Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-17 / 191. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 17.. KEDD J3 Még egyszer Darvas Józsefről Egy olvasói levél „Még egyszer Darvasról” (július 29-én jelent meg) denunciáló megállapításokat tartalmaz. Az az érzésem, nem annyira Darvas Józsefnek, inkább nekem szól. Először erről. Nem voltam ugyanis a Híradástechnikai Anyagok Gyárának a népművelője, 1977-ben nem én kaptam ezt a függetlenített állást. Az üzemi könyvtárosi feladatot szerény tiszteletdíj ellenében vállaltam, irodalmi rendezvényeim alapzatául — kedvtelésből. Vállalatomnak huszonhét éven át műszaki beosztásban lévő dolgozója voltam, ezért kaptam a fizetésemet. Irodalmi rendezvényeimet a népnemzeti érdekek szolgálatában végeztem — jeltelenül. Mottóm Veres Péter Egy napszámos énekéből való: „Hogyha nem lehettél szálfa, hát legyél csak cserje vagy legyél csak gyom." Mivel, nem voltam párttag, „bambán termő diófa" — ez is Veres Pétertől vagyon —, ennyire tellett. Az olvasói levél írója — ő szakács —, azt állítja „himni- kus” hangnemben írtam az „írófejedelemről" Darvas Józsefről, az „Egyházi és népi tanácskozások Szárszón” címmel június 22-én megjelent cikkemben. Csak a történeti hitelesség okán említettem az írásban Darvas József nevét. De a következő interjúkban, amit Merétey Sándorral és Sebestyén Lászlóval folytattak, is szó van Darvas Józsefről. Darvas Józsefet 1943-ban a szárszói konferencián hallottam először beszélni és utána 1970-ben, amikor Németh Lászlóval együtt eljöttek Vác- ra a Veres Péterre való emlékezésemre. A következő időpont 1972. ápirilis 29. Az „írófejedelem” 60. születésnapját ünnepeltük Illyés Gyula, felesége Kozmucza Flóra, Féja Géza, Kovács Máté jelenlétében. Mindkét rendezvényről felvételek készültek. Az elsőnek említett rendezvény fotói a Németh László élete képekben című könyvbe és több kanadai kiadványba, míg az utóbbinál az ,Arcok és vallomások” című sorozatban Bata Imre által írt Veres Péter című monográfiájába. „Rongy embernek” ezek a nagy írók nem adták volna nevüket. Rátérve Pétery József váci megyés püspök kálváriájára, és benne Darvas József szerepére: Köztudott, a fakultatív hitoktatásra vonatkozó törvényjavaslatot a koalíciós kormány megbízásából Ortutay Gyula kultuszminiszter teijesz- tette az Országgyűlés elé. Az újságírókarzaton foglaltam ekkor helyet. Darvas Józsefet még a padsorok között sem láttam. Pétery József váci és Shwoy Lajos székesfehérvári püspökök elleni támadásához kiinduló pontok voltak: mindketten protekcióval nyerték el magas egyházi méltóságukat. Shwoy Lajos testvére a kormányzó főhadsegédje, míg Pétery Józsefnek, Petró néven — ha jól tudom — kultuszállamtitkár. Mindketten Mindszenty bíboros hű követői. Pétery József megyés püspök valóságos meghurcolásának eseményeit székhelyén kell keresni, Vácott. 1949 áprilisában egy Budapestről irányított politikai kampány levezetőjét egy váci tanítónőben találják meg, aki kivezényli a középiskolásokat, tanáraikkal együtt a püspöki palota elé az egyházfő gyal ázására. Javában folyik az ordibá- lás, amikor a kapun kigördül Pétery püspök öreg Wanderer- je és ismeretlen irányba hajt. Később tudtuk meg, a miniszterelnökségig meg sem állt. Ott azt mondta, hogy bizonyára bűnös, ha ennyi fiatal akaija a vesztét, tartóztassák tehát le, de az egyház méltóságát ne gyalázzák. — Ezer bocsánat exellenciás uram, ez egy helyi túlkapás azonnal intézkedünk! — Intézkedtek, a túlkapást szervező tanítónőt egy nagy múltú váci gimnázium igazgatójának kinevezték. A két