Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-13 / 188. szám

i

PEST MEGYEI HÍRLAP

INTERJÚ

1993. AUGUSZTUS 13.. PÉNTEK 9

Beszélgetés Jeszenszky Géza külügyminiszterrel

Riválisaink egyben sorstársaink is

A minap szerkesztőségünk vendége volt Jeszenszky Géza külügyminiszter, aki Vödrös Attila fó'szerkesztő- vel, Deregán Gábor fó'szer- kesztö'-helyettessel és Balázs Gusztáv főmunkatárssal beszélgetett.

— A magyar külpolitika megismertetésében a belpolitikai tájékoztatásnál is felelő- sehh szerepe van a sajtónak, a rádiónak, a televíziónak, hiszen a diplomáciai események kevésbé zajlanak a nagy nyilvánosság előtt. Viszont ezen a területen sem jellemző a rokonszenv, így jelentős történések szinte alig jutnak el az olvasóhoz, a hallgatóhoz. Ön is ezt tapasztalja?

— Magam is osztom azt a nézetet, hogy nagyon veszélyes általánosítani. Ezért, ha a magyar sajtó és a külpolitika viszonyának értékelésével kezdjük a beszélgetést, meg kell jegyeznem, valamiféle javulást látok. A magyar külpolitikát ma a lapok részletesebben, s — különböző elfogultságokkal együtt is — tárgyila- gosabban ismertetik, mint a kormány első évében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a sajtóra a nemzeti érdek érvényesítésében stabilan lehetne számítani. Nem látok minden esetben következetes szerkesztőségi irányvonalat, de még a valahol középen álló Magyar Nemzetben is olykor nagyobb figyelmet szentelnek a magyar külpolitikát, Magyarországot elfogultan, torzan bemutató, esetleg támadó írásoknak, nyilatkozatoknak, mint tényleges irányvonalunk, lépéseink magyarázatának, s ezzel inkább nehezítik, mint könnyítik a dolgunkat.

Szlovákia Európa Tanács-i felvételéről például olyan vélemények jelentek meg, melyek szerint a magyar külpolitika ügyetlen vagy hibás volt. Bírálták, hogy nem kellett volna Szlovákia felvételét nehezítenünk, de azért is, mert végül nem született jobb eredmény. Egyik állítás sem helytálló. Elértük a maximumot a magyar kisebbség javára. Valóban nem tudtuk garantálni, hogy a keresztnév-, a helynévhasználat, az iskolarendszer ügye a felvétel előtt rendeződjön. Az a vélemény érvényesült, hogy a felvétel után, az Európa Tanács mechanizmusainak segítségével lehet majd érvényesíteni a jogos törekvéseket, biztosítani a magyar kisebbséget megillető jogokat. E melletti elkötelezettségét levélben is megerősítette egy sor külügyminiszter, nekem írt válaszában. Olyan újságcikkek is megjelentek a magyar sajtóban, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének döntései nem a magyar Külügyminisztérium és a magyar képviselők fellépésének voltak köszönhetők, hanem az észt szindróma jegyében születtek. Észtországot pár hónapja vették fel az Európa Tanácsba, és az országnak az orosz lakossággal szembeni magatartásával kapcsolatban azóta fenntartások fogalmazódtak meg, de Szlovákia kisebbségpolitikájára nem emiatt figyel a nemzetközi közvélemény. Ez a megközelítés is tünete annak, hogy vannak, akik a magyar külpolitika eredményeit nem szívesen veszik észre.

Határozottan állítom, hogy a Közép-európai Kezdeményezés budapesti csúcstalálkozója is sikeres volt. Nagyon fontos például, hogy Olaszország újra jelentős kezdeményező szerepet játszott. Az elfogadott deklaráció tartalmazza a kisebbségvédelem gondolatát, csak nem abban a szövegezésben, melyben eredetileg mindenki, a szlovákok is egyetértettek, csak az utolsó pillanatban Szlovákia megváltoztatta a magatartását. Nem Magyarország szigetelődött el, ahogy egyes tudósítások sugalmazták, hanem az a magatartás, amely meggátolta a nemzeti kisebbségek problémájának regionális megoldását. A csúcstalálkozó a kereteket mégis megteremtette.

