Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-19 / 193. szám
P ontosan egy éve, 1992. augusztus 20-án jelent meg a Magyar Fórumban Csurka István nagy port fölverő Tanulmánya. Ismertnek tételezem föl, hiszen annyit beszéltek és írtak róla, hogy aki nem olvasta, annak is nagyjából tudnia kell, miről szól. Ünneprontásnak tekintették, mert a tavalyi Szent István nap békésnek ígérkezett, az ellenzék is féket tett a nyelvére, a szokatlan nyugalom és egyetértés hangulatában ez volt az egyetlen disz- szonáns hang. Lehet puszta véletlen, de az is lehet, hogy Csurka szándékosan időzítette a „nagy kitálalást” éppen erre a napra. Úgy találta, elég volt a mellébeszélésből meg az elhallgatásból, ideje a kormány fejére olvasni vétkeit és mulasztásait. A téma nagyon hálás volt. Semmi sem könnyebb, mint egy feledékeny és mesterségesen az elégedetlenség állapotában tartott népet ráuszítani arra a kormányra, amely sok tekintetben nem felelt meg az általános várakozásnak. Az általános várakozás, röviden fogalmazva, az volt, hogy a kormány szinte egyik napról a másikra végrehajtja a rendszerváltoztatást: elkergeti, lecseréli a bűnösöket, megbünteti vagy legalább megnevezi őket, igazságot szolgáltat a károsultaknak, alkalmas és feddhetetlen előéletű emberekre bízza az ország ügyeinek vezetését, aminek következtében megindul a virágzó termelés, létrejön az általános jólét és a közmegelégedettség. Unalmas volna elmondani, hogy ehelyett mi történt és mi nem történt, mindenki tudja. Szóba se hoznám az egészet, hiszen jobb lenne elfelejteni, csakhogy most én érzem szükségét annak, hogy ünneprontó legyek. A Tanulmány megjelenését követően ugyanis sajnálatosan elmérgesedett a vita, aminek végzetes következményei lettek és lesznek. Az egyik az, hogy a miniszterelnök és Csurka viszonya korrigálhatatlanul elromlott. Antall és Csurka egyénisége sohasem volt alkalmas a harmonikus együttműködésre, de együttműködésről már rég szó sincsen: keményebb ellenfelei lettek egymásnak, mint a kormány meg az ellenzék. A másik az, hogy a „hívek” tábora megoszlik, ezáltal a Magyar Demokrata Fórum politikai ereje csökken, választási kilátása gyengül. Inter duos litigantes tertius gaudet — ezt nem fordítom le magyarra, mert jobb, ha minél kevesebben tudják. Szaporodnak a pártok, gyülekeznek a vezéijelöltek — az ember haja égnek áll (már akinek van) attól, ki mindenki tetszeleg az önjelölt miniszterelnöki szerepben. Önmagában ez inkább komikus mint tragikus. Ha Antall veszít, nagyjából mindegy, melyik pojáca ül a helyébe. Az sem igazán nagy baj, ha egy csapásra elveszítjük azt a (kicsi) tekintélyünket, amit Európában nyugaton is jneg keleten is az An- tall-politika vívott ki számunkra. Komoly segítségre onnan úgysem számíthatunk mindaddig, amíg a nagybeteg Európa föl nem gyógyul. Az pedig még sokára lesz, sem Antall, sem én meg nem érjük, de még a fi- deszesek sem. Nem akarok beállni a közérzetrombolók népes táborába, akik földi javakban egyre gyarapodva kórusban zengik, hogy milyen gazdasági nyomorúságban senyvedőnk. Járva az országot, látom a lassú rendszerváltozás ezer jelét, a csinosodó városokat és falvakat, a jól megművelt termőföldeket, a mindenfelé épülő infrastruktúrát meg lakóházakat, a kirakatok dús kínálatát, az utazási irodák versengését, az autópark nyugatira cserélődését, az alakulás és fejlődés biztató eredményeit. Látom és érzem a bajokat is, ennél súlyosabb bajokat átvészeltünk már. Nem az anyagi csődtől féltem