Mindszenty-hű püspöknek azért kijutott a megbélyegzés. A székesfehérvári segédpüspököt, Kisberk Imrét koholt vádak alapján ítélik el, lévén a megyés püspök idős, míg Pétery Józsefet Hejcére száműzik. Ott is hal meg. Petővári Gyula Budapest Cserkésztalálkozó Augusztus 1-jén vasárnap, amikor a reggeli órában megérkeztem Gödöllőre, éreztem, hogy nem csupán egy cserkésztalálkozóra jöttem, hanem sokkal többre. Hetven-nyolc- van éves idős cserkészek jöttek el Hollandiából, Németországból, Svédországból, Franciaországból, Ausztriából, Olaszországból, Erdélyből, és hazánk sok szép távoli városából. Jó munkát! így köszöntötték egymást a fiatal és idős cserkészek. Igen, ebben az országban történt valami, és ma, augusztus 1 -jén Gödöllőn éreztem, hogy most minden út ide vezet. Most éreztem, hogy igen is nagy lépéseket tettünk, hogy valóban nem elszigetelve élünk ebben az Európában. Elbeszélgettem holland, osztrák, német cserkészekkel, akik 60 évvel ezelőtt itt voltak Gödöllőn. Barátságos, kellemes volt az első találkozás. A politikáról nem esett szó, itt mindenki testvériesen beszélgetett egymással. HISTÓRIA Daniel Speer magyarországi útirajza az 1650-es évekből Mi pedig fáradt, szo- • morú hegymászók és sziklahágók összekuporodtunk s rágyújtottunk a szenténekre: „Ha legnagyobb ránk a veszély...” és „Istenben van minden reményünk...” Kezdtünk dideregni is a zord levegő miatt. Magasabbra hágni a sötétség és életveszedelem miatt nem lehetett. A vezető mesélte, hogy már sokan eltévedtek és ott pusztultak. Ha legalább sűrű köd nem szállt volna le, a holdvilágnál valamennyire láttuk volna a magaslatot. Hanem a szerencse végképp ellenünk fordult. Végül is elhatároztuk, ezen a helyen töltjük az éjszakát. Egy idő múltán azt mondja a vezető: „Fiúk, én még megpróbálok egy kicsit feljebb jutni. Nem lehet ez a felhőréteg nagyon magas, ha holdvilágot kapunk, nem maradok én itt. Mégiscsak úgy látom a jó úton haladtunk.” Kértük, hagyja abba, de ő nemet mondott. „Csak pár ember magasságnyi- ra akarok felmászni és óvakodni fogok a veszedelemtől. Ha nem jutok ki hamarosan a holdfényre, visszafordulok.” Alig mászott három ember magasságig, már kiáltott: „Fiúk, hála legyen Istennek, itt a holdvilág. Hallom a zergéket a bokrok között. Rajta! Igyekezzetek hozzám jutni. Jól beakasztom a kötelet és égő kanócot eresztek le vele; így látjátok majd, hová kell feljutni. De vigyázzatok, nehogy félrelépjen valamelyik és lezuhanjon!” Boldogok voltunk, hogy kijuthattunk a holdfényre. Csodálatosnak tetszett, amint a sötét felhőn keresztül a világosságra másztunk. Szerencsésen felvergődtünk valamennyien, de hálát is adtunk Istennek érte: „Oh mindenható Úr Isten! Segíts bennünket továbbra is, hogy kényelmes éjjeli szállásra találjunk.” A vezető bokros helyet keresett és nemsokára talált is. „Istennek legyen köszönet — kiáltotta —, most már kint vagyunk a bajból. Fiúk, csobogást, vízfolyást hallok, remélem, hamar kényelmes tanyahelyre bukkanunk.” Ám jó időbe tellett, amíg egy szép sík, bokros hely következett. Itt akartunk megtelepedni, de ő nem engedte. „Még szétnézek egy kevéssé, nem találunk-e odébb alkalmasabb cseijéket és valami hasadékot, vagy sziklát, ahol a szél ellen védelmet lelhetünk.” Mi pedig elegendő rozsét vágtunk és hordtunk össze. Soká tartott, amíg száraz mohával és giz- gazzal tüzet gerjesztettünk. Mikor már jókora tüzet raktunk, letelepedtünk körülötte. Mindenki evett egy darabka húst, s kapott rá egy tele pohár bort. A vezető kilőtte a fegyverét, mire erős robaj és morgás hallatszott. „Ezek medvék — mondta kalauzunk —, a zajt pedig vadlovak és zergék okozzák, holnap majd eleget látunk belőlük. Itt a kijelölt helyre jutottunk, de nem az igazi úton jöttünk ide.” Alig fejezte be a szavait, akkora mennydörgés támadt, mint valami nagy zivatarnál. Kérdeztük, mi ez? „Ez — felelt — az előbbi lövés visszhangja.” Jó ideig tartott a zaj, néha úgy tetszett, közelünkben van, néha távol. Mikor elült, a vezető még egyet lőtt, mire a dörgés újból kezdődött. Azután lefeküdtünk a tűz körül s aludtunk egy keveset. Alig hogy nekiduráltuk magunkat az álomnak, máris felvert a vezető. „Fel fiúk! Indulnunk kell. De ma különbül viselkedjetek, mint tegnap.” Gondoltunk egyet s azt feleltük: „No ha tegnap nem állottuk meg vitézül a sarat, nem tudjuk mikor!” „Nem mondom, hogy nem igyekeztetek — szólt —, de ma nagyobb dolog vár ránk. Ettől a bérctől kezdve egyre felfelé megyünk, csupa zord, köves talajon. De meg is mutatok nektek mindent, ami itt figyelemre méltó.” „Gyerekek, két nótát elénekelhettek — mondta, miközben elindultunk —, azután hagyjátok abba. Ha egy órányit haladtunk felfelé, vadász módra hatalmasat ordítunk, pu- fogtatunk is, talán lepottyan egyik vagy másik zerge s ott pusztul a völgyben, ahová három vagy négy órára, ha Isten is úgy akarja, érkezni fogunk. Most a legjobbak a zerge-gala- csinok, egy-egy megéri a tallért, vagy többet is.” Megtettünk mindent rendelkezése szerint; hát csak látjuk párszor, milyen nyomorultul potyognak le a zergék egyik szikláról a másikra. „No ezek a mieink” — mondotta a kalauz. Még öt órát mentünk s ekkor megszólalt: „Most elértük a legnagyobb magasságot, ahonnan mindent megmutathatok nektek. De ha kedvetek van egy kis veszedelmes mászásra, még tizenöt öllel feljebb vihetlek benneteket a levegőben.” Egy kicsit különös volt a dolog, de mégis ráadtuk a fejünket és szerencsésen eljutottunk a legmagasabb pontig. Szelet nem éreztünk és láttuk, amint alattunk kis világos felhődarabok úsztak. Egy jó perspektívát is vittünk magunkkal, így ebből a magasságból több mint harminc mérföldnyire elláthattunk. Megpillantottuk az ugyancsak harminc mérföldnyire fekvő Krakkót, s olybá tűnt mint valami nagy vár. A Kárpát-hegység, amelyet a tótok Tatrinak, másképp a Havasnak neveznek, jóval magasabb, mint a svájci, tiroli, vagy a stájer hegyek. Láttunk sok más, ehhez a hegységhez tartozó nevezetes nagy csúcsot is, úgyszintén egyéb velük határos hegyeket, valamint várakat és városokat. Vezetőnk sok különös nevű, ijesztő szakadékot mutatott, ahol sok medvét láttunk, meg nagy tavakat, szép tág zöld környezetben. Ezt a legmagasabb csúcsot Nagyapónak nevezte. Ennek a tetejére szerinte senki nem tud felmenni; de azért mi mégis ott ültünk, összebújva; imádkoztunk, énekeltünk, ettünk, rá megittunk egy tömlő sert és mindenki egy bőrpohámyi bort. Hálát adtunk Istennek, 60 év telt el 1933 óta. De sok minden történt azóta Európában, de sok minden olyan történt, amire ma nem szívesen emlékezünk. A baráti kézszorítások többet értek bárminél. Csodálatos élmény volt találkozni egy olyan cserkésszel, baráttal, akit 40 éven át nem láttam. Micsoda jó érzés volt felidézni a gyermekkort, amikor 1938-ban én is kiscserkész lehettem a somsálybányai 755-ös cserkészcsapatban. Pohl Ferenc Budapest Ki következik? Úgy látszik kicsiny országunkban a mocskolódásnak sosem lesz vége. Most egy olyan újságban találtam egy cikket, amit nem is képzeltem volna, mert nem azt a célt kellene szolgálnia. Amióta túl drágák lettek a rádió- és tv-műsorlapok, a 12 forintos sárga műsorújságot