Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-24 / 196. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1993. AUGUSZTUS 24., KEDD 5 Jó bor, jó egészség A fóti harangok üzenete De sokat lépkedtek ezek a pejkók Rézi népi és János bácsi. Ketten százhatvan évet éltek, de még ma is a munka élteti őket Rézi mama. Fail Jánosné betöltötte a nyolcvanat, s mint fia tréfásan megjegyzi: néhányszor megpörgött már benne a kilométeróra, de mindeddig nem szorult főjavításra. — Pedig de sokat lépkedtek ezek a pejkók — bök botjával a mamuszba bújtatott lábára. — Sokszor elgondolkoztam már azon, nincs az a gép vagy jószág, amelyik annyit kibírna, mint az ember. A kéz és bot már régen ösz- szetartoznak. Rézi néni csak a konyhában, a házi munkát végezve teszi le. Bottal jár ki a kertbe is, s azzal dirigálja János bácsit. Nem mintha az öreg nem tudná, mit hogyan kell csinálni, mindazonáltal nem emel miatta szót, különben Rézi néni még azt hinné, hogy rá már nincs szükség a hartyáni kis paradicsomban. Van itt minden, amit az Isten jókedvében teremtett. Tök, paradicsom, paprika, bab, uborka, zeller, káposzta, karalábé, gyökérzöldség. Túl ezen a húsz sor kukorica, s kert legvégében négyszáz tőke jófajta szőlő. Minden üdezöld, úgy tűnik, Uj- hartyánnak ezt a sarkát elkerülte a szárazság. — Kerülte az ördögöt! Eltérítettem. Reggel négykor már kint vagyok, indítom az öntözőt. Még szerencse, hogy van saját kutam, különben nem győzném a vizet fizetni. A piros szemű szőlő meghálálta a törődést, minden tőke teli van fürtökkel. A venyigék akkurátusán megkötözve kákával, azt hiszem, ma már János bácsi az egyedüli a környéken, aki műrafia helyett kákát használ kötöző anyagként. — így tanultam az apámtól, ő meg a nagyapámtól. Azok tudtak csak gazdálkodni. A felmenőkről szólva szóba kerül az egykori kis birtok. A hernádi meg a vatyai tanya, melyben a két öreg született s a fél életét leélte. — A hernádiból ‘49-ben űz- teki ki bennünket. Huszonnégy órát kaptunk, hogy „elhordjuk magunkat”. így mond akkor a párttitkár. — „Szép” emlékeik lehetnek azokból az időkből. — Azt meghiszem. Rézi, mondd már el az első találkozásodat a kommunistákkal. — Azok nem kommunisták voltak, hanem a felszabadítók — javítja ki Rézi néni az öreget. — Negyvennégy novemberében épp másztam le a kürtőből egy koszorú kolbásszal. Nyitok be a házba, hát ott áll két vitéz puskával. Néztem őket, ők meg nézik a kolbászt. Na, nem sokáig nézték. Kiragadták a kezemből. aztán hordták az irhát. Később átballagtam a szomszéd tanyára a komaasszonyhoz. Már messziről hallottam a visíto- zást meg a futkosást. Hát kiderült, oda is belátogattak a vitézek, s nyilván mert erőre kaptak a kolbásztól, ott már az asszonynépet nyaggatták. Majd ötven év múltán az ember már csak nevet az ilyesmin, de akkor nem nevettünk, hetekig rettegésben éltünk a tanyavilágban. Mert nem mindegyik orosz katona érte be egy koszorú kolbász- szál, szabad préda volt minden, az élet meg olcsó. Aztán normalizálódott a helyzet, a közbiztonság, de utána meg elkezdődött a svábok elhurcolása malenkij robotra. Akkor meg attól rettegtünk. Failék megúszták, a családból nem vittek el senkit. — Minket valahogy kifelejtettek, de annál többet háborgattak Rákosi pribékjei. Úgy jártak ki hozzánk a tanyára, mint a jópap a misére. Beadás címén vitték, amit láttak. Mert valamivel mindig tartoztunk, vagy ez vagy az nem jött össze időre. Nekik egyre ment, hús, tojás fejében jó volt a varrógép, kerékpár, de még a stafimngnak vett bútor is. A múltból újra visszakanyarodunk a jelenbe. — Igaz is, János bácsi, mit csinálnak a kertben megtermelt felesleggel? — kérdem az idős gazdától. — Ami felesleg, eladjuk, abból pótoljuk a nyugdíjat. Kivéve a bort. Azt elosztogatom a családban, meg szép lassan megiszogatom. Reggel egy pohárral, délben egy pohárral, meg este, vacsora után egy hosz- szú fröccsöt. A jó bor olyan, akár a gyógyszer, az adja az erőt a munkához. Mert munka nélkül nem élet az élet, belőlem nyolcvanévesen sem veszett ki a munkakedv meg a föld iránti szeretet. Fail Jánosnak és feleségének 12 ezer forint a nyugdíja, vagy ahogy Rézi