az országot, hanem az erkölcsi válságtól meg a külső fegyveres támadástól. S többekkel ellentétben tisztában vagyok azzal, hogy Antalinak is ez a kettős veszélyeztetettség köti meg a kezét. Széchenyi, Deák és Eötvös útján kíván haladni, nem Kossuth módjára fegyveres harcban győzni vagy elbukni. Eddig minden győztes forradalmunkat vesztes háború fejezte be — ezt szeretné elkerülni. S ajnálatos módon ezt az ország lakosságának zöme nem érti, minden képzelt vagy valóságos bajért Antalit hibáztatja. Holott a hiba, amit valóban elkövet, egészen más természetű: nem tudja megvalósítani right man on the right place elvét. Alkalmatlan tanácsosokkal, beépült ellenfelekkel veszi körül magát, nem találja a megfelelő embereket, s nem tud szabadulni azoktól, akik szándékosan vagy tehetség híján mindent rosszul csinálnak. E kitérő után vissza a Tanulmány következményeihez. Antall és Csurka útja nyilvánvalóan szétválik. Ezt általában úgy fogják fel, hogy a „közép” megszabadul a „szélsőjobbétól. Ez azonban tévedés, Csurka nem szélsőjobb, nem fasiszta, nem rasszista, egyszerűen magyar, akárcsak Antall. A lényegi különbség köztük az, hogy Antall felelős miniszterelnök, Csurka ellenben nem felelős a szavaiért. Egyfelől többnyire igazat mond, másfelől a mentelmi jog akkor is védi, ha esetleg téved. Hogy miben nem mond igazat, azt nagyon pontosan kielemezte annak idején Antall a Tanulmányból. Azóta sok új állítása hangzott el, egyre szenvedélyesebben támadó hangnemben, egyre ir- ritálóbb modorban — ha ezt még egyáltalán modornak lehet nevezni —, ezeknek is egy részében igaza van, másban nem. Igazságának pontos mérlegelésére nem vagyok hivatott, nem is ez ennek az írásnak a célja. Naivitás volna azt hinni, hogy Csurka igazságaival Antall nincs tisztában. Csurka okos ember, Antall még okosabb, mind a ketten jól tájékozottak. Döntő különbség az, hogy Antall tudja, mit lehet» mit időszerű az igazságokból kimondani, mit nem, Csurka ellenben nem tudja. Úgy hisz a kimondott szó varázsos erejében, mint az ősi táltosok. Nem is alaptalanul, hiszen amint világgá kiált valamit, amit mindenki titkon sejt, óhajt, szívében dédelget, egyszeriben ő lesz a Nagy Mágus, akit követni kell, hiszen azt hirdeti, amit én-te-ő szeretnénk. Sértés nélkül mondom: ez a demagógia Csurkának az ereje. A közhiedelemmel ellentétben a demagógia nem hazudozás, hanem olyan vágyaknak — esetleg igazságoknak — a szenvedélyes kimondása, melyeket a nép (démosz) szívesen hallgat és szívesen hisz el akkor is, ha hiányzik mögüle a lehetőség fedezete. Ez a titka Torgyán nagy népszerűségének, vagy Palotásénak: ígérhetnek fűt- fát, s van annyi eszük, hogy csupa olyasmit ígérnek, amit a hallgatóságuk igazán szeretne. Meg tudják-e valósítani? Remélem, ez sohasem fog kiderülni. Csurka esetében némileg más a helyzet: feltárja a múlt és jelen hibáit, és felvázol egy programot, amely igyekszik a hibákat elkerülni vagy korrigálni. Rokonszenves is volt addig, amíg beérte a tények vagy vélt tények ismertetésével és a kivezető út keresésével. Amióta felelőtlen szenvedélye elhatalmasodott, azóta rokonszenves helyett nem ellenszenvessé, hanem félelmetessé vált. Mibe viszi ez a megszállott ember az országot?! (Csak az egyértelmű tisztázás kedvéért mondom: csurkista — ha van ilyen — sohasem voltam, lapjába 8 hónapja nem írok, pedig nagyon hiányzik az országos fórum; de nem is haragszom rá, megszállott magyarságáért tisztelem, és ezt nem tévesztem össze sem a