Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-14 / 189. szám

ü PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 14., SZOMBAT 13 Kit bánt a kereszt? Mind Bíró úrnak, mind Verő- czei úrnak téves, helytelen az alapállása a szerkesztőségben elhelyezett kereszttel kapcso­latban. Bíró úré azért, mert az ön­magában tiszteletre méltó Dá- vid-csillag egy államnak hiva­talos jelképe, vagy azt is mondhatnám, hogy az izraeli­ta felekezet vallási jelképe. Bíró úr leveléből az állapítha­tó meg, hogy a felekezetnek joga volna a Dávid-csillagnak a szerkesztőség falán való ha­sonló elhelyezéséhez. Egy­részt: ilyen igény tudomásom szerint még nem érkezett hiva­talosan a szerkesztőséghez, másfelől ezen az alapon a töb­bi kisegyház, így az adventis­ták, pünkösdisták, szombatis­ták, nazarénusok, metodisták, baptisták, Jehova tanúi, a kris- nások, a mohamedánok is jog­gal léphetnének fel azonos igénnyel, ami nem tudni, hogy végül is hová vezetne, arról nem is szólva, hogy szer­kesztői helyiségről van szó, nem pedig vallási hovatarto­zást kifejező jelek, jelképek valamiféle múzeumáról. Ami Verőczei urat illeti: én is református vagyok. Verőczei úr! Mi az, hogy semleges politizálás? Látott-e ön már ilyet? Hogyan lehet egy konkrét politizálás „sem­leges”? Ha ön képes lenne „semlegesen” politizálni, ak­kor az ön szellemi képessége elegendő a kör négyszögesíté­sének trigonometriai megol­dására is, utána arra, hogy fá­ból vaskarikát gyártasson. A közületi épület használa­táért, ugyanúgy, mint a bérla­kásért, a használó bérleti dí­jat fizet. A bérbeadó a helyi­ségek rendeltetésszerű hasz­nálatán és a bérfizetésen kí­vül általában nem igényelhet mást. Ha mégis, úgy azt a szerződésben ki kell kötni. A kereszt nekünk, reformátu­soknak — evangélikus, orto­dox és görög katolikus testvé­reinkkel együtt — Urunk ér­tünk elszenvedett halálának a jele, nem csupán a római ka­tolikusoké. „Mert valameny- nyiszer eszitek a kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljö- vend”. I. kor. 11-26. Akinek az úr halálát szimbolizáló ke­reszt szúrja a szemét, az refor­mátus? És ha igen, akkor mi­lyen református? De erre ne nekem válaszoljon, mert ki vagyok én ahhoz, hanem an­nak válaszoljon, akinek tekin­tete előtt, amidőn visszajön ítélni, elolvadnak a hegyek és a halmok eltűnnek, és ak­kor Ön sem fogja kérdezni, hogy ki ez, akinek a tekintete olyan, mint a tűznek lángja. Nem csupán a Horthy-kor- szakban, hanem évszázado­kon át martuk egymást a ró­mai atyafiakkal. Negyven év alatt több ami összeköt, mint ami szétválaszt, kivált, hogy ez a „több” a lényeges és fon­tos: az üdvösség. Ami „ke­vés” szétválaszt, azok nem lé­nyegesek, sem nem fontosak, mert azok közül egy sem az üdvösség kérdése. Ne „ijed­jen” meg: mindez nem jelen­ti, és nem is jelentheti a teoló­giai különbségek összemosá­sát, a parttalan ökumené sen­kinek sem kell. Ami a Bibliá­ban és szimbolikus irataink­ban olvasható, mindazt hi­szem és vallom. Végül teljesen felesleges az Ön által kérdésként előho­zott keresztügyet kiteijeszte- ni olyan témára, hogy: „...egyáltalán nem biztos, hogy csak a kereszthordozó ember egyedül a jó...”, mi­vel ez egyfelől szükségtelen akademizálás, másfelől az Ön bibliaismerete felől bizo­nyos kétségeket támaszt ben­nem. Ezt ne vegye rossz né­ven, nem bántó szándékkal mondom. De ha valaki az Is­ten országára tartozó dolgok­kal a nagy nyilvánosság előtt foglalkozik, attól megkövetel- tetik, hogy állandóan élje azt a Krisztusban elrejtett életet, amelyről Pál apostol ír, és ne kívülről szemlélődve gyako­roljon szeretetben ítélkezést. Verzőczei úr! Önnek a ke­reszt puszta látványa fáj — nem