Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-10 / 185. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. AUGUSZTUS 10.. KEDD Nem tudni madgyarul Nejem unokabátyja ’84 végén vándorolt ki Romániából Németországba, hosszas hányódás után Münchenben telepedtek meg feleségével és két kislányával A beutazási és letelepedési kérelmüket sógornőm német eredetével motiválták, jóllehet Kati és szülei, — sőt még a nagyszülei is — csupán nevükben hordozták nemzeti hovatartozásukat, a családból senki nem beszélt németül. Az első furcsaságot egy ko- pertán észleltünk, ezen, feladóként Nicolas Müller szerepelt. Nicolas, azaz Miklós, a sógorom, aki negyvenöt évig a Medgyesi nevet viselte. Amikor rákérdeztünk, azt a választ kaptuk, Miki karrierje szempontjából előnyösebb a német név, ezért vette fel a Kati leánykori családnevét, mely jobban cseng Münchenben. "Az érv érthető lenne, ha Miki politikus, művész, vagy netán közméltóságú funkciót töltene be. De ép ésszel nem tudom felfogni, mennyiben ront, vagy javít egy esztergályos szakmai előmenetelén, ha nem Medgyesinek, hanem Müllemek hívják. A nemzeti metamorfózis következő jelét egy telefonbeszélgetés során észleltem, amikor a hívásra Miki tízéves leánya, Alizka jelentkezett. — Nem tudni madgyarul — csicseregte a kagyló-' ba, majd átváltott németre. Néhány pillanatra elakadt a hangom. Alizka azelőtt négy évvel a térdemen lovagolt, miközben én magyarul meséltem a Piroska és a farkast, neki és a húgának, Ritának. — Add az anyádat! — mondtam hirtelen támadt haraggal. — Meg vagytok húzatva?! — dörrentem Katira. — Nem elég, hogy Miki nevet cserélt, mint más a gatyáját?! Ráadásul a gyerekeket is renegátnak nevelitek? Kati dadogva szabadkozott, ám egy rokon, aki náluk járt látogatóban, elmondta, a gyerekeknek nem szabad magyarul beszélniük még otthon sem, és a pajtásaikat is ügy választják meg, hogy még véletlenül se találkozzanak a müncheni magyar kolónia gyerekeivel. A szomorú jelenség ellenpéldáját úgyszintén feleségem családja szolgáltatta. A két Kócs fivér, Tibi és Attila is elpályáztak a román-dák „birodalomból’*, előbb New-York- ban, majd Kaliforniában kezdtek új életet. A sors úgy hozta, hogy mindkettő befutott, Los Angeles legelőkelőbb negyedében, a Bewerly Hillsen laknak. A nagyritkán küldött beszámolók elegáns borítékban érkeznek, melynek fejlécén a két fivér következetesen Kócs Tibor, illetve Kócs Atti- la-ként szerepel. Hosszú ó-val és két t-vel. A sorrendet sem cseréltek fel, elől a vezeték s csak utána a keresztnév. Tibor grafikus, a grafikáit számon tartják és jó pénzért veszik odakint. Láttam egy plakátot, mely egy kiállítását reklámozza. Ezen is úgy szerepel: Kócs Tibor, s alatta zárójelben, magyar képzőművész. Úgy látszik Amerikában a nemzetiség nem feltétel a sikerhez, bár az is lehet, Münchenben sem annak az alapján javadalmazzák az esztergályost, hogy magyar vagy német. Attila sógorom zenész. Ösz- szehozott egy négytagú csapatot, s esténként egy tengerparti lokálban zenélnek. Többnyire nosztalgiázó magyar táncdalokat. Attila dobol és énekel. Magyarul! A Bewerly Hills-i életvitelből következtetve, Los Angelesben van kereslet a magyar zenére. Tavasszal levél jött Tibiék- től, melyben arról tájékoztattak, fiúk, Olivér egy évig Budapesten fog tanulni az ELTE közgazdasági karán. — Ha tudtok, legyetek a segítségére — így a levél, de hogy milyen segítséget vár a sógor, az csak Olivér érkezése után derült ki. — Apukáék azt szeretnék, ha tökéletesíteném a magyar tudásomat. Azt mondják, ha nem vagyok terhetekre, legyek minél többet nálatok és beszéljek sokat magyarul — jelentette be óhaját a húszéves fiatalember, tökéletes magyarsággal. Csupán az akcentusán érződik, hogy a nap huszonnégy órájában többnyire angolul beszél. — De miért pont Budapestre jöttél az utolsó évedben? — kérdeztük tőle. — Ehhez ismernetek kell az amerikai gyakorlatot. Egy pályakezdő szakember előnyt élvez a versenyvizsgákon, ha az amerikai egyetemen kívül