fasizmussal, sem az antiszemitizmussal. Úgy állok félre az útjából, ahogy az ember egy megvadult bika elől elhúzódik, aggodalommal nézi: hová rohan? Úgy gondolok rá, mint a tisztán látó, de távolba nem néző emberre, aki éppen behunyja tisztán látó szemét és úgy ugrik a sötétségbe, mondván: utánam a vízözön. Ez határolja el Antalitól, aki nem akarja, semmiképp nem akarja, hogy utána vízözön árasz- szon el bennünket.) * Különös emberek a politikusok. Közeledik a választás, és mindegyik párt meg van győződve arról, hogy ő fogja megnyerni. Csurka az igazságában bízik, a kereszténydemokraták az emberek vallásosságában, a szocialisták és kommunisták a sok évtizedes beidegződésben, a kisgazdák Torgyán bűvöletében, a fideszesek Orbán Viktor pimaszságában, az SZDSZ-esek az amerikai nagybácsik pénzében — és az MDF miben? Meglepő módon a népi bölcsességben. Csakhogy népi bölcsesség nincs. Ha volna, akkor nem lenne szükség választási kampányra. Mindenki bölcsen tudná, mit akar, minden hírverés nélkül kereszténydemokratára szavazna a vallásos ember, szocialistára a rejtett vagy nyílt bolsevik, kisgazdára a földművelő, nagytőkésre a menedzser, MDF-re vagy Magyar Útra a magyarság sorsáért aggódó. Minek ehhez kampány? C sakhogy szégyen ide, szégyen oda, az emberek nagy része nagyon tájékozatlan és erősen befolyásolható. Műnyelven ezt manipulálásnak hívják, a látótér helyenként ürességét pedig szkotomá- nak. A legtöbb politkusnak szkotomás látása van: egyszerűen nem látja azt, ami nem az ő politikai koncepciójába tartozik. Majd leestem a székről, amikor egymás után három legpromi- nensebb MDF-személyiség- től hallottam, hogy izgalomra semmi ok, csak az ő pártjuk nyerhet a választáson, mert a népi bölcsesség az utolsó pillanatban erőt vesz a választókon. Ezek a kiváló személyiségek nem látták s nem hallották azt az üvöltést és tapsot, ami egy- egy Csurka-, Torgyán-, Horn- vagy Palotás-szónoklat után híveik tenyeréből és torkából áradt. És a nagy manipulálás még hátravan. A politikai kampányhoz meggyőző erő kell. A leghatásosabb meggyőző erő a siker. Ha a kormánypárt teljesíteni tudná mindazokat a vágyakat és igényeket, amelyeket a lakosság vele szemben támaszt, akkor minden kampány nélkül győzne. Csakhogy a „népi bölcsesség” nem terjed odáig, hogy az elért eredményeket értékelni tudja, ha a „közérzetromboló propaganda” megállás nélkül azt duruzsolja a fülébe, hogy itt minden rossz és reménytelen, de bezzeg ha őrá szavaznak, egyszeriben minden nagyszerű lesz. Eddig csak a liberális ellenzék hangoztatta ezt, és a kicsit gondolkodóknak meg emlé- kezőknek eszükbe juthatott, hogy bármennyire döngeti mellét a liberális ellenzék, mégiscsak ő az, aki a kommunizmusból hasznot húzott, apáink javait — esetleg életét vagy szabadságát — elvette, a templomokat bezárta, a magyar címert megköpdöste stb. — miféle megváltást várhatunk tőle? Épeszű ember akkor sem kívánhatja vissza a kommunizmust, ha a Kádár-féle „puha diktatúrában” jobban ment a sora, mint a mai nehéz viszonyok között. Ebben bizakodhatott az MDF addig, amíg Csurka nem állt a liberális ellenzék oldalára — noha nem ezt akarta, de most mégis egy követ fúj velük, őket erősíti. És ezen a bajon nem segít az, hogy „igaza van”, ha ugyan igaza van. Szeretném nagyon világosan megfogalmazni, mi az, amiben Csurkának igaza van, s miben nincs. Hitelesség kedvéért idézek egy tipikus kulcsmondatot legutóbb megjelent egyik tanulmányából: „...a kör bezárul, az MSZP-ben megtestesült nómenklatúra-hatalom teljessé válik: bent vannak a kormányapparátusokban, az intézményekben, uralják a gazdasági és a pénzügyi életet, kezükben van az AVÜ és az AV Rt., döntő szavuk van az Alkotmánybíróságban és az Állami Számvevő- székben, ügyészeik a helyükön vannak, és a bíróságon is rajta tartják a szemüket.” (Augusztusi Magyar Fórum, 1993. 