Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-06 / 155. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. JULIUS 6.. KEDD Nem kerek abból az „új világból” Tisztelt Főszerkesztő-he­lyettes Úr! Az esélytelenek nyugal­mával írok Önnek, biztos lé­vén abban, hogy egy olyan szellemiségű lapban, mely az Öné, egy liberális (sőt SZDSZ-es) önkormányzati tisztségviselő írásától meg­védik a jobb sorsra érdemes olvasót. Ha mégis rázúdíta­nák soraimat a gyanútlan új­ságvásárlóra, nyilván az ér­telmetlenségig lerövidíte­nék. Amennyiben fenti véle­kedésemben mégis téved­nék, az nemcsak nekem vál­na előnyömre, hanem eddi­gi rossz tapasztalataim ará­nyát is csökkentené. De miért is írok Önnek? Hiszen annyiszor fordult már elő, hogy vezércikkeik, Vélemény rovatuk felett mosolyogva, legyintve nyel­tem le véleményem, gondol­ván, erre válaszolni sem ér­demes. Aki értené válaszo­mat, annak ezen írások úgyis magukért beszélnek, a többieket meg minek bosz- szantsam. Az „Aki átvilágította Ön­magát” című írás azonban olyan remekmű, melyet nem tudok szó nélkül hagy­ni. Most végre megtudhat­juk, nem csupán „komcsi” és „komcsi” között, hanem III/III-as ügynök és III/III- as ügynök között is van kü­lönbség (ami egyébként igaz), s természetesen asze­rint, hogy az illető jelenleg éppen hol ül. (Ez persze már nem annyira igaz az én nézeteim szerint.) Itt szeret­ném leszögezni, hogy ma­gam egyik kategóriába sem vagyok sorolható, így, s ta­lán éppen ezért zavar, s za­vart mindig is az olyan poli­tikus, aki valódi mondaniva­ló helyett élesen és hango­san antikommunista és ügy- nököző retorikát alkalmaz és alkalmazott. Ma ugyanis nem ez az alapvető problé­mája társadalmunknak. Más kérdés, hogy én is job­ban örülnék, ha a köz­életben nem lennének volt ügynökök és zsarolható po­litikusok. Talán nem kell en­nek okát magyaráznom. A kiabálás azonban mindig gyanús és veszélyes. Mi a helyzet Csurka Ist­vánnal. Ő éppen azok közül való, akik előszeretettel vag- dalkoztak a „komcsik” és a „nómenklatúra” felé, akik véleménye szerint folyama­tosan mentik át a hatalmu­kat. Szeretném tudni, hogy a — nyilván írói munkássá­gának részét képező — ügy­nöki jelentéseit ő kinek írta. Hogy mit írt, már nem is igen érdekel. Egy héttel ezelőtt, ami­kor Antall József felfedte, létezik Csurka „csoportjá­ban” volt ügynök, hősünk azt mondta, elképzelhető, hogy aláírt valami papírt. Most ne boncolgassuk a mi­niszterelnök módszereit. Igen érdekes, hogy számára csak akkor fontos valakinek a múltja, ha vele szembefor­dul. Csurka István ügynö- kösködése bocsánatos bűn volt mindaddig, míg lojális volt a kormányhoz. Emlékeztetőül írom, az SZDSZ (Hack—Demszky- féle) törvényjavaslata ép­pen az ilyen alvilági politi­kai módszerek (melyet sza­vaiban egyébként a minisz­terelnök el szokott utasíta­ni) megelőzése érdekében kívánta megóvni a köz­életet a volt ügynököktől. A kormánytöbbségnek ez ak­kor nem tetszett. Ma már látható, miért. Időközben Csurka István emlékezőtehetsége komoly fejlődésnek indult. A Ma­gyar Fórumban részletesen számol be beszervezésének körülményeiről. Ön szerint — írása legalábbis ezt su­gallja — ezzel kiválóságát bizonyította hősünk, aki „egykor minden erejével, írói tehetségével a régi rend­szer megdöntésén, lebontá­sán fáradozott”. Nos, miért is vonnánk ezt kétségbe? Ezt igazolja az is, hogy szemben azon barátaimmal, akik indexen voltak, állásukat vesztették, írásaikat elkobozták, sze­gény Csurka István az álta­la oly sokat ostorozott kul- túrkomisszár idejében több József Attila-díjat kapott és hivatalosan ünnepelt író volt. Bánó Attila írása végén