Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-26 / 198. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 26., CSÜTÖRTÖK 13 A talányos Szonda Ipsos Sokáig éltem abban a szent meggyőződésben, hogy „Ikúm” — I. Q., azaz intelligencia kvóciensem — meghaladja az országos átlagot. Több csalhatatlan jel utalt erre, így teljesen érthető a félelmem, amikor a Szonda Ipszos közvélemény-kutatásait tanulmányozom. A gyakorlati tapasztalataimmal ösz- szevetve minduntalan arra a következtetésre kényszerülök, hogy kettőnk közül valaki nem ismeri a valóságot, hogy nincs mese: én vagyok hülye. Egy intézet ugyanis hivatalból csak okos és tényszerű elemzéseket közöl. Bevallom nem szívesen deklarálom magamat debilnek, így vitatkozom is a „másik énemmel” mondván, hátha van hiba az Ipsoséknál is. Az az igazság, hogy nem sikerült meggyőzni magamat, amihez többek között a lakossági megtakarításokról megjelentett felmérés eredményei is hozzájárultak. Tekintettel arra, hogy az ismételten visz- szatérő gyanúm sarkall, úgy döntöttem, hogy Önök elé tárom értelmezéseimet és megpróbálom objektiven megítélni a kutatásukat. A Népszabadság ez évi július 2-ai számának piacgazdasági mellékletében a „Lakossági megtakarításokról” közölt adatokat és grafikont a Sonda Ipsos. Ebből kiderült, hogy „januárban minden ötödik kérdezettnek, (19 százalék) sikerült félretenni „valamit”. Később ez fokozatosan csökkent, és minden hetedik-nyolcadik személy tudott csak félretenni. A megspórolt összegek viszont éppen januárban voltak a legalacsonyabbak, átlagosan 7000 forint, s a későbbiekben valamivel magasabbak (7500 és 8500 forint között). Az utolsó két hónap — folytatom az idézetet — érdekes eltéréseket mutat aszerint, hogy a kérdezettek a fővárosban vagy vidéken élnek. Áprilisban, mint ahogy az év első hónapjaiban is a budapestiek között voltak többen olyanok, akik tudtak félretenni valamilyen összeget, mint a vidékiek között, májusban azonban éppen ellenkezőleg.” Ezt a szöveges részt illusztrálja a piktografika, mely kimutatja, hogy áprilisban a budapesti 19 százalék, átlagban 10 400 forintot, a vidéki 10 százalék, átlagban 6100 forintot tudott megtakarítani. Szintén ez év májusban viszont már csak 11 százalék fővárosi tudott 10 100 forintot megtakarítani. A vidékiekből most már 15 százalék 7500 forintot tudott félretenni. Eddig a tények, és ezután jön az én dilemmám. Először is nem tudom, hogy most sírnunk kell-e, vagy tapsolni? Hacsak azt nézem, hogy áprilisban Pesten 19, vidéken pedig csak 10 százalék tudott takarékoskodni, akkor akár szomorú is lehetnék. Borúm pedig csak fokozódik, amikor megtudom, hogy májusban már 11 százalékra zuhant vissza a fővárosi spórolok száma, a havi ösz- szeg pedig 10 400 forintról 10 100 forintra csökkent. Kicsit megvigasztalt, hogy a vidéki 10 százalék 6100 forintja viszont 15 százalékra és 7500 forintra ugrott. Végső fokon mégiscsak lehangoló, hogy a lakosság 80, illetve 90 százaléka egy huncut vasat sem tud félretenni. Orron fricskáz azonban a másik énem. Nemodabu- da — mondja. Az elmúlt 40 évben hiába tanítottak dialektikusán gondolkodni? Nem elég a számokat legelni, értelmezni kell a mögöttük álló életet. Aztán hogyan? — kérdeztem vissza. Hát egyszerűen