egy európai tanintézetnél is eltölt egy-két szemesztert. A magyar egyetemeknek jó híre van odakint, az ELTE-ét különösen magasan jegyzik. Túl ezen, a távlati terveimben is benne van Magyarország, majdan szeretnék itt munkát vállalni egy magyar-amerikai közös vállalatnál. — Gondolod, hogy sor kerül erre? — Meg vagyok róla győződve. A magyar gazdasági élet változásait nagyon is számon tartják Amerikában. Mikiék felől — alias Nicolas — is kaptunk hírt, igaz nem levélben, hazalátogató ismerősünk mesélte, Rita megbukott. ismételnie kell a negyedik osztályt. — Most már ott tart, hogy magyarul nem hagyják, németül meg nem tud rendesen beszélni. A jelek szerint Miki hiába cserélt nevet, attól még a víz nem válik borrá, a renegátság nemcsak nálunk, de máshol sem váltható át anyagi, erkölcsi sikerre. Matula Gy. Oszkár Vadon Pál esete \ Vadon Pál telefonál. Története van a Magyar Postáról. Számos történetem van nekem is. Kinek nincs? Éppen múlt szombaton, izzasztó hőségben másfél órát várakoztam egy levegőtlen teremben, míg hozzájutottam ajánlott levelemhez. A kézbesítés dátuma: július 30., azon a napon családom két tagja egész nap otthon tartózkodott. Meleg volt, a kézbesítő nem jött fel a harmadik emeletre, bedobta az értesítést a postaládába. A kerületi postahivatalban három kisasszony keresgélte a leveleket: ketten a leVélhe- gyekben kutattak, a harmadik kisasszony egy nagy iktatókönyvben jegyezgetett, majd a megfelelő rovátkát aláíratta az ajánlott levél címzettjével. Néztem az órámat, átlagban nyolc percbe telt, amíg egyetlen ügyféllel végeztek. A kisasszonyok fülkéjében is meleg volt, fáradtak voltak, ingerültek. A várakozók között sem csapott magasra a jókedv; nyári szombat délelőtt más időtöltést is el lehet képzelni, mint a sorbanállást. Várakozás közben egyre több ismerős arcot fedeztem föl. Ez is házbeli, a harmadik emeletről, ez is, a negyedikről, ez is, az elsőről... Már négyen voltunk a bérházból, mindnyájan az ajánlott levél értesítőjét szorongatva a kezünkben. Mind a négyen egyazon helyről kaptuk a levelet, a Vagyonkezelő Kft.-től, mind a négyen állítottuk, hogy a kézbesítés napján valaki otthon tartózkodott a lakásunkban. A kézbesítő azonban másképp döntött. Mindnyájunkat odaidézett a szellőzés nélküli, párás terembe. Elfoglaltságot talált számunkra s a három kisasszony számára. Meglehet, utóbbiaknak munkaalkalmat is. A Posta még mindig nagy úr Magyarországon. Vadon Pál is azért telefonál Sopronból — önálló állomása nem lévén, a városi postahivatalból —, mert nem érti a Postát. Nem érti, hogy még mindig mindent meg mernek tenni. Vadon Pál soproni nyugdíjas a megalakulás óta támogatja a Magyar Újságírók Közösségét. Kicsiny havi nyugdíjából félretesz néhány száz forintot, s az összeget negyed-, félévenként elküld, a MÚK címére. Ezúttal háromezer forintot tett postára. Várta a MÚK-iroda visszajelzését, nem érkezett meg. Helyette érkezett egy levél a Magyar Újságírók Szövetségéből, tudakolván: a MÚOSZ mely tevékenységét kívánja támogatni Vadon Pál? A soproni nyugdíjas elfúló hangon hív fel: mi történt? Ő ráírta a feladóvevényre, ahogy máskor is: 1074 Budapest, Csengery u. 1. Magyar Újságírók Közössége. Hogyan került a pénze a MÚ- OSZ-hoz?-— Nem tudom — mondom —, bár vélem, hogy a Posta budapesti elosztójából küldték a MÚOSZ-ba a pénzesutalványt. Nyilván csak az 1-es számot nézték meg, s ugyebár a MÚOSZ címe is egyesre végződik. Andrássy út 101. — Van kedve tréfálni? — döbben meg Vadon Pál*-— Van — felelem. — Nem az ön rovására, mert kimondhatatlanul hálásak vagyunk önnek, s mindazoknak, akik a szájuktól vonják el a falatot, hogy bennünket segítsenek. Tréfálni van kedvem — mert mást nem tehetek. Tamási Árontól, azaz Ábeltől tudom, hogy az ember akkor nevessen legjobban. amikor sírni támad kedve. Én tehát nevetek, mert elképzelem a jelenetet. A kézbesítő átadja a pénzesutalványt az ügyintézőnek a MÚ- OSZ-nál. Egyiküknek sem tűnik föl, hogy az Andrássy út 101. alatti palotában