Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-03 / 179. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVEUÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 3., KEDD 13 Kereszt a szerkesztőségben Tisztelt Főszerkesztő Úr! A közelmúltban, vagyis néhány nappal ezelőtt, a Pest Megyei Hírlap különböző számaiban, azok utolsó oldalain, egy-egy fénykép volt közölve — politikusi beszélgetések kapcsán. Az egyiken, a szerkesztőségi tagok társaságában: Csurka István, a másikon pedig, ugyanúgy a szerkesztőségi tagok társaságában: Kónya Imre volt látható. És ha bárki is szemügyre vette, talán nem is az említett személyekre lettem figyelmes, hanem inkább arra. hogy a háttérben, a szerkesztőségi helyiség falán, szinte feltűnő helyen: „kereszt” volt látható, amely vallási jelképet fejez ki. Éppen ezért — ennek láttán — szeretném Önnek — ezzel kapcsolatban — a személyes véleményemet kifejezni, és biztos vagyok abban, hogy ezen véleményemmel —7 nem vagyok egyedül. Ugyanis ez a látvány, a „semleges” politizálás elméletével és gyakorlatával, egyáltalán nem egyeztethető össze, ha figyelembe vesszük azt, hogy hazánkban, nem csak egyfajta vallás van meghonosodva. És ezzel ösz- szefüggésben, csak példázni szeretnék: történetesen — azt senki sem tiltja meg az Ön számára, ha munkahelyére, nyakába akasztva kereszttel megy be dolgozni a Pest Megyei Hírlap székházába, hiszen ez az Ön — magánügye. De viszont az már nem mondható magánügynek, amikor közületi épület egyes helyiségének belső falán kereszt van elhelyezve. Mert ez már „közügy” a javából, hiszen ez, vallási jelképet — takar. Amivel lehet, hogy más vallású egyének, nem fognak egyetérteni. Mint ahogy református vallású ember létemre — én sem. Akár csak azzal sem, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt a zászlójára vagy a jelvényére keresztet helyezett el. Ennek az égisze alatt kívánnak más vallásúa- kat is tömöríteni? De visszatérve a témám eredetéhez: szükséges leszögezni, hogy a közületeknél használatos „kereszt” elhelyezése, legyen az akár szerkesztőség, vagy akár más hely is — nem helyes gyakorlat, és ettől óvakodni kell mindenkinek. Mert hazánkban, nemcsak a római katolikus egyház az egyedüli történelmi egyház, hiszen rajta kívül, még mások is vannak. így tehát az ilyen vallási jelképek elhelyezése közületeknél, a legnagyobb ellenszenvet válthatja ki. Úgy, ahogy a Horthy-kor- szak idején is, a közületeknél elhelyezett „keresztek” nagyon sok vihart tudtak kavarni, a más vallásúak körében. Ezt az időszakot igyekezzenek lehetőleg ne megismételni. Ha tehát most semleges politikáról beszélünk, akkor ezen a téren is, a semlegesség legyen az irányadó a vallási jelképek tekintetében. Vagy pedig ha „divatba” kívánják hozni a „kereszt” elhelyezését a közületeknél, akkor ez az egyenlőség elve nélkül, már nem képzelhető el. Ha azt akarják, hogy ez, a más vallásúak részéről — felháborodást, vagy vihart, ne kavarjon. Vagyis, hogy a különböző felekezetűek, békességben éljenek egymás mellett. Vagy pedig a kereszt mellé, a mások vallási jelképét is helyezzék el. Mert mi szükség van az ilyen — „egyoldalú” vallási — hivalkodásra? Nem lenne jobb szerény kereszténynek lenni, és az embereket nem kizárólag a minél nagyobb „kereszt” hordozásáról megítélni, hanem a vallási