tetszik —, irritálja, ön­nek rossz az optikája. Csala Dezső Szeged Kereszt­kérdések t Megrökönyödve ol­vasom a lapban fo­lyó vitát — támadá­sokat és elhárításo­kat a szerkesztőségi szoba fa­lán függő kereszt miatt. Vallást megtartani való­ban nem kötelező. Vallást ül­dözni egy idő óta ugyancsak nem —- (párt)állami feladat. Lelkiismereti szabadság van. Még inkább vonatkozik ez a vallási jelképekre. Ma­gyarország lakosságának a többsége hisz abban, hogy Krisztus a keresztfán halálá­val megváltott bennünket, így lett már az őskeresztény időkben a Krisztus-hívők­nek a jelképe a kereszt, füg­getlenül attól, hogy pogány­HISTÓRIA Daniel Speer magyarországi útirajza az 1650-es évekből n Harmadnap ismét csúf • összekapás volt az ott székelő Thököly gróf és a pol­gárság között, mivel a gróf a város jószágát a legelőn elko­bozta és behajtatta, mikor az ügy indítóoka felől kérdezős­ködtem, házigazdám részelete- sen elbeszélte a pert. „Thököly gróf, aki csak marhakereske­dőktől veszi eredetét (nem tu­dom, hogy ezt nem merő csú­folódásból mondták-e róla) ugyancsak sanyargatta a pol­gárságot, mígnem kénytelenek voltak őfelségéhez fordulni pa­nasszal és alattvalói könyörgés­sel: mentse meg őket ettől az uraságtól s tegye Késmárkot szabad várossá. A királyi fel­ség kérésüket legkegyelmeseb­ben teljesítette. Thököly, mi­vel másként nem tölthette raj­tuk haragját, mindenféle mó­don boszantotta őket s fenyege­tőzött, hogy még utódai is, ha eljön az alkalmas idő, egyet és mást visszaszereznek. A város fegyvert fogott ellene elkob­zott jószága miatt, s behajtotta a gróf barmait. Thököly gróf viszont a város ellen feneke­den, hogy visszakapja marháit, éppúgy, mint a város akarta a magáét. A legelő és a határ mi­att is viszálykodtak. A lőcsei- ek (bizonyosan a magas fel- sőbbség rendeletére) a késmár­ki polgárok mellé álltak és se­gítségükre jöttek. Naponta ki­újult a civakodás, mind az egyik, mind a másik részéről. Mivel Késmárk városának sok áldozatába került a felszabadu­lás, hiszen ismeretes volt, hogy ezüstneműiket, pohara­kat, kanalakat, öveket, gyűrű­ket, nyakláncokat, karkötőket, egyszóval minden vagyonukat ráköltöttek, hasznát is akarták látni a nekik kegyelmesen en­gedélyezett szabadságnak. Védték tehát magukat vitézül, s ha egyedül nem győzték, a szomszédsághoz futottak segít­ségért. Végül is Thököly gróf kénytelen volt a felséges király kegyelmes parancsolatára a vá­rosról lemondani, s a polgáro­kat felszabadítani. Megtartotta azonban székhelyét, valamint a terület és a határ egy darab­ját.” Minekutána azonban több és jobb birtokai voltak Erdély­ben, oda vonult udvarával együtt és valahára békében hagyta a késmárkiakat. Most folytatott háborújának nem cse­kély okai közé számítható Kés­márk városa is. Még nincs el­döntve nem akaija-e a jövőben ismét örökös tulajdonává ten­ni, miután „változnak az idők és mi is változunk velük”. Ezt majd a jövendő fogja megmu­tatni. Késmárk másként Kaiser­markt városa a Szepességen fekszik, kétórányira a Kárpát hegységtől, a Poprád folyó, a Leibicz patak és a Fehér-víz között. A város környékének földje termékeny, de szőlő épp­oly kevéssé terem itt, mint az egész Szepesben. E helyett fel­ségesen ízletes sörük van, ame­lyet asszonyok főznek. A vá­rosháza, a mérlegház, a Szépto­rony, a Derék- vagy Felső-vá- rostorony és egy művészi fe­szület érdemesek a megnézés­re. Van tót temploma is, mint minden felső-magyarországi városnak. A város közepén áll az iskola épülete, a papiak, a kórház és a harangtorony, de jókora pocsolyákkal körülvé­ve. Thököly grófnak tekinté­lyes várkastélya van, amelyből mind a szabad mezőre, mind a városba