4. old.) Nem hiszem, hogy van jóérzésű magyar ember, aki ne értene egyet ezzel és a folytatólagos súlyos következtetésekkel. Az egyetértésen túl elismerésünket váltja ki, hogy ezt ki tudta és ki merte mondani, és tulajdonképpen ezt csinálja egy év óta, merem mondani, hogy hőseiesen. Szó sincs nacionalizmusról, magyarkodásról, „csurkizmusról”, egyszerűen arról a szerencsétlenségről van szó, ami a sorsunk, és arról az aljasságról, ami ennek az oka. Mi az, amiben nincs igaza? Ehhez nem magát Csur- kát idézem, hanem egyik szatellitjének, Bognár Józsefnek néhány sorát a Magyar Fórum augusztus 12-i számából. „A mai magyar politika minden irányban sikertelen, az egész nem más, mint egy állandóan nagyobbodó kudarchalmaz... Ütol- só nagy és sikeres államférfink, Bethlen Gábor, ott használta ki szövetségeseit és ellenségeit, ahol csak tudta. És tudta! Nem is dicsér- gették, mint Antall urat külföldön. (Háta mögött pedig lenézik és kinevetik), de féltek tőle, talán gyűlölték is, ám barátságát keresték! Antall úr viszont csak belső' ellenzékével szemben csillogtatja machiavellisztikus képességeit. ” N em szállók vitába a szerző kissé sajátos történeti szemléletével, csak azért idézem: íme, mivé vált Csurka lapja, a korábban annyira szeretett Magyar Fórum. Kinek az oldalán áll? Az idézett sorokból világosan kiderül. És sajnos, maga Csurka is mind többször üti meg ezt a parlagi hangot, túllépve a magát liberálisnak nevező ellenzék ízléstelenségein is. De csak az utóbbi időben, amióta „begerjedt”. S még ezzel együtt is el kell ismerni: a politikai zsurnalisztikában egyedülálló az a stílus, az a világos fogalmazás, az a tisztánlátás és bátor szókimondás, ami Csurkának még azokat a cikkeit is jellemzi, amelyeket jobb lett volna most nem megírni. Annak, amit oktalanul „csurkizmusnak” neveznek, két fontos eleme van: új magyar honfoglalás az egyik, korrupció elleni harc a másik. Tiszteletre méltó és jelentékeny mind a kettő, nem véletlenül hívta ki maga ellen a magyarsággal szembenálló és erőteljesen korrupt liberálkommunisták haragját. A korrupt liberál- bolsevikok rabolják ki az országot és kötik gúzsba Antall kezét. Napnál világosabb ez. Biztos, hogy mind a ketten tudják, mint ahogy Széchenyi és Kossuth egyformán ismerte a közös ellenséget, noha más-más módon akart megküzdeni vele. Az erőviszonyok mások voltak akkor, mint ma, úgyhogy az összahasonlítást nem érdemes tovább folytatni, de ennyiből is megérezhető, hogy Antall és Csurka közt alkati összeférhetetlenség van. A magyar nemzet tragédiája ez, mert kü- lön-külön nem fogják legyűrhetni a liberálbol- sevikeket, amire együtt talán képesek lettek volna. Csurkának a művelődésügy miniszteri székében volna a helye, akkor a könyvkiadás, a sajtó, a média, a színházi és egyéb művészet nem korrumpálódhatott volna, nem marad a szélsőbal blokk kezében, nem csúszik le a béka feneke alá. De hát ennek már lőttek, Csurkából sikerült nacionalista-fasiszta krampuszt csinálni és Antaliból teherhordót, aki a vállán cipel egy rajta kacagó vagy őt átkozó korrupt országot. Bocsánat áz ünneprontásért. Benedek István ÜNNEPRONTÁS