Azt gondolom, hogy aki a kormányhoz közel álló sajtót olvassa, annak módja van megállapítani külpolitikánk eredményeit. Bár a magyar polgárt nemigen izgatja, hogy megszűnt a Varsói Szerződés, hogy kimentek az oroszok, hogy nincs többé KGST; de azt azért nem kellene elfelejteni, hogy bármikor akaratunk ellenére ott találhattuk volna magunkat egy atomháborúban. A Varsói Szerződés megszűntével ez a veszély elmúlt, de ebben vitt kezdeményező szerepünket nagyon gyorsan elfelejtik.

— Nem olyan régen Grósz Károly egy BMW-t kapott a németektől. Egy ország zengett attól, hogy ez mekkora elismerés. Érthetetlen, hogyan alakulhatott ki az a helyzet, amelyben az oroszok kivonulása nem érdekli az embereket.

— Ezen nem is érdemes különösebben keseregni, inkább azzal kell foglalkozni, hogy a további eredmények kapjanak nagyobb visszhangot. Zsebre megy, hogy aktív nyugat-európai politikánk következtében feloldódott az állategészségügyi zárlat. A külpolitikának megvan az a sajátossága — s nem csak Magyarországon —, hogy bizonyos magyarázatot igényel megértetni az emberekkel, milyen hasznuk van belőle. Nem túloztam, amikor azt mondtam, a japán televízióban hosszabb alkalmam nyílt a magyar külpolitikát ismertetni, mint hazámban. Vagy egy négyórás, amerikai magyarokkal folytatott beszélgetés végén azt kérdezték tőlem, miért nem mondom el mindezt otthon.

— A szárszói programot láh'a, abban sem szerepel külpolitikai tájékoztató. Erről mi a véleménye?

— Ez nagyon tanulságos, és mondhatnám, aggasztó. Magyarország számára a külső megítélés nagyon fontos, hiszen bennünket gazdaságilag is a nemzetközi kapcsolatok tartanak fenn. A hazai nemzeti össztermék egyhar- mada külkereskedelmünkben keletkezik. Ott helyezkedünk el, ahol a legnagyobb európai nyelvek, kultúrák találkoznak. Lehet a nemzet sorskérdéseiről úgy beszélnünk, hogy a nemzetközi környezettel szembe sem nézünk? A minap éppen egy nagykövet mondta, Magyarországért ő nem aggódik, a földrajzi és a nemzetközi környezetünk az aggasztó, s tudja, ennek alakulása nem rajtunk múlik. Hátat fordítani a világnak viszont lehetetlen. A Nyugathoz fűződő viszonyunk szinte csupa viszonzatlan szerelem, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy elkeseredjünk. Bizonyítanunk kell, hogy valóban olyan szépek vagyunk, mint ahogyan hisz- szük magunkról. Ma szerencsére nem kell választanunk az orientációk közül. Nem hiszem, hogy az Európai Közösség ne vészelné át a mai időszakot. A franciák például, akik tovább folytatják a németekkel a szoros együttműködést, már nem szorulnak rá, hogy Németország hátában szövetségeseket tartsanak fenn, mint tették a két világháború között. Több száz éve példa nélküli helyzet, hogy Magyarországot az európai és a tengerentúli hatalmak megbecsülik, jó partnernek tekintik, és senki sem akarja ránk erőltetni az akaratát, politikai vagy társadalmi berendezkedését.