hovatartozástól függetlenül — az emberi tettek és cselekedetek után? Mert egyáltalán nem biztos, hogy csak a „kereszthordozó” ember egyedül a jó, a tisztességes, az erkölcsös és a bűntől mentes — ember. És, Ön, mint újságíró-politikus, helyesnek ítéli meg ezt a — megkülönböztetést? És, vajon nem kellene tekintettel lenni, másnak a vallási érzületére is? — így országon belül. id. Verőcei Béla Verőce * Tisztelt Verőcei Úr! Egy alkalommal már kitértem e hasábokon arra, hogy a keresztet egy kedves olvasónktól kaptuk karácsonyi ajándékba. S annak ellenére, hogy magam ugyanúgy református vagyok mint Verőcei úr, engem egyáltalán nem zavar. De ha már e témánál tartunk, hadd idézzek abból a levélből, amelyet Tőkés László református püspök írt a Pest Megyei Hírlapnak: „Egyben köszönöm mindazt, amit ügyeink és küzdelmünk szolgálatában ez ideig írtak és tettek”. Mindez jelzi, hogy valószínűleg őt sem zavarja a katolikus jelkép, s az lenne a jó, ha ezek a jelképek senki különös érdeklődését nem keltenék fel, hiszen hála Istennek számtalan rendezvényen van jelen egyszerre az ösz- szes történelmi egyház papsága. Ilyenkor a tisztelendő és tiszteletes urak, valamint a rabbi nem egymás hajának szoktak ugrani, hanem együtt imádkoznak a jelenlévőkkel, mint a közelmúltban is tették, amikor katolikus és református papok szentelték fel nagy egyetértésben a Lakiteleki Népfőiskolát. Én bízom benne, hogy ez a kereszt ugyanúgy nem zavarja a más felekezetekhez tartozókat, mint engem sem, aki ismétlem, református vagyok. Éppen ezért rossz a kérdése, hogy én mint „újságíró-politikus” helyesnek ítélem-e meg ezt a megkülönböztetést. Semmi olyan megkülönböztetést nem tartok helyesnek, amely az európai viselkedésformákon kívül esik, ám ez esetben nem én vagyok aki megkülönböztetni akar, hanem pont azok, akik, mint Verőcei úr is, küzdenek a kereszt ellen, úgy, hogy közben más felekezeteket igyekeznek védelmükbe venni. Ám ez, véleményem szerint, nem lehet jellemző egy reformátusra. Éppen ezért fölvetődik bennem a gyanú, hogy Verőcei úr nem egyházunk védelmében emelt szót, hanem inkább az elmúlt negyven esztendőben eluralgott szokásokat szeretné visszahozni, amire már nem a bolseviz- mus, hanem az úgynevezett függetlenség leplét kívánja ráteríteni. (A Szerkesztő) Kedves utca Gödöllőn 'M ^aio *saz: vo^ e§y~ szer egy kedves utca Gödöllőn, ami 1956 után a Kállai Éva űt nevet kapta az akkori városi vezetés javaslatára. Az itt élő emberek, köztük e sorok írója is rendkívüli kedvezménnyel kapott 240 négyszögölnek megfelelő kicsi telket, ahol aztán sorra épültek a szebbnél szebb lakóházak, kinek-kinek erejéhez képest. Később szaporodtak a kiadások, az útépítés, víz, gáz és villany, valamint csatornaépítés költségeit e kedves utca lakói még ma is törlesztik, miközben a kicsi utcából lassan gyalogútnyi szélességű, erősen megrongálódott út lett. ahol a közlekedés igen nagy veszélyeket rejt magában. Lehetne beszélni a közvilágításról is, az egész utcában, ha van 4 égő, akkor sokat mondok. Két ivókútja van e kis utcának, melyeket már többször le akartak szerelni, de mindig megesett a Vízművek vezetőinek szíve az Makókon. Új nevet kapott a régi utca: az 1848—49-es szabadságharc egyik vértanújának, Dessewffy Arisztidnek a neve kerül a házak falára. Sokan sajnos azt sem