és parasztosan. Számoljunk csak együtt. A Szonda Ipsos 1000 felnőttet kérdezett, közülük a 19 százalék takarított meg átlagban 10 ezer forintot. Az a 19 százalék azonban nem a 10 millió magyarra vonatkozik. Ugyanis a 2,5 millió gyerek nem takarít meg semmit, legfeljebb a zsebpénzét. De ugyanígy nem takaríthat meg másik 2 millió ember sem ennyit, ugyanis — mint az MSZOSZ élenjáró statisztikáiból tudjuk, 2 millió nyugdíjas a létminimum alatt van. Ténykérdés, hogy a 2 millió nyugdíjas nyugdíja nem haladja meg a 10 ezer forintot, ergo nem lehet az ilyen összeget megtakarítók között, mert akkor miből élne? Summásan tehát csak hatmillió nagykorúval kell HISTÓRIA Dániel Speer magyarországi útirajza az 1650-es évekből ...Azt- is kimondot- . ták, hogy a három „úr” köznapi seprőáruló és ganajhordó ruhájában tartozik az ajándékot átnyújtani, hogy lássák, minő szegény, együgyü, alázatos és szükséget szenvedő emberek ők. A tojásokat pedig a főúr saját kezébe adják, mint nevezetes ajándékot, a kérvénnyel együtt. Az első viszi a kosarat a vállán, és amikor az uraság szobájába lépnek így fog szólni: „Áldjon Isten hatalmas Uram.” A másik lépjen nyomába mondván: „Feleségeddel együtt.” Hozzájuk csatlakozzék a harmadik e szóval: „És gyermekeiddel egyetemben.” Az időpontot farsang utolsó hetére tűzték ki. Többszöri elutasítás után végül húshagyó kedden beeresztették őket az urasághoz, azt hívén, hogy farsangi maskarák. De mi történt? A tojásvivő megállapodás szerint elől megy, a másik utána. Egyszer csak a második az elsőnek a sarkára lép s megbotlik, úgy, hogy mielőtt még az üdvözlést: „Isten áldjon hatalmas Uram!” kimondhatta volna, letaszítja válláról a kosarat. Ez hátratekint, s társára értvén, erre a mondásra fakad: „Hogy a ménkű meg a jégeső csapjon beléd.” A második nem tágít a mondókájától. Meghajlik és azt mondja: „Feleségeddel együtt.” A harmadik azonképpen, meghajolva a nagy úr előtt: „És gyermekeiddel együtt.” Ott feküdt az ajándék, s körülötte álltak a zliptak urak, mint akik jól végezték a dolgukat. Á főúr felolvastatta a folyamodványt, aztán a kiküldött urakat további rendelkezésig dutyiba rakatta, utóbb pedig a szép üdvözlésért veréssel fizettek nekik. A kérelmet végképpen elutasította, s őket a következő határozattal küldte haza: „Ha ti gonosz madarak az uratokat feleségével és legkedvesebb úrfiaival együtt így köszöntitek, nem léhet, és nem szabad a neveteken változtatni, maradjon meg abban a Z nektek és gyermekeiteknek örök időre.” Ajánlották, meséljem el ezt a szomszéd faluban is, meglátom, minő jó borravalót kapok érte. „Ezt uraim inkább nem cselekszem”, feleltem. Mire azt mondták: ők is ezt akarták tanácsolni. Erre aztán ittunk egyet. Nehezen tudtam nyelni zabkenyerüket, a benne lévő pelyva miatt, ezért is kis idő múlva még egy tréfát eresztettem meg, mondván: „Nem féltek, hogy a lovak egyszer majd Istennél panaszt tesznek ellenetek, amiért annyi zabot elvontatok tőlük, s ami nekik lenne szánva, magatok ettétek meg?” Megveregették a vállam, s kijelentették, valóságos földijük és igazi zliptak, tökéletes jómadár vagyok. Ezek után én is, ők is jót nevettünk. Most kezdődött csak az igazi bizalmas barátkozás. Muzsikusokat rendeltek, s odahozták a