Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-20 / 167. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 20., KEDD 13 Gratuláció Nagyváradról Szívből gratulálok a Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjhoz! Nagy hálával köszönöm utolérhetetlen figyelmüket, a meghívást a július 7-ei fogadásra. Római vendégek miatt nem mehetek el, de tisztelő szeretettel köszöntőm a Pest Megyei Hírlap minden munkatársát, a fogadáson megjelenő egyházi és közéleti személyeket! További sok sikert kívánok úgy erkölcsi, mint szakmai téren a Pest Megyei Hírlapnak, s mindég örömmel kapcsolódom a lap munkájához, de az Is megtisztelő számomra, hogy olvasótáborába sorolnak. Forró üdvözlettel, Tempfli József megyéspüspök Nagyvárad, 1993. július 5. Én is szomorú lettem Kitűnő tollú buda- < I pesti levelezőtár- sam, Tiszay Géza v •• úr már több esetben késztetett reagálásra. Nos, legutóbbi, július 10-i írása, melyet „Most lettem igazán szomorú” cím alatt jegyzett — engem is őszintén elszomorított. De nem elsősorban azért, mintha engem nem aggasztanának a jelenlegi obscurus politikai szövevények, hanem Tiszay úr pesz- szimizmusa csüggesztett el! Miről is van szó? Én nem látom olyan tragikusnak Csurkáék kiválását, sokkal inkább azt a belső folyamatot az MDF-ben, amely a kényszerű kiválást előidézte. Csurka István és kizárt társai nem hagyták cserben a Demokrata Fórumot, pártjuk „lökte ki” őket soraiból! Jellemző, hogy például Zacsek Gyula jelenleg is küzd — szerintem reménytelenül! — MDF-tagságáért... Én az MDF részéről észlelek bizonyos „egypárti” tendenciát, mely a régi, paternizáló módon, „felülről” akarja rátukmálni tagjaira, még parlamenti képviselőkre is (!), a szerinte egyetlen üdvözítő irányvonalat! így alapvetően sérül a lakiteleki alap- gondolat: „Az MDF vállalt feladatát annak az alapelvnek jegyében akarja ellátni, amely a többség demokratikus jogainak az érvényesítését az emberi méltóság tiszteletével, a kisebbség és a személyiség jogainak tiszteletben tartásával, a kisebbségi és az egyházi vélemények nyilvánosságával együtt tartja megvalósíthatónak." Óriási tévedés tehát a Csurka-irányzat olyan egyoldalú és sommás jellemzése, hogy „beállt a kormányt kíméletlenül bíráló ellenzéki kórusba”... Ugyanis a — kétségtelen — kormányzati hibák őszinte feltárása „családon beiül” — nem lehet azonos a „minél rosszabb, annál jobb!” alapon működő, feltétel nélküli, tendenciózus ellenzéki magatartással! Sokkal jobban tartok a már évek óta „mumusként” életben tartott, de minden eddiginél reálisabb körülményeket „élvező” ellenzéki fenyegetéstől, a „hosszú, forró ősz”-től! Az áfatörvény módosítása után még csak megjósolni sem lehet a társadalmi feszültségek emelkedésének mértékét. Ezt a „robbanásveszélyt” kormányzati felelősséggel föl nem mérni végzetes politikai vaksággal lehet egyenlő! Pedagógustársadalmunk manipulálói, a Szől- lősiné-féle aknászkülönítmény például már beígérte a szeptemberi sztrájkot, amely az alaphangját készül megadni az összellen- zéki „nagy őszi gyakorlatnak”. Más kérdés, hogy vajon hová tűnt az igazi pedagógustársadalom arányérzéke és hivatástudata, forognak sírjukban a volt „lámpások”, a tűz egykori csiho- lói!? Tiszay Géza úr a volt ’56-osok „széthúzását” megcélozó gondolata engem arra késztet, hogy kimondjam: a rendszerváltás nagy vesztesei ők, hiszen szellemi oldalvizeiken „eveztek” célba 1990- ben a „reformerek”, de ezt követően látványosan megfeledkeztek róluk! Ezekben a borús összefüggésekben, és Tiszay úr pesszimizmusára rácsodálkozva, végül is szintén nagyon szomorú lettem! Brezovich Károly Vác Egyházi vagyon Budapest, csúcsforgalom. A zsúfolt autóbuszon valaki tolvajt kiált. A szokástól eltérően mindenki felzúg, néhány erős ember azonnal elállja az ajtókat. Egy far- mernadrágos elegáns úr feláll, nyugalomra inti az utasokat, majd — mit tesz Isten — felmutatják rendőrigazolványukat, és keresni kezdik a tetteseket. Pillanatok alatt előkerülnek, a lopott ezressel a kezükben. Kattan a bilincs, majd az őrizetbevettekkel együtt, a bűnjelet lefoglalva a következő megállónál leszállnak. A kárvallott soha nem látta viszont a pénzét. Ismerős történet? Nem? Pedig az lehetne — legalább példa gyanánt. A