tartózkodnak és nem a Csengery utca 1. szám alatti földszintes, udvarról nyíló ütött- kopott irodában. Az ügyintéző átveszi a háromezer forintot, mert helye van ott a pénznek, ahol amúgy is akad belőle. Nem könnyű fenntartani a több milliárdos ingatlanokat, a székházat: a masz- százs-szalonnak kiadott visegrádi újságíró üdülő ugyan hozza a pénzt, de a tihanyi az ősparkkal, meg a széplaki viszi. És különben is: Bodor Pál, mielőtt kiszállt az elnöki székből, búcsúzásképp leszögezte, hogy a Magyar Újságírók Közössége szélső- jobboldali újságíró szervezet. Vadon Pál is jobban jár, ha nem a szélsőjobbosokhoz jut el a pénze, egyszer még jól jöhet neki ez az utalványtévesztés. Vadon Pál székely ember, így válaszol tehát: — Ne kacagtassuk egymást, mert nem tudjuk abbahagyni! Legközelebb majd, amikor az ajánlott levelemért sorban állok, elmesélem a várakozóknak Vadon Pál esetét. Hátha kacagni támad kedvük, hogy míg mi itt izzadunk, az a kedves ember, aki ide utalt bennünket, már nyakig merült a Balaton vagy a Velencei-tó hűs habjaiba. Kosa Csaba Merre van Európa? Az elmúlt 45 év diktatúrájának kedvenc szlogenje volt csúfondárosan emlegetni a Horthy-korszak történetírásának azt a megállapítását, hogy hazánk a Nyugat védőbástyája volt. Bár ez a megfogalmazás ebben a formában valóban támadható, de kérdem én, hogy minden keletről jövő támadás nem itt fulladt-e ki, legutoljára például 45-ben a szovjet invázió, aminek eredményeképpen a boldog Ausztria ha nem is házasodott szerencsésen, de megúszta a belügyekbe való durva beavatkozást, és a totális vereséget szenvedett Németország, vagy legalábbis annak nyugati része ma Eu-‘ rópa egyik leggazdagabb állama és gazdasági világhatalom. Nem akarok nyugatellenes hangot megütni, ezt elég volt 45 éven át hallgatnunk, mindazonáltal mi Nyugattól csupán két dolgot tanulhatunk meg, a technikai fejlettség valóban impozáns szintjét és a munkaerkölcsöt. Amit viszont például a nyugati szórakoztatóipar nyújt, az sokkal inkább szánalmas, mint követésre méltó, arról nem is beszélve, hogy Nyugat ide. Nyugat oda* az írek állandóan kegyetlenül rob- bantgatnak Angliában, a baszkok Spanyolországban, a maffia folyton gyilkol Olaszországban, és Korzikán sincs nyugalom. Mindettől függetlenül valahogy az a kép alakult ki, hogy Európát, Nyugat-Euró- pa jelenti, és a volt csatlós államok azt a célt tűzték maguk elé, hogy vegyük át Európa viselkedési normáit, a politikát tisztítsuk meg a „keleti” tényezőktől. így történik azután, hogy ha valaki demagógiamentesen és mások bántó sértegetése nélkül szólal fel, felsóhajtunk: végre egy európai hang! Én valahogy úgy érzem, hogy Európa bennünk van, és nem tartozunk nekik semmivel, hiszen ebben a században kétszer zúztak tönkre a ránk kényszerített szerződésekkel. Sokkal inkább ők tartoznak nekünk, ha valaki itt egyáltalán tartozik valakinek. 1956-ban karosszékben ülve, a televízión át nézték, hogy küszködik egy kis nép az elnyomó óriással, most ugyanezt teszik, immár velünk együtt, a délszláv válság esetében is, pedig ez rövid időn belül egy európai, illetve világháborúhoz vezethet. De ha már elfogadtuk, hogy Európa a mintakép, akkor ezt valósítsuk meg határainkon belül éppen úgy, mint a szomszédainkhoz fűződő kapcsolatainkban szenvedélyek nélkül, mérsékelt hangnemet megütve próbáljuk „rendezni végre közös dolgainkat.” Elsősorban politikusaink próbálják európai hangon meggyőzni egymást a maguk igazáról. Az előbb említettem, hogy mi az a két dolog, amit valóban meg kell tanulnunk a Nyugattól. Semmi esetre sem az ellenszenvet keltő reklámhadjárataikat, a magyar szellemiségtől idegen divathóbortjaikat, akár kultúrában, akár öltözködésben, akár a művészeti megnyilatkozásokban. Az egymás közti kapcsolatokban is maradjunk meg a magunk színvonalán. Ha ezt a célt elérjük, akkor talán valóban eljutunk Európába, és Európa is eljut odáig, hogy megértse ezt a népet, amely igazán megbűnhődte már a múltat és jövendőt. Tiszay Géza Mordillo