néni precízen megfogalmazza, a tsz és házastársi járadék összesen. Ez bizony nem sok, ahhoz képest, hogy 1955-ben 33 hold földdel léptek be, illetve kényszerültek be a tsz-be. A föld egy részét már visszakapták, s többire is igényt tartanak. Igaz, nyolcvanévesen már a jó bor sem ad erőt ennyi földhöz, de szerencsére van gyerek meg unoka, akikben a János bácsi földszeretete tovább él. Matula Gy. Oszkár Ki látja a templomot rossz színben? Akit a dél idő Foton ér, annak lelket gyönyörködtető muzsikában lehet része. Cseng- bong a falu főtere. Szól a harang a reformátusok neogótikus, karcsú, fehér tornyában, s csatlakozik az érces zengéshez a római katolikus templom hangja is. A tornyok így teljesítik hivatásukat, hogy üzenjenek, látványukkal hívogassanak, megadva a település sajátos karakterét. A szín maradjon! Az 1855-ben felépült római katolikus templom, melynek terveire Ybl Miklós a falu kegyurától, Károlyi Istvántól kapott megbízást, egyben a Károlyiak temetkezőhelye is. A művészettörténészek szerint a mester korai alkotásai közül a Pesti Vigadó mellett ez, a magyarországi romantika legjelentősebb alkotása. Szobrait, díszeit többek között olyan mesterek készítették, mint például Hans Gasser bécsi szobrász, vagy a német származású Anton Danié! Fernkorn. A műemlék körül most élénk vita bontakozott ki. A templom felújítására 1930-ban került először sor, de a díszítő kövekhez ekkor nem nyúltak. A II. világháború után csak a harcok okozta sebeket próbálták begyógyítani. Aki a községben járt az elmúlt öt évben, az ismét mestereket láthatott a homlokzaton dolgozni, melyet rendszerint állványerdő takart el, mígnem elkészült az élénksárga színű festés. Ez a szín meg is felelne a felújítást megrendelő egyházközség vezetőinek. a hívők ízlésének. Sebők Sándor plébános szerint a história domus — a templom története — szerint új korában is ilyen színű volt az épület. Csakhogy a munkálatokat ellenőrző, szakmailag irányító, Műemlékvédelmi Hivatal illetékese az állványok lebontása után, váratlanul úgy nyilatkozott: — Tévedés történt. Mégsem ez a szín méltó a nagy építész művéhez, a kerámiadíszek tónusához. — Akkor most mi lesz? Visz- sza az állványokat ismét milliókért, mikor amúgy is nehezen gyűlik a szükséges pénz? Emitatt a 2000-re tervezett befejezés máris egy-két évet késik majd. Részint ezért mozdult meg a közvélemény. Másrészt attól tart maga a plébános úr is, meg Kiss Sándor, az egyház- községi képviselőtestület építési bizottságának elnöke, hogy a hivatal által tervezett barna homlokzat komor színe elmosódik majd a környezetében, s szinte láthatatlan lesz az eddig messze földről felismerhető büszke két torony, és mögötte a két fiatorony. — Aláírtuk ugyan a jegyzőkönyvet, de mégis kérni akarjuk, hogy a sárga szín maradjon, vagy kompromisszum szülessék — mondja a templom plébánosa. Túl nagyfalat lenne ez a fótiaknak — hangzott el nemrég egy indulatos szakemberi megjegyzés, mire a fótiak sem maradtak csendben, s azt mondták: — Ami a nemzeté, az részben a mienk is, mint nemzetalkotóké. Kevés a pénz A templom felújításának teljes költsége a forint mai árfolyama szerint 130 millió körül várható. A munkálatok megfelelő ütemezésének érdekében évi 6-8 millió forintra lenne szükség. A kiadások közel egyharmadát a Műemlékvédelmi hivatal fizeti. Helyi gyűjtésekből 1 millió forint jött ösz- sze. Az Ybl Bank tavaly 80 ezer forintot adott, a Magyar HiteI Banktól félmillió forint érkezett. Ez azonban még mindig kevés. — Egy ilyen komoly nemzeti érték miatt sokkal jobban meg kellene mozdulnia az országnak — mondja a plébános úr. Klaniczay Péter, a Műemlékvédelmi Hivatal illetékese így nyilatkozott: — Nehéz lenne megállapítani, hogy melyik festékréteg volt az első igazi a templom homlokzatán. Csak az biztos, hogy a sárga kiválasztása tévedés következménye. Ezt korrigálni kell. Alpinisták festik majd fel az aranyló, világos, közepes barnát, így kevesebb lesz a költség. A díszelemekre világos festés kerül, s ez fogja a templomot környezetéből kiemelni. Nekünk kötelességünk a szakszerűséget vizsgálni, hogy legalább száz évig minden követelménynek