magyar egyházak vagyonáról van szó. Negy- ven-egynéhány éve a ma^ gyár egyházak zsebéből mocskos zsebtolvajok kilopták az iskolákat, kórházakat, rendházakat és az ezek fenntartásához, műHISTÓRIA Vay Sarolta Magyar játszótársaságok A magyar játékszín bölcsőkorát tulajdonképpen a XIII. században élte, ekkor adták elő, mint más kultúmépek- nél, a vallási misztériumokat, és ekkor támadtak a speciális nemzeti típusok, a garabonciás diák, a paprikajancsi, a fajankó, bohó Misi és így tovább. Az Anjouk idejében idegen művészet importálódon Magyarországra, és a visegrádi udvarnál nagy kedvelt- ségnek örvendtek a panopti- kusok, némajátszók — a balett ősszülői. Mátyás király idejében híresek voltak a budai udvar olasz énekesei, akiknek kitűnőségéről 1438-ban Valtura- ni bíboros is megemlékezik egy Budáról Rómába írott levelében. Ez idő tájt a tanulóifjúság is adott elő hősi játékokat, amelyekben a női szerepeket is ifjak játszották. 1692-ből keltezett az első engedély, afféle direktori koncesszió, amelyben I. Li- pót engedélyt ád Bedeus kolozsvári polgárnak, hogy vándortruppot szervezve, falukon és városokon vígsá- gos és szomorúságos darabokat játszhasson, úgy magyar, mint latin nyelven. A XVIII. században aztán végképp tetszhalálba merült a magyar színészet, és a hosz- szas letargia után 1790. október 25-én játszottak ismét először magyarul a budai játékszínen, az ott összegyülekezett diéta karai és rendelnek tömeges részvételével. A magyar Thália küzdelmei a fővárosban, a német múzsával szemben, már közismert dolgok, és tény, hogy a múlt század végétől egészen ennek a századnak az ötvenes, sőt hatvanas éveiig inkább a vidék volt ápolója és dajkája a magyar művészetnek. Különösen Kolozsvár volt utópiája minden magyar színésznek, és ott már erős gyökeret vert a magyar színészet akkor, mikor az ország fővárosában alig voltak gyönge hajtásai. Híres színpártoló városok voltak még Kassa, ahol a Dessewffy és Csáky grófok saját pénztárukból ezreket költöttek a magyar színészetre. Eperjesen, a húszas és harmincas években kapivári Kapy István volt valóságos jótevője, bőkezű mecénása a magyar színészeknek, és már volt rá eset, hogy ha a színjátszó társaság direktora panaszkodott, hogy ma nem lesz bevétel, alig kelnek a jegyek, Kapy titkon pénzt adott patvaristáinak, az ösz- szes jegyeket megvásároltatta, és aztán elajándékozta, úgyhogy Eperjesen, míg ő alispán volt, sohasem volt üres színház. A színpártoló városok sorából nem lehet kifeledni Nagyváradot. A múlt század legvégén és a jelen század elején nagy protektora volt ott a magyar múzsának kisrhédei Rhédey Lajos gróf, aki 1780-ban, mint 17 éves ifjú, a magyar nemesi testőrségbe lépett, később pedig Wurmser huszárezredbeli hadnagy lett. A nemes gróf, Ferenc császár magyar királlyá való ko- ronáztatása alkalmából, 1792-ben aranysarkantyús vitézzé üttetett, s az 1795-i magyar nemesi fölkelésben mint előkelő és gazdag ember, mint a bihari fölkelők ezredes parancsnoka vett részt. (...) Rhédey különben nemcsak pártolta a színművészetet és irodalmat, de maga is írogatott. Első munkája 1781-ben, még gárdista korában jelent meg. Imádságféle ez, és teljes címe: „Mária Terézia római tsászámé, magyarok és csehek királynéja betegeskedése alkalmatosságával a svétziai királyi kövecscség kápolnájában Szent András havának 29. napján, 1780-ban elmondott és kisrhédei Rhédey Lajos nemes magyar testőrző által íródott.” Nagy gonddal a kifejezésekre és formára írt Rhédey, de tartalom kevés volt műveiben, úgyhogy bátran el lehet rá mondani azt, amit a pacsirtára: vox praeterea nihil. Tsekélyke verselményei után — mint ahogy ő maga is nevezi költészetét — darabírásra is adta magát. Ezek közül való volt egy nagy, versben írt prológus, amelyet 1799. március 19. napján a nagyváradi játékszínen, ama híres Mozart-muzsi- kájára és József-főherceg, nádorispán tiszteletére előadott a magyar Nemzeti Játszó Társaság. A prológus a Kisfaludy Sándor versformájában volt írva, s egészen mintaképe az akkori alkalmi daraboknak. Hosszúra van nyújtva, s benne a vezéreszme a hercegnek egekig való magasztalása. A géniuszt ez alkalommal Moór Anna leányasszony személyesítette meg, aki a híres pesti Játszó Társaságnál is aratott