ganajhordó úrasszony legöregebb lányát, járjam el vele a táncot. De micsoda szép, gyöngéd, tizenhét éves nemesi pofácska folt ez! Udvarias viselkedésű, még a latin nyelvet is értő, úgy annyira, hogy elbámultam ezeken a falusi embereken, akik mégis csak nemesnek vallották magukat: minő kiválóan és finoman előzékenyek, vallási dolgokban mennyire alaposak, az idegenekkel szemben milyen nagylelkűek, különösen pedig a diákokkal. Nem is költöttem egész Liptóban létem alatt egy tízest sem. Simplicissimus addig udvarolt a ganajhordó asz- szonyság kisasszony lányának, hogy végül is megígérte, Szent Mihály-napjá- ra visszajön s megtartják a lakodalmat. Hanem: ami nincs előttem, nincs az eszemben, mint a közmondás tartja. Soha sem jutottam én oda vissza. Mihelyt beértem Késmárkra, elbúcsúztam az iskolától, s meg sem álltam Lőcséig. Amint Lőcsére értem, bejelentettem magamat az akkori rektor úrnál. Az iskolát sokan látogatták; erdélyiek, tótok, szegény sziléziaiak, (akik értettek a múzsához, és ezért szívesen látták őket), de voltak odavaló fiúk is. A rektor úr, akinek a felesége is Sziléziából származott, beajánlott a kántornál. Ez megkérdezte, melyik hangot--éneklem? Amikor azt feleltem, hogy a basszust, a goromba fráter rám szólt: „Semmirekellő, tudsz te bizonyosan altot is fújni.” Úgy is lett; e naptól fogva mindenkor társaimmal együtt altot kellett énekelnem, s jól bele is tanultam, de azért különös változás volt a basszusról áttérni az altra. Megfelelő magántanítást vállaltam egy deszkakészítőnél, de ez nem tartott sokáig. Ez után két nagy felnőtt leányzó tanítását bízták rám, ám az egyik már negyedév múlva férjhez ment. Kis idő múltán az én rektor uram egy teológiai doktorhoz ajánlott be a gyerekek mellé tanítónak. Ennél, miután városi lelkész volt, igen jól ment a dolgom. Csakhogy ez sem tartott hosszú ideig, mert a gyerekeit Boroszlóba küldte, s ő maga is elköltözött a városból. Bizony nagyon össze kellett húzni magamat, kénytelen voltam leckéimet kölcsönkért könyvekből leírni, s egy-egy mosásért valamely szolgálóleánykának udvarolni. így is nagy alkalmazkodással alig tudtam fenntartani magamat. Némi segítségemre volt, hogy quotidianus pul- sansnak álltam, vagyis a sekrestyés naponkénti heszámolni, ezeknél viszont — az Ipsos adataiból kikövetkeztetett vaslogika szerint — nem a 19 százalék tudott csak takarékoskodni. hanem a duplája! Ha viszont ez igaz, akkor valóban heuréka! Hol itt a baj? A felnőtt lakosság majdnem fele (májusban a harmada) tudott 8-10 ezer forintot megtakarítani. Erre már én is csettin- tek, mert egy ilyen teljesítmény nem semmi. Az átlagdolgozó, az átlagfizetésből, ami úgy 20 ezer körül van, a felét tudja félretenni ebben az összeomló „Balkán felé tartó” (idézet a független szakértőktől) országban. Mellünket pedig még ki is húzhatjuk, mert nemrég olvastam, hogy az NSZK-ban (lehet, hogy a volt NDK-ban is?) a dolgozók, a fizetésük 16-18 százalékát tudják megtakarítani. Puff nektek Lengyel Lászlók és Petschnigg Ziták! A Szonda Ipsos objektív felmérése most helyretett benneteket. A nagy öröm után azonban mégiscsak illő elgondolkozni a valóságon. Erősen gondolkodom! Nem tudom, tudtak-e követni, vagy én lettem félrevezetve az Ipsos által? Sehogy