Szárszóval kapcsolatban hadd említsek meg egy személyes elemet. A szakkollégiumok és a klubmozgalom 1988. augusztusi „Szárszó 88” táborában — sokan még a részvételt is fenntartással fogadták — egyetemi oktatóként jelen voltam, aláírtam az ott született politikai nyilatkozatot. Az ott kialakult kapcsolatok révén magyar diákszervezetek meghívására Prágában és Szlovákiában előadásokon találkoztam a magyar diákszervezetekkel. Hogy ezek után Balatonszárszón Antall József miniszterelnök mellett én is persona non grata lettem, azt nem személyes sérelemnek tekintem, hanem az egész kezdeményezés fél- resiklásának.

— Öt esztendővel ezelőtt a táborban arról szólt, hogy Európát kettő helyett három egységből állónak tekinti. Miniszterként miként tudja az akkor megfogalmazott gondolatokat képviselni?

— Az ellen emeltem szót 1988-ban, hogy a közvélemény Európát két részre osztotta. Nyugat-Európára — a szabad világra — és a keleti tömbre, s nem nagyon foglalkoztak azzal; hogy a keleti tömbben nem mindenki önként vesz részt. Tudomásul kell vennie a világnak, mondtam és írtam 1988-ban s az előtt is, hogy Nyugat-Európa és a Szovjetunió között van egy tömb, amely nemcsak éhes, de képes is a szabadságra, hagyományait, kultúráját, képzettségét tekintve sokkal inkább közel áll a nyugati társadalomhoz. Akkor még program lehetett Közép-Európa megteremtése. De akkor is azzal fejeztem be, hogy arra kell törekedni, a három Európából egy egységes Európa jöjjön létre. Ma is arra törekszem, hogy ne csak hazánkat horgonyozzuk le stabilan a nyugati világban, hanem az egész régiót, azokat az országokat, melyek velünk időnként riválisak, de végül is sorstársaink! A dunai, középeurópai gondolatot a szomszéd országokból is igen sok neves személyiség képviselte a történelem során. A regionális együttműködés modellje

Nyugaton már működik, itt még nem. A pesszimisták azt mondják, soha nem is fog működni, mert szomszédságunkban nem kerültek, illetve nem maradtak hatalomban azok az erők, melyek a határokat lebontó modellt igazán képviselnék. Úgy gondolom, ha ez késik is, de be fog következni. A szocializmus öröksége súlyosabb, mint gondoltuk. Leninnek abban sem lett igaza. hogy az imperializmus a kapitalizmus legfelsőbb foka. A kommunizmus utolsó szakaszává vált viszont az intoleráns, nacionalista, imperialisz- tikus, hódító gondolkodás.

A második világháború után a közös szenvedés tette lehetővé a megbékélést Nyugaton — elsősorban a németek és a franciák között. Azt gondoltam, s erről sokat beszélgettünk 1968 óta Duray Miklóssal, hogy a kommunizmus összeomlása után összekapcsolja majd a népeket a Szovjetunió politikájának és gyakorlatának a tagadása, és ebből levezethető az érdekek egyesítése. A Nyugatot hozzásegítette ehhez a szovjet veszély. Nálunk pont akkor tűnt el a nagyhatalmi függés veszélye, amikor a megbékélésnek kellett volna megtörténnie. Remélem, nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy új veszély megjelenése ébressze fel a közép-európai népeket.

— Hogyan értékelte Orbán Viktor útját Erdélyben?

— Üdvözlöm, hogy a Fidesz elnöke elismerte: a külpolitikát — beleértve a szomszédsági politikát — nem nagyon lehetne másképp csinálni. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy még aktívabb politikát igényel, hiszen már kaptunk olyan bírálatot: túl aktívan állunk ki a magyar kisebbségek érdekében... Mindig megnyugtat, ha több oldalról kapom a kritikát. Ez azt mutatja, hogy középen vagyok. A Fidesz nyilván arra a szavazóbázisra is gondolt, melyet az elmúlt hónapok belpolitikai eseményei megzavartak. Nagyon szerencsétlen módon éppen a kormánykoalíció bázisából kérdőjelezték meg egyesek hangosan, menynyire következetesen képviseli ez a kormány a nemzeti és a magyar kisebbségi érdekeket.