tudják, kit kell tisztelni e nevet hajdan viselőben! Városunk mártírjának: Török Ig- nácnak volt kedves barátja, akit Haynau táborszernagy kegyetlen bosszúja megfosztott életétől Aradon 1849. október 6-án. Büszkék lehetünk erre a névre, de javaslom, hogy szeretett polgármesterünk menjen végig ezen az új nevet kapott úton és ellenőrizze állításom hitelét, mert ily nagy nevű utca többet érdemelne egy rekonstrukciós terv során. A hajdani szép utcát a víz, gáz és csatornaépítés során a markolók, dömperek és kifogásolható munkát végző dolgozók valósággal leradírozták e térségben. Ha kellene bizonyos anyagi áldozatokra is képesek lennénk, ha sor kerülne e kedves utca helyreállítására. Remélem, polgármesterünkhöz is eljut kérésem és hamarosan örülhetünk egy új nevű, megszépült utca megnyitásának, amihez a magam részéről csak a legjobbakat tudóm előlegezni és kívánni. Megérdemli ez az utca a ráfordított figyelmet és anyagi áldozatot. Sík István Gödöllő DOKUMENTUM Savanyú szél Mintha kőszoborrá inereved- • tek volna a börtöntisztek. A tolmácsolással megbízott egyenruhás nő is elfeledett fordítani. Hosszú másodpercekig tartó csönd. Mindenre számíthattak, csak erre nem. Egy elítélt három év után úgy gyújt dalra az egyik legkeményebb romániai börtönben, úgy fújja, mintha Udvarhelyen mulatna a vendéglőben. A tisztek meghökkennek, Viorel Tantas arcán látom, hogy az őrnagy ellágyult. Ha nem lennének itt a többiek, talán még a tenyerét is össze- ütögetné. — István! Odahaza a Csillagok csillagok-at emlegették... Hogy azt szerette legjobban. — Otthon azt szeretném. Még tart a csönd, még nem mozdul senki. — Ha kívánhatna valamit, mit kívánna? Ami megvalósítható. — Szeretném, ha magyarul írhatnék haza, a családnak. Talán az éneknek köszönhető, talán a televíziós zsebéből előkerülő Marlborónak, az oroszhegyieket nem kísérik vissza rögtön. Rágyújthatnak, kis csoportban összeállhatnak a fémlábas hamutartó körül. Szívják a cigarettát, élvezettel szívják le a füstöt. Szívtak már vajon nyugati cigarettát? Vagy ez az első? Jelképes ez a cigarettázás: a nagy rendszerváltozás, az Eu- rópa-álom ezt a csipetnyi Nyugatot juttatja a székelyföldi magyarnak. Kifújják az illatos füstöt az oroszhegyiek, hallgatnak. A börtöntisztnő már mellettük termett. Civilruhás, vászonöltönyös férfi lép a terembe. A kertjében érte az üzenet, hogy itt vagyunk. Fekete hajú, bajuszos, negyven esztendő körüli férfi. Székely Csaba nevelőtiszt. A börtönalkalmazottak között akadnak magyarok — a nevelőtisztek között ő az egyedüli magyar. — Nem jöhettem gyorsabban — mentegetőzik. — Miben segíthetek? — Mi már végeztünk — mondom. — De az oroszhegyiek szeretnék, ha magyarul írhatnának haza. — írhatnak... Engedélyezve van! Nagy István előlép: — Tisztelettel jelentem, csak románul írhatunk. Én sajnos nem tudok románul. fúj Gyermekeknek hadd írjam meg, hogy viselkedjenek rendesen, segítsenek az édesanyjuknak... Székely Csaba megígéri: az engedélynek érvényt szerez: Nagy István jelentse neki, ha nem fogadnák el a levelét. Az engedékeny hangulatban a velünk lévő börtönpap, Szalontai Barnabás is lehetőséget kap, hogy — afféle rendkívüli lelkigyakorlatként — néhány szót intézzen az oroszhegyiekhez. Bevezetőként, mert a pünkösdvasárnap előtti szombaton a börtönkápolnában istentiszteletet