veszem. Igaz elég szűkszavúan tájékoztat a műsorok tartalmáról, különösen ha valamilyen népi-nemzeti műsorról van szó. Annál jobban az amerikai műsorokról. De most nem ez érdekel. Augusztus 3-án kedden a 2-es csatornán összefoglaló volt az úszó Eb-ről. Itt egy hosszú cikket szentellek Rózsa Norbert „gyalázására”. Úgy látszik nem elég, hogy elhagyta az országot, mert nem tudta elviselni a sok mocskoló- dást, de még mindig műsoron tartják. Vajon most, az Eb után melyik magyar sportoló lesz a következő áldozat? Hegyi Katalin Budapest Börzsönyi kisvasút A napokban olvastam lapjukban, hogy talán mégsem kerül ebek harmincadjára a börzsönyi kismozdony. Csak- hát én nem bízom benne, mert hát én nagyon jól emlékszem arra, hogy Kemence község tanácselnöke (a mostani polgár- mester) pártemberhez illő elánnal követelte a kisvasút megszüntetését, s helyette egy út építését a börzsönyi erdőkön át, amivel sikerült volna több olyan állat végleges pusztulását elérni, amelyek az ország más területén már nem találhatók. A viták folytak: őszintén szólva engem szíven ütött, hogy a természetvédők főtitkára is a kisvasút megszüntetése mellett kardoskodott. Most azonban ahogy hallom, állítja, hogy éppen ő volt, aki ez ellen tiltakozott. Együd Lajos Vác akinek kegyessége idáig szerencsésen megsegített, bámulva dicsértük az ő csodálatos alkotását és könyörögtünk hozzá, engedje meg, hogy ugyanígy szerencsével haza juthassunk. Vezetőnk egy kiszögellő rettenetes szikla tövében néhány kődarabból rakott halmocskát mutatott, amelyek alatt bádog dobozkákban pergamenre írt nevek voltak találhatók. Sajnáltuk, hogy emlékünk megörökítésére mi nem hoztunk effélét magunkkal, mire vezetőnk megszólalt: „Nekem van íróhártyám és bádogskatulyám, mit adtok érte, ha átengedem s tollat, tintát is adok hozzá?” Egy forintot ajánlottunk, de meg kellett ígérni, hogy meg is adjuk. Tehát felírta mindenki nevét, életkorát, születése helyét, évét és napját; e lapot betettük a dobozkába s köveket raktunk rá, nagyobb halomba, mint a régi. (Folytatjuk)-w-r * 'll * , | Harmincadhivatal Ipolydamásdon lpolydamásd kicsiny váráról középkori forrásainkban nem sok szó esik. Nem is vár volt, inkább csak kastély; katonai jelentősége a 16. századig így nem is lehetett. Károly Róbert kedvelte a kastélyt, idősebb korában gyakran megfordult falai között. 1523-ig királyi kézben volt lpolydamásd, ekkor az esztergomi káptalan tulajdonába került. 1543-ban vagy 1544-ben jutott a török kezére. Az elpusztult kastély helyén a törökök erődöt építettek. Az új vár hirtelen stratégiai fontosságú hely lett, állandó viták tárgya a magyarok és a törökök között. A török kézben levő vár ellen többször indítottak támadást Pálffy Miklós katonái, de csak 1595-ben sikerült visszafoglalni. A harcokban erősen megrongálódott Ipoiydamásdot megerősítették és állandó katonasággal látták el, egy feljegyzés szerint az 1610-es években 100 gyalogos és 50 lovas szolgált a várban néhány tüzér társaságában. Mivel a váci vám bevételei kiestek, 1622. augusztus 17-én a kamara elrendelte harmincadhivatal felállítását. A harmincadhivatalok feladata a 3,33%-os külkereskedelmi értékvám beszedése volt. Jövedelmük egv része a királynék udvartartását szolgálta, éppen 1622-ben szüntették meg ezt a gy akorlatot és kerültek a harmincadhivatalok egységesen a Magyar Kamara felügyelete és irányítása alá. lpolydamásd várát 1641-ben a török újra birtokba vette, az erőd ekkor ismét elpusztult. Bár rövid idő múlva visszavették a nádor csapatai, a vár nem épült fel később. Pogány György