— Külpolitikánk nemzeti program, de egyben európai liberális gondolkodást is tükröz.

— Sajnálatos és káros, hogy az elmúlt három évben — hozzám közel álló körökben is — a liberális szó negatív jelzővé vált, szinte szitokszóvá alakult. Abban az országban, melyben a szabadságharc zászlóira a „Pro Libertate” feliratot varrták, s mely úttörője volt a vallásszabadságnak. A dualista korszakot is magát szabadelvűnek nevező párt határozta meg, ehhez kötődik a modem Magyarország megszületése, legfontosabb középületeink is. Mi olyan embereknek osztottuk ki e liberális címkét elítélő kifejezésként, akik indíttatását, gondolkodását, hosszú időn át nem ez jellemezte — ahogy ifjúkoromban személyesen is tapasztaltam. Az első nagy vihar akkor tört ki körülöttem amikor a parlamentben kijelentettem, a kormánykoalíció képviseli a leghitelesebben az európai keresztény, szabadelvű és demokratikus értékek összességét.

— Külpolitikánk eredményeit a választási kampányban tudatosítani kellene. Vajon lesz-e erre mód és idő?

— Kell hogy legyen! Szerintem a kampánynak két eleme lesz. Az egyik az első kormányzati periódus mérlegre tétele. Ekkor nem lehet majd mellébeszélni. A tények, a grafikonok nem hazudnak. Ki fog derülni, hány faluban építettek gázvezetéket, kerékpárutat, tornatermet — s hányán váltak tulajdonossá. A másik elem lesz a program. Nem tudom, mennyire lesz vonzó azt hirdetni, hogy jó úton haladunk és ezen kell tovább menni, de remélem, ezzel ért majd egyet a közvélemény, amikor összeveti a ki- próbálatlan ajánlattal, vagy azzal, amely esetleg a múltban már leszerepelt. A külpolitikában igazi alternatívát nem láttam. A Szocialista Párt például bírálta, hogy elhanyagoltuk a keleti kapcsolatokat. Közben kiderült, Jelcin a volt csatlós államok közül Magyarországot tekintette a legfontosabb partnernek. A kereskedelmi forgalom Oroszországgal nem a mi hibánkból esett vissza, de így is a 2.-3. legfontosabb partnerünk ez a nagyhatalom, amellyel szerződések sorát írtuk alá, új viszonyt megalapozva. Jelcin és Erzsébet királynő Ország- gyűlésben elmondott beszédei azt bizonyítják, hogy hazánk több lábon áll, miközben a fő prioritás nyilvánvaló.-—A nemzet józan gondolkodású része bizonyára észreveszi és értékeli ezt u munkát. Bízik-e abban, hogy az MÜF, ha nem is az I990-es arányban. mégis győzni fog jövőre?

— Mindig is hittem a magyar nemzet bölcsességében. Amikor a 80-as évek elején a külföldi tudósítók állandóan arról beszéltek, hogy Kádár János szabad választáson is 95 százalékot kapna, nemcsak haragudtam, hanem megpróbáltam vitába is szállni az újságírókkal, diplomatákkal. Azt hiszem, az eredmények engem igazoltak, mert a jósolt számtól

1990-ben kicsit elmaradtak. A nemzet az elmúlt három évben példás türelemmel viselte — talán öntudatlanul is — a nehéz, népszerűtlen intézkedéseket. Egyfajta hallgatólagos támogatást adott. Remélem, a teljesítményt is mérlegelve meglepetést fog okozni a választáson, s a nagyon sokszor leírt, a külföldi sajtóban is szerény népszerűségnek ítélt MDF rácáfol a közvélemény-kutatás következtetéseire.