Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-30 / 201. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZÁRSZÓ 1993. AUGUSZTUS 30., HÉTFŐ Fiatalok Szárszóról Összefogást várnak — Hol vannak innen a fiatalok? — tért vissza újra és újra az egykori szárszósok és követőik jogos kérdése. Hiszen ’43-ban a jövőépítésre elkötelezett ifjúság gyűlt itt egybe. A legidősebb előadó sem érte el a negyedik x-et, és a két-háromszáz főnyi hallgatóság tizen- és huszonévesekből toborzódott. Idén az ezer ember közül ha ötven volt fiatal. De hírvivőnek ott voltak. A jurtában ültek és jegyzeteltek, vagy a mikrofonok hallótávolságán belül csoportosultak, és megjegyzéseikkel kísérték az elhangzottakat. Ahogy telt az idő, egyre bátrabban vegyültek el a felnőttekkel. Párokul szegődve, beszélgetésbe merülve sétáltak, vagy csoportokba verődve körülöttük lesték az idősebbek szavait és mondták el saját véleményüket. Magam is e véleményekre kíváncsian faggattam hét fiatalt: hogyan kerültek ide, mit vártak a találkozótól és mit tapasztaltak az elmúlt öt nap során. A fedett helyről kiszorulva, pokrócba bugyolálva hallgatta az előadást három fiatal a külső pádon. A huszonöt éves titkárnő baráti társaságban hallott először a ’43-as találkozóról, ahol beszélgettek — elsősorban a hasonlóan gondolkodók összefogásának a lehetőségeiről. A friss diplomás építészmérnök lány apai ösztönzésre olvasta és szerette meg Németh László és a népiek — főként Móricz — munkáit. A huszonöt éves magyartanár előadóként szereplő édesapjával érkezett, de „hivatalból” ismeri a népieket. Németh László a kedvenc írója — függetlenül családi ösztönzéstől és szárszói gondolattól — vallja. A szerény, kevés szavú titkárnő a konferenciától a hasonlóan gondolkodók véleményeinek egyeztetését várta, hogy „optimista jövőképpel" távozhasson. Az építész lány olyan akcióprogram kidolgozását remélte, amely mellé minden tenni akaró állampolgár felsorakozhat — mivel nyolc hónappal a választások előtt vagyunk. Az előző nap felolvasott, választási szövetséget sürgető petícióhoz hasonlót ők is össze tudnának állítani — mondta. — Mert az alapigazságokkal a fiatalok is tisztában vannak. A konferenciára elsősorban tanulni jött, de elégedett leginkább a környezetvédelemmel foglalkozó programmal volt. Nagy személyiségek átfogó témákról adtak elő — inkább ilyeneket várt volna a sok részterületet boncolgató felszólalás helyett. — Nem látok stratégaelméket, úgy is mondhatnám: Németh Lászlókat — értett egyet véleményével a fiatal magyartanár. Aki szintén az itt jelen lévő erők összefogását várta Szárszótól — mint a szerveződő ellentáborral szemben a választásokon való siker egyedüli esélyét. Az öt nap azonban nem töltötte el reménynyel: — Az itt jelen lévő, ismert és kevésbé ismert emberek képtelenek félretenni személyes, abszolút magánemberi torzsalkodásaikat, sérelmeiket, nem képesek irigységükön felülemelkedni — mondta. Az egykori barátok teljesen szét vannak „szeletelve”. — Ha lesz is egység, faramuci egység lesz, mert a jelenlévők egyik oldala hiányozni fog! Rövid, kijelentő mondatokból álló charta elfogadását váija a konferenciától, amelyet mindenki — mind az ezer résztvevő — alá tud írni. Ilyen chartát, ha belefeküdne, ő is össze tudna állítani, csak éppen nem óhajt ezzel foglalkozni — mondta. Nem akarom, hogy politikáról szóljon az életem a mai helyzetben, amikor egyetlen tiszta párt vagy csoportosulás sincs. Ez a baj az egész korosztályommal, de egyébként drukkolok — adott hangot a politikából való sajnálatos kiábrándultságának. Jegyzetelő barátnője mellől szólítom el a most érettségizett fiatalembert — aki tudatos életprogram miatt kíván távol maradni az aktív politizálástól. Közgazdásznak megy, mert gazdasági hatalmat