenni és változtatnának merev álláspontjukon. Mindezek a viták, érvek és ellenérvek mellőzik a leglényegesebb kérdést. Nevezetesen azt, hogy egy ország alkotmányos államfője miképpen hozhat olyan rendeleteket, melyek ellentmondanak az érvényben lévő alkotmánynak? Csehszlovákia első alkotmánya, melyet a prágai nemzetgyűlés 1920-ban fogadott el és dr. Benes is ellátta kézjegyével. Ennek 134. §-a leszögezi: „Az erőszakos elnemzetlenítés semmiféle alakban megengedve nincsen. Ezen elvnek be nem tartását a törvény büntetendő cselekménynek nyilváníthatja.” A 33/1945-ös és a 108/1945-ös elnöki dekrétum a magyar nemzetiségű lakosokat megfosztotta vagyonától, miután a német és magyar lakosságtól megvonta az állampolgárság jogát. Tehát a csehszlovák kormány ugyanúgy megsértette az alkotmányt, mint az államfő. És a személyes és vagyoni szabadságot deklaráló alkotmányos rendelkezéseket figyelmen kívül hagyta, nevezetesen a 107. §-t, mely biztosította az ingatlanszerzés szabadságát. Természetesen Csehszlovákia alaptörvénye csupán az állampolgárokról rendelkezett, de az állampolgárság megszüntetéséről nincs benne egy szó sem. „A személyes szabadság biztosíttatik.” (107. §, 1. cikkely) De akkor miért lehetett deportálni Csehországba, miért lehetett kiutasítani embereket az országból, miért hirdették meg a reszlovakizációt? Ezekhez az akciókhoz gyakorta fegyveres testületek tagjainak segítségét is felhasználta a hatalom. Egy jogállamban az alkotmány alaptörvénynek számít, annak megsértése büntetendő cselekmény. A törvénysértés annál súlyosabb, ha alkotmányos tényezők követik el. Tehát ezek az emberek visszaéltek hatalmukkal és ezeknek az összefüggéseknek a tükrében bűnözőkké váltak. Azok, akik mindmáig védik ezeket a rendelkezéseket, bűnpártolókká váltak, és a törvény szigorának rájuk is le kellene sújtania. Ezért tartom fontosnak ezeknek a gyászos rendeleteknek az összevetését azzal az alaptörvénynyel, mely Csehszlovákiában érvényben volt egészen 1948 májusáig. Balassa Zoltán Nagyon sajnáltam, hogy Benedek professzor úr reális és szellemes ítéleteit az utóbbi időben csak ritkán olvashattam a Pest Megyei Hírlapban, ebben a majdnem egyetlen olyan napilapban, amely nem a baloldal kezében van. Most az ünnepi számban tökéletes keresztmetszetet kaptunk a mai magyar politikai közéletről, ami nagy örömmel töltött el félreérthetetlen éleslátásával, de ugyanakkor végtelenül el is szomorított. A cikk színvonala és állításainak hosszú sora nem vonható kétségbe. Nem fukarkodott a negatív jelenségek reflektorfénybe álh'tásával sem, és pesszimista látásmódját nehéz volna megcáfolni, mégis feltenném a kérdést: a helyzet valóban ennyire kilátástalan? Én magam is mindig rosz- szat vártam, most is sokféle aggodalom él bennem, kivált ha szomszédainkra gondolok, de akkor is, ha a mi kis országunk gondokkal teli jelenéből próbálok valami vigasztalóbb jövőbe tekinteni, mégis önkéntelenül felvetődik bennem a kérdés: minden felsorolt negatívum nem természetes velejárója-e az úgynevezett békés rendszerváltozásnak? Néhány hónappal ezelőtt jelent meg a lapban egy írásom A rendszerváltozás hordaléka címmel. Közismert tény, minden forradalomnak szükségszerű következménye, hogy az eszmékért felelősséget vállalókhoz és küzdőkhöz hozzácsapódnak kétes elemek. Az idejében köpönyeget forgatók mellett elvtelen karrieristák, jól helyezkedő fél- és negyedtehetségek csatlakoznak a hatalomhoz kétségtelenül jogosan hozzájutott elithez. Az elkövetett hibákat pedig mindig felnagyítani kész ellenzéki sajtó fortiszimóban harsogja szét széles e hazában úgy, hogy már valóban az egész rendszerváltozási folyamat megkérdőjelezhető. Én most egy idős átlag magyar állampolgár szemszögéből nézve a világot, úgy érzem, hogy azok a negatív tünetek, amelyeket a professzor úr tartalmas cikkében felsorolt, az úgynevezett békés rendszerváltozásnak