éjjel-nappal kijutni. A környékbeli falvak a heti­vásárokra mindenféle élelmet bőségesen és olcsón hoznak el­adni. Másfél órányira van né­hány jó savanyúvízforrás is. A levegő ezen a tájékon egészsé­ges és az ide látszó, kétórányi­ra fekvő legmagasabb hegyek miatt csípős. A nép udvarias német szokásokkal él. A férfi­ak német, vagy magyar viselet­ben járnak, részben félig né­met, félig magyar öltözetben, ami különös látványosság. Az asszonynép is csinosan öltöz­ködik. A szepesi asszonyok ru­hája valamelyest különbözik a felső-magyarországi nőkétől, amennyiben fél, vagy egész gyapotfonalú patyolat vagy tö­rökvászon fátyolukat a fejükre alkalmazott tányérforma kerek fedőre borítják. Ez a fátyol a legelőkelőbbeknél a lábikráju­kig ér. A tehetősebbek színes selyemövet hordanak, a többi polgárnő vagyoni állapota sze­rint három ujjnyi széles, bár­sonyra varrt bogiáros övét. A boglárokba részben drágakö­vek vannak foglalva, különö­sen türkisz, ami nem túlságo­san értékes. Az övékén elől te­nyérnyi széles ódivatú ezüst és aranyozott veretek vannak; ezeket is részben türkisz díszí­ti. Egy ilyen őv ára nem ritkán 100-200 forint. Tanúja voltam egyszer, amint egy polgár a másiknak, aki elköltözött a vá­rosból, egyetlen szép övét adott cserébe egy csinos há­zért. A lányok tenyérnél széle­sebb. jó-arannyal kihímzett, néha gyöngyökkel, drágakö­vekkel rakott pártákat horda­nak, vagy vastag hajfonataik­ba két öl hosszú kétszeresen vett széles selyemtafota szala­gok vannak kötve s lógnak le hátukra. Többnyire szeker- nyét, vagyis csizmát horda­nak, fekete, kék és vörös szín­ben. A Szepesség népe barátsá­gos, beszédes, hűséges és bé­keszerető. A többi felső-ma­gyarországiak a cipszereket malaccsinálóknak nevezik, mert szeretik a malacpecse­nyét. Sz. János napjáig látogat­tam Késmárkon az iskolát, ma­gánúton pedig Frölich Dávid uram híres matematikus tudo­mányába jómóddal belekóstol­tam. Mivel azonban Lőcse vá­rosát ennél jobban dicsérték előttem, többekkel együtt elha­tároztam, hogy még az ősz be­állta előtt oda megyek át. Ezt megelőzőleg pedig Sz. János- nap táján, mint szokásos, meg­tekintem a Kárpát hegységet. Öten vállalkoztunk rá, a rektor úr hozzájárulásával és engedel- mével, aki sok szerencsét kí­vánt nekünk. A kapott utasítás szerint egy, a hegység lábánál fekvő faluban az iskolamestert keres­tük fel, aki megfelelő díjazá­sért hajlandó volt bennünket néhány napon át a hegységre felvezetni s a legnevezetesebb dolgokat megmutatni. Korán keresztények vagy zsidó ke­resztények voltak-e (vagyis, hogy pogányok vagy zsidók lettek Krisztus követői.) A kereszt lett a katolikus egyház szimbóluma, és az is maradt. A hitújítás idejében a reformátusok a nyolcágú csillagot vették szimbólu­mukká, az evangélikusok, minthogy Luther Márton nem volt olyan szigorú, mint Kálvin és Zwingli, megmaradtak a külsőségnél és a keresztnél a templo­maikban. Amióta Szent Istvánt II. Szilveszter pápa koronájával királlyá koronázták, a ke­reszt jegyében élünk. Azért a reformátusok hordják a gomblyukban a csillagot. Az izraelita hitűek is, ha ked­vük lenne hozzá, háborítha- tatlanul gomblyukba tehet­nék a hatágú Dávid-csilla- got, és ha élnek korunkban mohamedánok, ők is a fél­holdat. Aki meg hitetlen (ateista) vagy nem akar kérkedni ho­vatartozásával, illetve hitet tenni külsőségeiben is róla, az ne hordjon semmi szimbó­lumot. De ne is akarjon senkit rá­kényszeríteni a maga akara­tára! Én történetesen 74 éve református vagyok, de tiszte­lettel nézek fel a keresztre, mert Krisztus halálát hirdeti és megváltásunkat, akár templomtornyon, vagy akár szoba falán vagy aranylánc végén, még akkor is, ha