már dicsőséget. A két ködtetéséhez szükséges majorátusokat. A tettesek itt is ismertek, tettenérés történt, az elkövetők sem tagadják tettüket. Ennek ellenére — érthetetlen módon — nem csak a büntetéskiszabás ellen ágál az ellenzék, de még a bűnösök megnevezését sem kívánja, a rablott holmi visszaadásáról pedig egész egyszerűen hallani sem akar. A korábban az egyházak által működtetett iskolák 3 százaléka (!) került vissza egyházi tulajdonba. Az iménti példát tekintve: morálisan hogyan magyarázható egy olyan „bírói” ítélet, mely szerint a buszos zsebtolvajok által elemeit érték 3 százalékát kötelesek visszaszármaztatni a sértettnek, a többit megtarthatják... Sőt: a római katolikus egyház prímása (valaha az ország első zászlósura!) fogadja, és tárgyalni kénytelen a rablók utódpártjának elnökével, aki mérsékletre inti! Mintha a buszos zsebtolvaj felkeresné áldozatát, és megkérné: az elrabolt ezer forintból visszaád 30 forintot, elégedjék meg ezzel, és ne legyen telhetetlen... Köztudott: az egyházak nem követelik, nem kérik vissza a teljes elvett vagyont. Már csak azért sem, mert nem tudnának vele mit kezdeni, nincs meg hozzá a kellő apparátusuk, anyagi erejük, lehetőségük. Erkölcsi kötelesség azonban, hogy amit visszakérnek, amit működtetni tud nak, amivel szolgálni, használni tudnak a hazának, azt igenis — mellébeszélés és kivétel nélkül — haladéktalanul vissza kell adni részükre! Ne feledjük: ha az egészet kérnék, az egészet visz- sza kellene adni! A rablott holmi jogtalan használóját ugyanis úgy hívják: orgazda... ...És az orgazdaság morálisan semmiképp nem menthető. Az orgazdaság: bűncselekmény... Horváth László Budapest A leánykar köszöni Örömmel olvastuk a «.JV-jjr legapróbb részletesség- re is kiterjedő cikket a 'V' Gödöllőn vendégeskedő Talange-i Konzervatórium zenekaráról. Köszönjük a Gödöllői Leánykar nevében gyors segítőkészségét, mellyel lehetővé tette, hogy e híradás megjelenhessen, mely számunkra igen fontos volt. Egyben gratulálunk a „Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj” kitüntetéséhez, és kívánjuk, hogy az egyre színvonalasabb Pest Megyei Hírlap továbbra is hasonló népszerűségnek örvendjen. Danku István Gödöllő magyar főúr Láng Ádám és Pesti László voltak, a nádor arcképét megkoszorúzó dicsőség pedig Termetzky Fáni lányasszony. Rhédey Lajos neje, kohányi Kácsándy Terézia is valóságos anyja volt a teátristáknak, és ezen díszelőadás alkalmából is Moór Anna az ő drága skófiumos kötényét és drága briliántos diadémját viselte. Kácsándy Terézia korán elhalt, s a nagyváradi Rhédey- kertben egy kápolnaszerű mauzóleumban alussza örök ál mát. Férje siralmas verseze tekben gyászolta, dicsérve nejét, kinek: Nem csökken tisztelete, Míg a Kőrös apad és árad S míg fennáll Várad, Megmarad becses emlékezete. Ütközet Túra mellett 1849 júliusában Perczel Mór tábornok parancsnoksága alatt megalakult a közép-tiszai hadsereg, mintegy 27 000 fővel, Perczel azt a feladatot kapta, hogy Szolnok—Cegléd körzetében próbálja feltartóztatni az orosz főerőket. Mivel Görgey és serege északi irányban közeledett a Tiszához, az új seregtest korlátozott erőivel csak kisebb vállalkozásokat hajthatott végre. A vakmerő hadműveleteiről híres tábornok 1849. július 20-án serege lovasságával Túráig nyomult előre. Itt találkozott Tolsztoj gróf altábornagy alakulatával. Perczel huszárai heves rohamot intéztek az oroszok ellen. A honvédek reggeltől rohamozták az oroszokat, az Olga nagyhercegnő nevét viselő ezred visszavonult, a csata majdnem véget ért, de orosz segítség érkezett: erőltetett menetben Túrához ért az 5. gyaloghadosztály. A gyalogsági roham megfordította az. ütközet sorsát, ráadásul a gyorsan felállított orosz ágyúk tüze is súlyos veszteségeket okozott a honvédeknek. A korábban hátráló lovasság az erősítés megérkezte után új rohamot indított. Perczel kiadta a visszavonulási parancsot és Tóalmás felé hátrált rendezett sorokban. Az oroszok üldözték honvédeinket, egészen Zsámbokig követték a magyar sereget. Az elesett hősök emlékére a község később emlékoszlopot emeltetett, hirdetve helytállásukat. Perczel vállalkozása rövid időre elvonta az orosz figyelmét Görgey seregéről, megkönnyítve visszavonulását. Pogány György