sem értem ugyanis, hogy először is, miért oly meredek a szétválás. A 80 százalék nem takarít meg semmit, a 20 százalék pedig rögtön egy félhavi fizetést? Vagy éppen a milliomosok megtakarítása csúszott be a statisztikába? Te jó Isten, már ennyien vannak? Aztán, hogyan lehet az egyik hónapról akkorát ugrani felfelé, mint vidéken és akkorát esni mint Pesten? Netán április elsején jártak a kérdezőbiztosok? Nem tudok helyes választ adni magamnak. Sajnos az az átkozott debilitás! Talán a néhány millióból, aki teljesen értette a Szondá- ékat, majdcsak tud valaki .segíteni. Reménykedek. Hacsak ki nem derül, hogy nem a havi megtakarításról volt szó, hanem az éviről? Na, de miből? A Szonda Ipsos, tudjuk már egy bírói ítéletből is, pontos, objektív és jól informáló felmérést tálal a publikum elé. Kár, hogy az egyik énem még most is kételkedik benne. Práczki István Monoríerdő lyettese lettem a harangozásban; ebből negyedévenként egy magyar forint jövedelmem volt, ami is egyenlő 33 polturával, avagy 51 krajcárral. A fentebb emlegetett goromba atyafi, a kántor úr egyszer a nyilvánosság előtt követett el durva kihágást. Új bírót választottak éppen, és szokás szerint a szószóló (mesterségére nézve mészáros) a bíró székfoglaló beszédére válaszolt. Volt pedig ennek a szószólónak egy különös szokása, minduntalan belekeverte a beszédébe az igen szót. A kántor mellette állván, nem tudta szó nélkül megállni, s jó hangosan rákezdte: Jgen, az ökör kövér. Igen, az ökör sovány...” végül pedig felkelt s hazament. Ámiért aztán elég erős rendreutasításban volt része. Lakott itt aztán egy hóhér, aki már leszolgálta az idejét, kiváló tudású férfi, a diákoknak nagy jótevője. Sokszor elmesélte az idegeneknek, hogyan jutott ehhez a mesterséghez. (Folytatjuk) A vármegye határozata Az 1861 áprilisára összehívott országgyűlésen a képviselők elutasították az Októberi Diplomái és a Februári Pátenst, a felfüggesztett törvények helyreállítását, az abszolutista rendeletek visszavonását követelték. Ferenc József 1861. augusztus 22-én feloszlatta az országgyűlést. Az országban ismét megkezdődött az ellenállás. Mint a reformkorban, most is Pest vármegye állt a megyei ellenállás élére. A megye augusztus 26-án tartotta közgyűlését. Beöthy Lajos másodalispán előterjesztésére bizalmat szavazott a feloszlatott országgyűlésnek, kimondva, hogy minden tevékenységével egyetértett és intézkedéseit helyeselte. Nyáry Pál indítványára a gyűlés kijelentette: mindaddig a helyükön maradnak, míg a „nyílt erőszak” ezt lehetetlenné nem teszi. Gondoltak az adózó népre is. Határozatba foglalták, hogy újabb háziadét nem vetnek ki — úgy is túl van terhelve az államival •, helyette leszállítják a tisztségviselők javadalmazását és a költségeket önkéntes adakozásból fedezik. Beöthy alispán végül nagy hatású beszédben kijelentette: ha el is temették a nemzetet, az halva nincs, mitikus hőshöz hasonlóan „valahányszor mozdul sírjában, annyiszor megreszkette- teti a világot”. A vezérmegye állásfoglalása a kormányszerveket ellenlépésre sarkallta. A kancellária augusztus 29-én a megyei bizottmányt feloszlatta. A döntésnek a vármegye azonban nem engedelmeskedett, szeptember végére újabb ülést hívott egybe. Pogány György