megfeleljen a felújítás. Nem mondom, hogy nem történt tévedés. Ez az ország számtalan templománál előfordul. Sok gondot okoz nekünk, hogy előzetes feltárások nélkül, türelmetlen buzgósággal látnak hozzá az ilyen feladatokhoz. A festés Foton is csak a jéghegy csúcsa ahhoz képest, amilyen ellentmondásokat a felújítás alatt tapasztalhattunk. Hol a határ? A színválasztás miatt megmozdultak a helyi egyesületek is. Szent-Iványi Géza, a faluszépítő egyesület elnöke bejelentette, hogy a község polgárainak véleményével összhangban tiltakozó levelet fogalmaztak meg, és elküldik a Műemlék- védelmi Hivatalnak. A levél tartalma szerint nem értenek egyet a színváltoztatással, mert a fótiak a már felfestett színhez ragaszkodnak. Helytelennek tartják, hogy a mai pénzszűke világban egy költségből másodszorra még többet csinálnak, s ezt az adófizetők rovására teszik. A faluszé- pító'kön kívül a levelet aláírja a Fáy Vörösmarty Társaság, a Fóti Ökumenikus Kulturális Egyesület, a Fóti Pedagógus Kamara és a Gazdakör is. Klaniczay Péter erre így reagált: A kompromisszumkötésben már elmentünk a végső határig. A közhangulat miatt azonban mégis úgy látszik, hogy tovább kell keresni a közös nevezőt. Kovács Kaarle Salmivuoo- ; rí, a finnországi Jär- ; venpää város nem- rég nyugdíjazott polgármestere a Szent István-na- pi ünnepségek alkalmával a Vác díszpolgára kitüntetésben részesült. Hosszú ideig állt városa élén, a Helsinkihez ugyanúgy közel fekvő településen, mint ahogy Vác is alig egy óra alatt érhető el Budapestről. Közel egy évtizeddel ezelőtt kezdeményezője volt a testvérvárosi kapcsolatoknak, s azóta sokat tett a két város lakóinak barátságáért. Énekkaruk például többször szerepelt azóta Vácott és környékén, a Vox Humana Énekkar és a Harmónia kórus vitte hozzájuk Az északi rokon barátsága Vác város finn díszpolgára a magyar zenekultúra hírét, sok szálon erősödtek a kapcsolatok. A magas, szőke, tekintélyt sugalló férfiról első látásra könnyen elhihetném, hogy hűvös és tartózkodó, mint eleinte azok a finnek, akik viszont az ismeretség későbbi szakaszában nagyon mély és kitartó barátságokat kötnek. Salmivuori úr azonban mosolyog, és szívesen telepszik le egy kis beszélgetésre, visszaemlékezésre. — Sokáig kellett várni, amíg a kölcsönös együttműködés létre jöhetett — mondta, mert a Testvérvárosok Világszövetségén kellett hivatalossá tenni a kapcsolatokat, s ott igen hosszú ideig intézték a dolgokat. Mindenképpen szerettünk volna olyan várossal kapcsolatba kerülni, ahol élénk a zenei élet, mivel Järvenpää is komoly hagyományokat őriz, hiszen Jean Sibeliusnak, a finn zenekultúra megalapozójának, legnagyobb zeneszerzőnknek a szülővárosa. — Miért pont a magyarok vonzották önöket — érdeklődöm, pedig tudhatnám, hogy a nyelvrokonság volt az oka, amit ott északon is számon tartanak. — Minket is ezért érdekel Magyarország, ahol korábban már többször jártam — mondta a nyugdíjas városatya. — Számomra az ilyen alkalmak során az tűnt fel, hogy ez egy egészen más szocialista ország, mint a többi. Az emberek közvetlenebbek, vidámabbak voltak, más volt a légkör. A kapcsolatokból merített örömök -és a megszületett eredmények felől érdeklődöm. — A személyes barátságok, és sok közös munka — válaszolja a vendég, s hozzáteszi: — Most, hogy társadalmi változás történt Magyar- országon, talán tőlünk is tanulhatnak valamit, hisz mindez nálunk már készen áll. Karle Salmivuori annak ellenére, hogy nyugdíjba vonul nem szakítja meg a kapcsolatokat. Sőt — gondolja, talán még jobban el is mélyítheti azokat, hiszen több szabad ideje lesz. A kérdésre, hogy milyen érzés díszpolgárnak lenni egy magyar városban, felcsillanó szemmel, megélénkülve mondja ki az egyszavas választ: — Jó. A nyugdíjazott polgármester azt tervezi, hogy napjait olvasással, otthoni munkával tölti, s mint igazi finn, a sport sem marad ki az életéből. Kerékpározik, gyalogol, de a közélettől sem szakad el teljesen, s külföldi kapcsolatait is fenntartja. A nemzetek közötti barátság ápolása fontos a számára. Ez a szándék vezette hozzánk is. Vác képviselő-testülete ezt az emberi magatartást honorálta. K. T. I.