szeretne — mondja. Ami előtt maghajlanak a politikai erők. Ilyen hatalommal nem bírnak a nemzetben gondolkodók. A konferencián részt vevők egy hányada ilyen tényező saját szakterületén, míg mások szakmájukat félretéve politikai szervezőmunkával foglalkoznak, és olyan program kidolgozásán fáradoznak, ami a szakemberek munkáját orientálhatná — véli. A két erő rendszeres együttmunkálkodásától vátja a közösen gondolkodók által vállalható stratégia kidolgozását. A konferencián éppen arra kíváncsi, hogy a kifulladni látszó erők tudnak-e valamit produkálni: tudnak-e közös platformot alakítani, amely mentén továbbvi- hetők a dolgok. A legnagyobb nyereség számára, hogy embereket ismert meg, neveket és címeket kapott a rendszeres kapcsolat- tartásra. A három, jövőre érettségiző középiskolás egyike elöljáróban kéri: sem nevét, sem iskoláját ne említsem, mert fél a számonkéréstől. Egyikük történelmi érdeklődésű, és a Püski házaspár rendszeres könyvvásárlójaként hívták meg a találkozóra. Társa nővérével jár a népi gondolat iránt érdeklődőket tömörítő Teleki Társaságba, a műszaki egyetemre. A harmadik fiatal barátja révén hallott Szárszóról és érkezett a konferenciára. Mindhármunknak a hazafias elkötelezettség, a nemzet érdekét szolgáló gondolkodás tetszik a szárszói szellemiségben, és azért jöttek, hogy erről többet halljanak. Ilyen értelemben számukra sikeres volt a konferencia. A tanárnak készülő fiatal együttműködést és összefogást vár a résztvevőktől, nyolc hónappal a választások előtt. Technikusnak tanuló társa ennek a lehetőségét abban látja, hogy az egyes csoportok programjaikban hagyjanak fel az elválasztó jobb- és baloldal hangsúlyozásával, hiszen annak idején a meghatározó szárszósok mindegyike elhatárolta magát ezektől a csoportoktól, és egy harmadik utat követett. Gimnazista társuk örült, hogy végre megszületett a választási szövetségre való felszólítás a siker érdekében. Mindhárman hálásan fogadták, hogy a felnőttek keresték velük az ismeretséget. És szeretnének is élni a felajánlott kapcsolattartás lehetőségével. D. Veszelszky Sára Sinka Zoltán Aki sosem lett társutas — Ön, akinek édesapja Sinka István az 1943-as Szárszón köztiszteletnek örvendő költőként vett részt, hogyan értékeli az ötvenedik jubileumát is ünneplő találkozót? — kérdezem Sinka Zoltánt. — Azt hittem, jobban, alaposabban áttekintjük, hogy mi is volt az a nagy Szárszó, amit fél évszázada már, hogy eltemetett az önkény előlünk. Azt az eszmeiséget pedig amit ’43 adott ennek a nemzetnek, jobban kellene ismernie, hogy igazán birtokolhassuk, hiszen arra kell most építkeznünk. Nem biztos, ogy az itt egybegyűltek hozzájuthattak az irodalmához, aminek egyébként a puszta elolvasása — szerintem — nem is elegendő. Természetesen tudom, hogy az 1943-as Szárszó gondolatrendszerét, s mindazt, amit e telkekből felszínre hozott — a nemzeti ösz- szetartozás erős tudatát —, ma másképpen kell alkalmazni, hiszen más helyzetben van az ország; bár a lényegét tekintve nagyon is hasonló a jelen. Amit Németh László megfo- galmozott — s amire itt olyan sokan utalnak, és akit a legtöbben idéznek — ma is érvényes. Én is hadd idézzem őt, hiszen nálam a kötet: „...Előre látható volt, hogy kivülről neveznek ki ránk „megváltó”-at, s mint minden kinevezésnél, ennél is a protekció érvényesül: az lesz a „pog- lavnik”, akit a külföldön élő tanácsadók. s hazai sugalmazóik a legalkalmasabbnak tartanak...” Vagy: „...A kívülről bujtogatók, a maguk gyarmatát készítők mindig erősebbek voltak.” .. .Azt a Németh Lászlód — harmadik utat jobban kellett volna ismernünk, elemeznünk, hogy a jelenleg járhatót biztosabban megtaláljuk.