egy hippi hordja feltűnési viszke- tegségből. Vagy éppen, mert nem va­gyok katolikus bár a gödöl­lői premontreieknél végez­tem, jelenleg zarándokuta- kat szervezek és a katolikus papnak laudeturral (dicsér­tessék...) köszönök, de azért nem kívánom, hogy a szer­kesztőség falán ne legyen ott a kereszt. Azt se kívánom, hogy az épületek faláról, a hölgyek nyakáról, a templomok tor­nyáról verjék le a kereszteket. Az ellen sincs kifogásom, hogy állami címerünkön, a magyar koronán rajta van az évezredes kereszt. Már csak azért sem, mert e percben nem tudnám — a til­takozókkal szemben, hogy a szerkesztőség falára, templo­maink tornyára, a hölgyek keblére, a koronára és a cí­mer kettős keresztje helyére mit kellene tenni. Talán valamit a közelmúlt jelképei közül? Van válasz­ték, de én csak maradok a ke­resztnél. Fazekas Mátyás Veresegyház érkeztünk hozzá. Első kérdése az volt, hány napra terveztük a kirándulást. Azt feleltük, ezt ő bizonyosan a legjobban fogja tudni. Felvilágosított, hogy há­rom nap alatt sokat lehet látni, és elegendőképpen el lehet fá­radni. Megnyugodtunk véle­ményében és a három nap mel­lett maradtunk. „Tehát — szólt, akkor annyi napra való kenyeret és bort vagy sört kell magatokkal vinni. Ha húst is kívántok, megfőzetek egy pár sonkát vagy zergecombot. Van aztán egy zsákravaló térd- vaskötél és horog, amit felvált­va cipelnetek kell. Puskát is vi­szek, ti pedig valamennyien kaptok egy-egy zergeszarvas ásócskában végződő botot. A vas ásócskával gyökereket fog­tok ásni, a zergeszarv kapasz­kodásra való. Mindenben enge­delmeskedni tartoztok nekem, az én utasításom szerint gyűj­tött növényeket és gyökereket pedig velem megosztjátok. Ha megtartjátok, amit itt előad­tam, csapjatok a tenyerembe: holnap, ha Isten is akarja, ko­rán reggel indulunk felfelé.” A lábbelinket is megvizsgálta. Kettőnek jó magas sarka volt; azt tanácsolta, hagyják ezeket hátra és béreljenek mást az út­ra. Annyit hallottunk a hegy­ség látnivalóiról, hogy a kíván­csiságtól aludni sem tudtunk. Alig kezdett virradni, már fel­keltünk és Isten nevében út­nak eredetünk. (Folytatjuk) Győzelem Biánál 1686 júniusában kezdte meg a iMtharingiai Károly vezet­te keresztény sereg Buda ostromát. Az ország és Európa közvéleménye reménykedve figyelte a küzdelmet, várva a török untlom végét jelentő győzelmet. Pest vármegye gyűlése 1686. augusztus 14-én Gács várában ülésezett A megyei urak határozatot hoztak, hogy Ráday Gáspár alis­pán és Gyürky István személyében küldöttséget meneszte­ttek a keresztény táboriba, tolmácsolják a seregnek a vár­megye együttérzését a harchoz sikert kívánjanak és hálá­jukat kifejezzék. A Gács várában ülésező kögyűlés az­nap még nem értesülhetett arról, hogy 14-én fontos győ­zelmet arattak Lotharingiai Károly katonái. A körülzárt Buda felmentésére a török nagy erőket mozgósított maga a nagyvezér állt a had élére. A keresztény csapato­kat az a veszély fenyegette, hogy két tíz közé kerülnek, megismétlődik a két évvel korábbi helyzet. A török au­gusztus 12-én bukkant fel Érd irányából. A nagyvezír másnap indította meg támadását három oszlopban. A nagy erővel rohamozó törököket azonban visszaverték a keresztény seregek, különösen kitüntették magukat a Pét- neftógí-huszárok a harcban. A török visszavonult. A dön­tő csatára másnap, 14-én került sor Bia — Budaörs térsé­gében. A véres ütközetben nagy győzelmet arattak a Szent Szövetség katonái, meghiúsítva a Buda télmentését szolgáló tervet. A török mindössze 200-300 fős janicsára­lakulatot tudott bejuttatni Budára, az ostromlók ébersé­gét kijátszva, augusztus végén. Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom