Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-25 / 197. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. AUGUSZTUS 25.. SZERDA A Világkórusban énekelt Nem félek a megmérettetéstől Immár öt esztendeje létezik a Világkórus, ame- -** SC lyet minden évben újraszerveznek. A mintegy ’Jjvy) száz tagot a világ valamennyi országából jelent- v kezd énekesek közül választják ki. A ceglédi Erkel Zeneiskola újdonsült pedagógusának, Béres Ágnesnek — aki a közelmúltban szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Karán, ének-zene karvezetó' szakon — megadatott a szerencse, hogy az együttessel néhány európai országban szerepeljen. Határon innen és túl Az Ipoly kultúrkör értékeiért Gyermekkorom óta rajongok a kórusmuzsikáért — kezdi beszélgetésünket a tanárnő. — Már a Táncsics Általános Iskola énekkarában felfedeztem azt az örömöt, amit a közös éneklés nyújthat. A Kossuth Gimnázium leánykarának tagjaként átélhettem azt az izgalmat is, amelyet egy- egy nemzetközi szereplés és verseny tartogat számomra. Ennek a szenvedélyemnek a főiskolás éveim alatt is hódoltam. Végül is az énekkarokban eltöltött évek tették lehetővé, hogy két nagy álmom: az éneklés és az utazás együtt teljesüljön. — Miként lett a Világkórus tagja? Milyen feltételeknek kellett magfelelni? — Voltaképpen egy hirdetés alapján figyeltem fel az együttesre. Úgy gondoltam, ez a kihívás nagyszerű erőpróba lehet. Huszonötén jelentkeztünk. Január végén a Zeneakadémián volt a felvételi. Skáláztattak bennünket; egy előre megküldött kottából szólamot kellett énekelni. A produkciót rögzítették. Végül is hármunk demokazettá- ját küldték el a nemzetközi zsűrinek. Aztán áprilisban értesítettek a megtiszteltetésről, hogy felvettek minket. Megkaptuk a kórusművek kottáit, s ettől kezdve intenzíven tanulhattunk. — A zene mindig is nemzetközi nyelv volt. Könnyen megértették egymást? — Harminc országból érkeztünk. Amikor az első próbán megszólalt a kórus, hirtelen elmosódtak a határok. Csodálatos volt, megértettük egymást, mert mindannyian a zene nyelvét beszéltük. Norvégiában, Lillehammer — az az 1994-es téli olimpia faluja — adott otthont nekünk. Egy héten át keményen gyakoroltunk. Majd a környező városokban koncerteztünk. Ezután Svédország (Göteborg), Németország (Potsdam, Mainz) és végezetül Hollandia (Rotterdam. Amszterdam) léptünk közönség elé. A műsorunk első részében 20. századi modem műveket, míg a másikban dzsesszt és spirituálét énekeltünk. A lelkes publikum mindenütt felállva ünnepelt bennünket. — Ezzel véget ért egy szép álom ? — Valójában a Soros Alapítvány és szüleim finanszírozták a költségeimet. Jövőre Dél-Amerikában turnézik majd a Világkórus. Természetesen boldogan lennék újra a kórus tagja. Ez elsősorban a pénzen múlik. Mindenesetre ez még olyan távoli lehetőség. Most inkább a szeptemberi utam foglalkoztat. A Sco- la Hungaricával olaszhonban énekelünk egy fesztiválon. Na és persze, ennél is fontosabb az, hogy a ceglédi zeneiskolában úgy kezdhessem el a pedagóguspályát, hogy méltó legyek szüléimhez. Egy kicsit izgulok — bár az elmúlt két tanévben félállásban tanítottam már az intézményben —, de tudom, hogy a kezdő lépéseknél segít édesapám és édesanyám, valamint a kollégák, akik gyermekkorom óta ismernek. Mivel a zeneiskolában nőttem fel, könnyű lesz a beilleszkedés. Nem félek a megmérettetéstől. Azon a vámosmikolai megbeszélésen, ahol az Ipolymenti községekből érkezett értelmiségiek tanácskoztak, egyetlen szó sem hangzott el a hazaszeretetről. Nem beszéltek magyarságtudatról, a szűkebb pátria imádatáról, csak éppen tenni akartak mindezért valamit. Tettek is, bár még egyáltalán nem kész az a mű, melyet nem is ez a kis csoport akar megalkotni egymaga. Csupán jelezni szándékoztak, hogy mi a teendő, s lehet hozzájuk csatlakozni. A Szent István-templomért Ha Németh Péter Mikola, a Szent István Király Alapítvány megszervezője nem mondja, hogy a csendes házigazda szerepét betöltő Hartung Ferenc plébános volt a tett egyik szorgalmazója, nem is gondoltunk volna rá. Hozzá, hozzájuk azóta még néhányan csatlakoztak, s a Szent István-napi ünnepség programjaként éppen arról folyt a közös meditáció, hogy ezt miképpen lehetne elérni. Áz Ipoly kultúrkör értékeit akatják tudatosítani a folyó mindkét partjának településein élő magyarokban, s ennek érdekében népfőiskolák szervezését, különféle rendezvények tartását látják szükségesnek, amihez persze pénz kell, nem is kevés. Ezért mondta a vámosmikolai születésű, most Zebegényben élő népművelés—könyvtár szakos végzettségű Pálos István, hogy mindjárt ezzel kell kezdeni. Felkutatni, hogy kinek fontos ez az ügy, s ki az, aki áldozni is tud és hajlandó érte. A közelebbi tennivaló a nagybörzsönyi Szent István-templom megÓcsán tehetséggondozó tábort szerveztek augusztus második felében, kilencven általános iskolást fogadtak Pest megye harminc településéről. Eredetileg negyven gyerekre számítottak, az előbbi évben ennyien jelentkeztek. Most viszont 120-an, ami alaposan próbára tette a szervezőt, a helyi Egressy Gábor Művelődési Ház igazgatóját. Földiné Hajdú Annát. — A 120-ból végül is 90-en jelentkezést igazoltunk vissza, de még így is gond volt. Mindenből kétszer annyi kellett, mint amennyit terveztünk. Sátorból, ágyneműből, étkeztetésből s a szakkörök működéséhez szükséges alapanyagból. Ettől függetlenül nem bántam meg, sőt szívből örülök, jó tudni, hogy Ócsának ilyen híre, megbecsülése van a megyében. Maga a tábor a strand melletti parkban áll, reggelente innen indulnak a gyerekek a Ha- lászy Károly iskolába, ahol a hat szakkör működik. A képzőművészet kedvelői a szobrászat, a kerámia, a grafika, a rajz, a festészet és a fafaragás „rejtelmeibe" kapnak bepillantást gyakorló képzőművészek és lelkes amatőrök irányításával. De mert az agyagot, fát és ecsetet is meg lehet unni, a kötelező foglalkozásokon túl, nagy kirándulásokat tesznek a környéken, ismerkednek Ócsá- val, a nagyközség múltjával s mentése. Ez a XIII. századi román stílusú műemlék olyan súlyosan megrongálódott, hogy a Műemlékvédelmi Hivatal nem is ajánlja a nyilvánosság előtti nyitva tartását, mivel az állapota életveszélyes. Ám aziránt sem tapasztalható nagyobb igyekezet, hogy valakik helyreállítanák. Márpedig az állami segítség akkor is nélkülözhetetlen, ha az alapítvány kuratóriuma megpróbál ehhez társadalmi segítséget adni. Ezt egyelőre leginkább úgy teheti, ha ráirányítja a figyelmet. Ámbár ahogy a nagybörzsönyi születésű B. Szabó András képzőművész — aki a Szent István-templomról készítette a disszertációját, fogalmazott: — Ugyanígy helyre kell állítani a hasonló állapotba került bányásztemplomot. Vagyis a hajdani magyar aranybányászat városának műemlékeit, melyek nemzeti értékeink közé tartoznak, s együttesük az expóprogramok, az idegenforgalom, de a nemzetitudat-formálásnak is kitűnő tárgyi lehetőségeit és helyszínét adja. A folyó két oldalán Az igaz, hogy sok mindent kell még itt konkretizálni. Tisztázni kell, hogy kiknek szerveznék a népfőiskolát és milyen céllal, tartalommal. Az is tény, hogy az Ipoly kultúrkör létező fogalom, csak éppen pontosabban meg kell határozni, hogy mi tartozik bele, kik azonosulnak vele és hajlandók tenni érte. Kiszel Vilmos, az Ipoly Unió alelnöke például egyenesen a gazdasági, szolgáltatásai vonatkozásokat hozta szóba ezzel kapcsolatban. Mint mondta: — Fejleszteni a növényben, madárban gazdag tájvédelmi körzettel. Szóval unatkozni nem lehet, s a kosztról is egyhangúan jó a vélemény. — Nem nyereségben gondolkoztunk — mondja az igazgatónő. — Ez a vállalkozás jó esetben is ráfizetés nélkül végződik. A gyerekek 2500 forintot fizettek, s a megyei önkormányzat is adott 25 ezer forintot. Ami az igazi nyereség — és ez a fontos — a gyerekek elégedett mosolya. Találomra belátogatunk néhány terembe, elsőként a fafaragókhoz, akiket Varga Zoltán fafaragóművész irányít. Az egyik asztalnál Hiltser Gábor viaskodik a vésővel, a nyárfa- tuskóból kezd kibontakozni egy férfifej körvonala. Gábor két éve tanul fafaragást Varga Zoltántól, viszont Pálfy Berci csak itt ismerkedett meg ezzel a műfajjal. — Közel sem biztos, hogy ezekből a gyerekekből egy is művész lesz, de nem is ez a tábor célkitűzése. Nekünk, alkotóknak az a feladatunk, hogy kineveljünk egy műértő közönséget. Sokszor hallok pályatársakat az érdektelenség miatt panaszkodni, amikor keserű szájízzel szobroznak az üresen kell a térség infrastruktúráját, vissza kell állítani a Drégelypa- lánk—Ipolyság vasútvonalat, fel kell tárni az ökológiai viszonyokat a nyolc városban, melyből 4-4 fekszik a két állam területén, a T40 kilométeres határszakaszon. Szkladányi Endre, az Ipoly Unió szlovákiai elnöke igen fontosnak tartja azt tudatosítani az emberekben, hogy ez a folyó nem a kétoldalt élő magyarság vízválasztója, hanem az őket összekötő kék szalag. Az embereket önismeretre kell tanítani, szülővidékük szereteté- re, ismeretére. E végett pedig kulturális együttműködésre kell törekedni. Mindehhez az is kell, amit Wollent József, az unió szlovákiai ügyvezető titkára mondott az ilyen célokért küzdő szervezetről. Azt, hogy az érvényben lévő törvények miatt a jelenlegi két területet a magyarországit és szlovákiait nemzetközivé téve egyesíteni kell, s akkor bizonyára eredményesebben munkálkodhatnak. Durján Miklós, Vámosmi- kola polgármestere közölte, hogy náluk már döntöttek a képviselők: Csatlakoznak az alapítványhoz, s örül, mert fontosnak tartja a kulturális hagyományok felélesztését, ápolását. Kempf Gyula, Nagy- börzsöny polgármestere szintén röviden szólva azt fejtegette, hogy fontos és kell a társadalmi segítség, de azért arról sem lehet hallgatni, hogy a Műemlékvédelmi Hivatal egyelőre még csak tiltó intézkedéseket hozott, de a templomok helyreállításáért nem tett semmit. Pénzt persze Nagy- börzsöny sem ígérhet olyan helyzetben, amikor a működétátongó kiállítási termekben. Ezek a művészek még nem jöttek rá a titok nyitjára. Arra, hogy nekünk kell kinyitni a szíveken a szépség iránti fogékonyság ajtaját. Ezt tesszük mi itt most: nyitogatjuk a kisajtót. Hogy felnőve ne csak betévedjenek, de hozzáértőként nézzenek meg egy-egy tárlatot. A szobrászkört is bejegyzett művész, Dönti Károly vezeti, nem kis csodálkozásomra márványtömböt fog be egy komoly arcú kislány asztalának rögzítőjébe. — Rendhagyó eset. Pályafutásom alatt először történik, hogy kezdőnek márványt adok a kezébe. Ez a kislány igazi őstehetség. Nézze meg, miket alkotott agyagból. Figyelő öreganyóka, ezer ránccal az arcán és ezer ránccal a szoknyáján. Mellette egy kéz, olyan élethű, szinte érezni a vér lüktetését az erekben. Ha- tay Sára 14 éves, Fótról érke- zettt. Először jött Ócsára, de mint mondja, nem utoljára. Hasonlóan nyilatkozik az érdi Sas Orsolya vagy Buzik Vilmos, akiket Kismarosról küldtek a szülei az alkotótáborba. A kerámia szerelmesei alkotják a legnépesebb tábort, 25-en gyútják az engedelmes si költségeiből is 8 millió forint hiányzik az idén. A magyar nyelvért A szellemi erők összefogása is szóba került, s ennek hallatán kezdtük keresni a hiányzókat. Hol vannak például a Börzsöny Baráti Társaság képviselői — kérdezgettük a közelülőkkel ösz- szesúgva. Ha pedig a szlovákiai oldal is szóba került, örültünk volna a vidék kitűnő szociográ- fusa társaságának, Zalabai Zsig- mondnak, vagy a Dunakeszin élő Tóth Imrének, a palóc szótár megszerkesztőjének. Ám ha kerestük, megtaláltuk a vendégek között a szót is kérő Csáky Károlyt, a Honti barangolások című kitűnő könyv íróját, akinek legutóbb a: „Pogánykát vittünk, bárány kát hoztunk” című könyve jelent meg odaát a Népismereti Könyvtár harmadik kiadványaként, 1992-ben még a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság kiadásában. Az Ipolyságon élő író, iskolaigazgató azt mondta: — Nincs kizárva, hogy a templom felújítását nem is az alapítványnak kell megoldani. Legyen inkább az útmutatója, a figyelemfelkeltő a történelmi emlékhelyek iránt. A magyar nyelv ápolását, a hagyományteremtés, a néprajzi értékek feltárását, feldolgozását mind fontosnak tartották a résztvevők, akik valamit elkezdtek. A folytatáshoz azok is hozzájárulhatnak, akikről Német Péter Mikola így beszélt: — Ez a falu zseniket adott az országnak, csak ők nem itt élnek. Néha biztosan hazalátogatnak, s nem közömbös számukra a szűkebb pátria élete. Kovács T. Lstván agyagot. Forog a korong, izzik a kemence. Havasi István tanár úr — maga is alkotó művész — Kurucz Anita első munkáit helyezi be a tűzbe. A tárlón hűlnek a már kiégetett tárgyak, madarak, virágok, állat- és emberfigurák. — A gyerekek keresik azt a formavilágot, ami a legközelebb áll hozzájuk. És keresik azt az anyagot, melyen keresztül könnyen ki tudják fejezni a gondolataikat. Erre az agyag a legalkalmasabb, ezerszer is újra lehet gyúrni. Az ócsai tehetséggondozó tábor augusztus 20-án zárt, de mielőtt sátrat bontottak, a résztvevők kiállításon mutatták be a legjobb alkotásokat. — Túl az alkotás örömén milyen emlékeket visztek magatokkal? — kérdeztem egy csokomyi gyerektől. — A Selyemrétet alkonyi fényben — mondta az egyik kis piktor. — A műemlék templom kőfaragásainak lenyűgöző szépségét — nyilatkozta a szobrászat rajongója. — A tájházban látott ásványgyűjtemény is nagyon tetszett, meg a tájvédelmi körzet érintetlen világa. A tetszés és elégedettség mellett egy közös óhajt is kinyilvánítottak a gyerekek: jövőre szeretnénk ugyanitt táborozni! Reméljük, lesz alkalom a viszontlátásra. Matula Gy. Oszkár F. F. Szemétügyek A falvakban is egyre nagyobb gond a lakossági szemét megsemmisítése, mert a civilizáció ellentmondásos következményeként egyre több hulladék keletkezik. Ezek a főként nem bomló anyagok ellepik a gödröket vagy az útszéli üres területeket. Tápiószentmárton határában a Cegléd felé vezető utat övezi ez a látvány. A helyi önkormányzat a szomszédos községekkel összefogva tervezte hulladéktározó megépítését, ez azonban csak terv maradt. Vimola Károly felvétele Jövőre ugyanitt Sátorbontás Ocsán