-— Reménykedem, hogy igazán eljött számunkra az a szabadság, amiről apám álmodott, s szeretném hinni, hogy a magyarság részesül abból a jussból, ami megilleti. Sajnos erről nem vagyok meggyőződve. Bebizonyosodott, hogy a magyarság nagy része elutasította a nácizmust — nem vagyunk bűnös nemzet —, bebizonyosodott, hogy a kommunizmust sem nekünk találták ki, és én biztos vagyok abban, hogy az úgynevezett liberalizmus sem kell nekünk, hiába is akarják ránk erőszakolni. Különben is a liberalizmus és a kommunizmus egy tőről fakad. (Nem húzhatják a kétméteres emberre a törpe gúnyáját!) Pedig jelentős erők gátlástalan cinizmusukban ezzel kísérleteznek; és sajnálatos, hogy a magyarság körében találnak ehhez cinkosokat is. Mint ahogyan apám mondja egyik versében: „...S ha a tóba nézek, hol a kékségen pihen Temetést látok csak alvó tükreiben. így élek, Hej élet! S az ország terein Átnyöszörögnek nagy Koldusszekereim.” ...Apámmal azt szeretném elmondani, hogy ma milyen testi és szellemi nyomorúságban van ez a nép. Szárszónak az ébresztés a dolga, mert szunnyad a liberalizmus eszméje alatt a parázs, a nemzeti öntudat parazsa... Ne engedjük, hogy egyre vastagabb hamu rakódjék rá. Azt várom Szárszótól, hogy ehhez adjon eszmei irányt, de úgy ám, hogy az mentes legyen minden pártos befolyástól! Fogja össze a különböző nézetű, politikai beállítottságú magyarságot, mert a széthúzásban utolérhetetlenül nagyok vagyunk, s nem vesszük észre, hogy lassan már a létünk forog kockán. László Gyula profesz- szor úr mondta el, azon kevesek egyike, akik ’43-ban is itt lehettek: Sinkával sétáltunk és beszélgettünk, mert sokallot- tuk a sok szöveget, s ő akkor öntudatosan azt mondta: „Nekem egy sorom többet ért, mint némelyeknek órákig tartó beszéde.” Egyedüli volt a népi írók közül, aki sosem lett társutas. Nem is tudta a rendszer neki ezt soha megbocsátani. A legnehezebb időkben is azt mondta: Én olyan mélyről jöttem és annyit szenvedtem, hogy nekem megalkudni nem lehet. Meg is lett a következménye. Az én sorsomról ne beszéljünk, mert ahogyan megtudták, ki az apám, azonnal kirúgtak az egyetemről. A műveit pedig soha ki nem adták. „A pór megszólal az úriszék előtt” című verse például az 1943-as szárszói találkozó után most hangzott el először cenzúrázatlanul... Nekünk tehát itt nincs más alternatívánk, mint a nemzeti együvétartozás tudatának erősítése. (Ónody) A szó és a tett egy legyen Az Atilla, Isten kardja rockopera augusztus 20-i ősbemutatója előtt a Margitsziget bejáratánál egy nemzeti-színű zászlóra lettem figyelmes. A lobogót egy fiatalember vitte az új mű bemutatójának tiszteletére. Ugyanezzel a zászlóval és gazdájával találkoztam a szárszói konferencián is. — Mi hozott el a szárszói tanácskozásra? — kérdeztem a húszas éveiben járó fiatalembert. — Itt ismét a nemzeti sorskérdésekkel foglalkoznak végre, csakúgy, mint ötven évvel ezelőtt. Az akkori tábort a társadalmi változások és a háború „kereszttüze” kényszerítette ki és tette szükségessé. Úgy érzem, az ott megfogalmazott céljainkat — különböző politikai és történelmi okok miatt — mindeddig nem sikerült elérnünk így nagyon érett már ez az új konferencia. Mivel egyetértek az összejövetel céljaival, eljöttem, ha csak néhány napra is, hiszen sietve Lisszabonba, Horthy sírjához készülök a zászlómmal. — Mit vársz Szárszótól? — A konferenciának, remélem, az a feladata, hogy a nemzeti politizálást alapkövetelménnyé tegye a mai politikai élet számára. Az olyan hatalmat követelő politikai szerveződéseket, amelyek nem hajlandók a nemzeti ügyet kiindulási eszmének tekinteni, egyszerűen lehetetlenné kell tenni. — A '94-es választásokra megerősödhetnek a nemzeti erők? — Én őszintén hiszek benne. Tiszta, világos beszédre és tisztességes emberekre van szükség. Arra, hogy a szó és a tett egy legyen. B. B. L. Pest megyeiek Szárszón KOS FERENC (Szigetszentmiklós, iskolaigazgató): A nemzeti ügy, a nemzeti politizálás elkötelezettjei vannak itt — a közéleti paletta legváltozatosabb színeiből. Úgy érzem, ebben a változatosságban rejlik a mai Szárszó érdekessége, e sokszínűség határozza meg most, 1993 augusztusában és itt, Európa közepén azt a gyülekezetei, amely a magyar önépítés szent ügyén dolgozik. Örülök, hogy megyénkből nagyon sokan itt vagyunk — s nem csupán értelmiségi emberek, hiszen a megye, a kis „sziget” ugyanúgy hozzátartozik a széles hazához, mint mondjuk a hazából kirekesztettek — a csíkszeredaiak, a bukovinai csángók, vagy az ausztráliai magyarok. Szárszó ma azt a nagy hazát, nemzetben élő szellemi terrénumot testesíti meg, amely mibennünk létezik, határok nélkül. Ma a gazdasági problémák vannak a terítéken, joggal, hiszen életbe vágó problémák ezek; de legalább eny- nyire fontos a demográfiai kérdéskör, a Fekete Gyula által itt is megszólaltatott „nemzethalál” ügye. Ha szűkebb hazánkban, megyénkben szétnézünk, a kérdés valósággal fölnagyobbodik súlyánál fogva: nálunk (is) csökken a magyarság lélekszáma, fogy a magyarság. Ezt ellensúlyozandó alapos, jól felépített, senkit sem sértő belső határozatokat kellene hozni — és a legmagasabb szinten. Énnekem megvan a magam elképzelése ezzel kapcsolatban, s itt, Szárszón, el is mondtam egyiknek, másiknak; és mert ezt elmondhattam, s e gondolatommal itt lehettem, úgy érzem, a szárszói szellemiséget érzékelem és érvényesítem a magam módján. És ez nem elhanyagolandó, hiszen Szárszónak „családi üggyé” kellene válnia, s akkor tán nem is kellene róla beszélni. Csak benne élni. Ha karrier lesz Magyarországon az anyaság, munkakönyvezett „foglalkozás,” akkor joggal mondhatjuk majd el, hogy férfimunkát végeztünk. RACZ JÓZSEF (Tököl): Azok közé tartozom, akiknek a neve szerepelt az 1956-ért halálra ítéltek listáján. S hogy miért vagyok most itt, Szárszón? Remélni szeretném — mert hiszek az élet igazságaiban -—, hogy az 56-os eszmék, amelyek a szárszói gondolathoz állnak a legközelebb: nem fognak hiányozni a mostani tanácskozás zárónyilatkozatából. Mert 1956 még mindig „félbemaradt” munka, eszméi még nem ivódtak bele teljes egészében politikai és közéleti gondolkozásunkba, a vérengzések okozóit, hóhérainkat még a mai napig sem vonták mind felelősségre. Minekünk — félreértés ne essék! — nem elsősorban kártalanítás kell, mi, egykori 56-osok egy komplex törvényt kérünk: elszámoltatást, felelősségre vonást, majd kártalanítást... úgy értem, az áldozatokért, ne azok utódai fizessenek, a vétkeseknek kell bűnhődniük. Majd, ha a gellérthegyi villákat elveszik, akkor majd lesz miből kártalanítani. Akkor, amikor Szőnyi Gyuszi barátom, aki életfogytiglanit kapott forradalmi tetteiért, a saját lakása pincéjében lakik, mert a „főbérlő” az egykori ÁVÓ- s, aki őt oda juttatta, akkor nem lehet igazi elszámoltatásról beszélni. És így tovább. De csak egy példát még: egyik mai hozzászóló, egy miskolci 56-os, aki öccsét, sógorait veszítette el — persze bitófán —. a nemrég beadott perfelvételi iratait azzal az indoklással kapta vissza, hogy az ügye elavult. Képtelenség megérteni is. Döbbenetes. Saját magunk falaiba ütközünk. Heves vitába szálltam nemrég az egyik vezetőnkkel, s kifejtettem neki: kár volt a halálbüntetést eltörülni, legfönnebb annak alkalmazását kellett volna megtiltani; ehelyett inkább kétéves szükségállapotot láttunk volna jónak bevezettetni, s az új vezetőgárda (üzemekben, intézményekben) néphez való hűségéről és erkölcsösségéről kellett volna meggyőződni ez idő alatt. Nem herdálódna most el az ország. Én Szárszótól az ilyen értelemben vett erkölcsösséget várom. Jövőnk ilyen alapon való megálmodását vélem nyomon követni ezekben a napokban. (B. SZ. I.)