tart majd. Barnabás atya körbe ülteti a négy férfit, ötödikként széket húz közéjük. — Fiaim! Bejöhettem közétek, szólhatok hozzátok, mint a lelkipásztorok. Sokkal idősebb vagyok, mint ti, kérlek benneteket, hallgassatok meg, úgy is, mint öregembert. Most egy szép ünnepre készülünk, hiszen tudjátok jól, a harmadik isteni személy száll le a földre, éspedig tüzes nyelvek alakjában. Úgy, ahogy az Úrjézus megígérte, vigasztalásul. Vass-Kiss Előd nézése kemény, Nagy Imre arca konok. Nagy István kissé oldalra fordítja a fejét, a szeme csillog. Ambrus Pál beharapja a szája szélét. —- Nagy szó számunkra és milyen sokat mondó szó a vigasztalás! Hiszen kiknek van nagyobb szükségük a vigasztalásra, mint azoknak, akik érzik, hogy nem tehetik azt, amit szeretnének. Érzik, hogy megszorítja őket a törvény. Nos, a Szentlélek nemcsak a szeretetet hozza, hanem a vigasztalást, de ugyanakkor a bátorságot is, a lelki békét. Tudjuk, hogy az apostolok is nagyon rászorultak a vigasztalásra, hiszen Krisztus fölment a mennybe, s ők na- gyon-nagyon árvának érezték magukat. A Szentlélek Úristen megerősítette őket, bátorságot öntött a szívükbe, s attól a pillanattól kezdve, hogy a Szentlélek tüze átjárta őket, felemelt fejjel néztek a világba. Megkezdték azt a hatalmas munkát, amellyel az Úrjézus megbízta őket, azzal, hogy tegyék kereszténnyé a világot. Megkezdték a munkát, a Szentlélek Úristen pedig munkálkodott bennük. Bennünk is munkálkodik, minden hívőben, bennetek is fiaim. Ezért legyetek bátrak, legyetek erősek, legyetek imádságos lelkűek és a szívetekben mindig ott legyen a remény! Az elítéltek felállnak, menniök kell. Ambrus Pál még hátranéz, a tekintetével belekapaszkodik Barnabás atyába. Aztán becsukódik a kultúrterem ajtaja, az ablakon át még látom, hogy a négy oroszhegyi rálép a régi várba vezető kőhídra. Börtönőrök mellettük, mögöttük. (Folytatjuk) Kosa Csaba Szentendre terhei Szentendre a 17. század végén a Z/cAy-család birtokába került, a kincstár azonban 1759-1767 között hosz- szas pert folytatott özvegy Zichy Miklósáé Bercsényi Erzsébetté a város tulajdonjogáról. A pert a kincstár megnyerte, Szentendre így a kincstári birtokok közé és a kamara igazgatása aJá került. Ekkor kapta a település urbáriumát is, a korábbinál valamivel többet, 8 000 forintot tartozott fizetni a város az urbárium szerint. Szentendre elöljárói tiltakoztak a királynőnél a terhek növekedése miatt. Mária Terézia a város javára döntött, utasította a kamarát, hogy a Zichyekhez hasonló terheket állapítson meg. Hosszas alkudozások kezdődtek, melynek eredményeként 1772-ben új feltételekhez jutott a város. A megállapodást 1773. augusztus 3-án hirdették ki Pest vármegye közgyűlésén. Az egyezmény főbb pontjai a következők voltak: Szentendre évente 6000 forintot fizet a kincstárnak, az erdő az uradalomé, de a város lakói vághatnak benne fát. Fontos engedmény volt, hogy a megállapodás kimondta: a szentendreieket nem falusi jobbágyoknak tekintik, hanem városi lakosoknak. A kilencedet és a tizedet a város szedte be, megengedték az egyes polgároknak, hogy adójukat előre megválthassák. Az előnyös megállapodás elősegítette a város fejlődését, gazdagodását — ezt egyébként a nem sokkal később megkapott országos vásártartási engedély is jótékonyan előmozdította. Pogány György