elkerülhetetlen, törvényszerű következményei. Kérdezem én, hogy a világtörténelem során mikor próbálta meg egy kis ország, nem éppen barátságos szomszédokkal körülvéve, 45 évi szélsőbaloldali diktatúra után demokrtatikus rendszerbe átvezetni azt a lakosságot, amely évtizedeken át egy tőle teljesen idegen eszmerendszer szolgálatában állt. Teljesen igaz az is, hogy sok hiba történt, és eltekintve az elmúlt évtizedek nem könnyű örökségétől, amit még a szocialisták sem tagadnak, volt, amit jobban lehetett volna csinálni, és nyilván azok, akik felelősek a magyarság sorsáért, már maguk is látják, hol hibáztak, és ha még egyszer csinálhatnák, nem ismételnék meg a hibákat, de nem volt előttük példa, amelyet követhettek volna, és az sem volt mellékes, hogy az új kormány működését első pillanattól kezdve olyan koncentrált rosszindulat szemüvegén keresztül kísérte figyelemmel a sajtó, ami párját ritkítja a demokráciák történetében. Sajnos a sajtóra jellemző volt, ami ismerőseim jó részére is, hogy boldogságtól mámoro san, őszinte kárörömmel szóno koltak nemcsak akkor, ha az ú elit kétségtelenül hibázott, de ak kor is — és olyankor talán mé; a szokottnál is erőteljesebbel —, ha inkább csak feltételezés ről, vagy éppen légből kapott ál lításról volt szó. Az első legsú lyosabb támadást a kormány el len a taxisblokád jelentette, di nem kis intenzitással folyt a hisz tériakeltés az október 23-i tűnte tés körül, és most hasonló a hely zet a Horthy-temetés kapcsán. A temetés körül minél na gyobb zajt igyekeznek csapni szívesen hivatkozva a környezi országok érzékenységére, mer az utódállamok szemében tüskf a kormányzó személye, hiszel kormányzása idején politikájának középpontjában állt a békéi határrevízió gondolata, és ugyancsak az ő országlásának idejár kaptunk vissza átmenetileg elcsatolt területeket. Ebben kétségtelenül van igazság, de ha tőlünk büntetlenül el lehetett venni az ország területének kétharmad részét, talán annyit mi is tehetünk, hogy hagyjuk: a voll kormányzó a családi kriptában örök nyugalomra leljen. A teljesen elvakult szélsőségesektől eltekintve abban jóformán mindenki egyetért, hogy a kormányzónak joga van magyar földben nyugodnia. De azután jön a régi recept, majd minden újságíró az ósdi, már egy kicsit unalmassá vált lemezt teszi fel a Horthy-fa- siszta múlttal, a kormányzó által elkövetett hibákat, óriási léggömbbé fújva, a pozitívumokról jótékonyan elfeledkezve. Egy biztos, nem az a néhány tisztességes öregúr követte el a hibát, aki hazai földbe akarta helyezni annak az embernek a földi maradványait, akit ők tiszteltek és becsültek, hanem azok, akik ezt az alkalmat felhasználva akarnak maguknak a közeledő választások előtt tőkét kovácsolni. A kormány soha bele sem szólt ebbe az ügybe, és ha a belügyminiszter ott lesz, azt természetesnek tartom. Ha nem menne el, akkor is ő lenne a felelős, hogy minden a legnagyobb rendben menjen végbe, a temetés komolyságán ne essék csorba, se idétlen suhancok, se szélsőséges politikai nézeteket valló idősek ne zavarják meg a gyászszertartást. Az, hogy ott lesz — még ha magánemberként is — mindenképpen megnyugtató, és nem csak a biztonság szempontjából. Visszatérve a professzor úr tartalmas és aggodalmat jogosan ébresztő írására, bármennyire közhelynek számít is, mégis el kell mondani, hogy a hasonló problémákkal küszködő környező államokban semmivel sem megy jobban a rendszerváltozás végrehajtásának kísérlete, és bármennyi gondunk is van, még mindig mi állunk legkevésbé rosszul, ha a volt úgynevezett szocialista államokkal hasonlítjuk össze magunkat. Be kell látnunk, hogy a rendszerváltozás nem gyors és véres forradalom, hanem hosszú, bonyolult folyamat, rengeteg buktatóval. Évtizedekre van szükség, hogy valóban befejeződjék nemcsak a gazdasági-politikai viszonyokban és a közéletben, hanem az emberi lelkekben is. Tiszay Géza Aggasztó jövőkép?