azt kérdi: „Nos, Uraim, lás­suk, ki veti rá az első kö­vet?” Nos, Bánó úr, tehet­ném én ezt az efféle „bűn” el nem követőjeként is. Sok­kal inkább teszem azonban azért, mert Csurka István — aki a korábbi kirekesztő rendszer ügynöke volt — ma ismét olyan eszmét hir­det, mely kirekeszt és félel­met kelt. Nevelni akar és ráteleped­ni a társadalomra, igazság- osztóként. Ha nem megy szép szóval, nem idegen tőle az sem, hogy a rendőrsé­get javasolja igazának nyo- matékául. Valódi múltját megismerve ezen ne is cso­dálkozzunk. Én azonban abból az „új világból”, ahol a közéletnek meghatározó szereplője le­het egy ilyen ember, köszö­nöm, nem kérek. Remélem, ebben sokan osztják a véle­ményemet. Wittinghoff Tamás Budaörs Tisztelt Wittinghoff úr! Ön azt írja, hogy a vezércikkeink, il­letve a Vélemény rovatunkban megje­lenő írások felett olykor mosolyog és legyintve nyeli le a véleményét. Meg­értem Önt, hiszen gyakran érzek ha­sonlóképpen, amikor a sajtóban — nem kevés helyen — a nemzeti, a né­pi, a keresztény eszmekörhöz tartozó személyiségeket, nézeteket, mozgal­makat bírálnak, vagy ezekkel szembe­nálló eszmeiséget igyekeznek a talap­zatra emelni. Azonban sohasem le­gyintek az okosan érvelő, színvonala­san megírt véleményekre. Remélem, hasonló okokból kifolyólag Ön sem szokott legyinteni például Fekete Gyu­la, Benedek István, Török Bálint, Sán­dor András, Fábián Gyula, vagy a fő­ként ünnepi alkalmakra ugyancsak ne­künk író Tőkés László, Éutó Dezső, Jeleníts István, Szokolay Sándor, Döb- rentei Kornél, Sándor György vélemé­nyére. Önt zavarja a hangos antikommu­nista retorika, amely „nem alapvető problémája társadalmunknak”. En­gem is zavar, ha egy politikus nem a társadalom alapvető problémáira fi­gyel, s nem a jobbítás, a gyakorlati megoldások érdekében politizál, ezért feltételezem, hogy e tekintetben pártjá­nak egyes vezető politikusai is zavar­ják Önt, hiszen az a magatartás, ame­lyet kifogásol, cseppet sem volt ide­gen az SZDSZ-től a kilencvenes vá­lasztások idején. Ön szerint Csurka nem csupán alá­írt, de ügynöki jelentéseket is készí­tett. Fogalmam sincs, honnan lehet ezt tudni — én még az aláírásnál tartok —, azonban úgy vélem, fontosabb en­nél, hogy az író-politikus körül fellán­goló újabb viták ismét tudatos arányté­vesztéshez és az ebből fakadó hamis következtetésekhez vezetnek. Például az SZDSZ törvényjavaslata, amely — ugyancsak az Ön állítása szerint — a közéletet kívánta megóvni a volt ügy­nököktől, nem Csurka múltja miatt volt elfogadhatatlan a kormánytöbb­ség számára, hanem többek között azért, mert nem terjedt ki a sajtó, az igazságszolgáltatás, a felsőoktatás fon­tos területeire. Az emlékezetes Kó­nya—Pető-vita során is világossá vált, hogy a javaslatnak ilyen értelmű módosítása, illetve egy ennek megfele­lő javaslat kidolgozása az SZDSZ szá­mára elfogadhatatlan lenne. Amennyi­ben komolyan vennénk egy olyan fel- tételezést, hogy a kormányzat törvény- alkotói tevékenységét az Ön által emlí­tett szempontok befolyásolják, akkor komolyan kellene vennünk olyan, ez­zel ellentétes vélekedést is, hogy az SZDSZ a napi politikai érdekeire építi a törvényjavaslatait. Az igazi kérdés ezért nem az, hogy milyen volt az em­lített törvényjavaslat beterjesztésekor Antall és Csurka viszonya, hanem sok­kal inkább ez: miért nem jó az SZDSZ-nek a sovány lúd helyett a kö­vér lúd? Ami Csurka irodalmi díjait illeti, azo­kat valóban az egypárti diktatúra idősza­kában kapta, de ebből nem vonnék le messzemenő következtetéseket, hiszen köztudott, hogy a rendszer olykor azo­kat is vállon veregette, akiket cseppet sem kedvelt. Nem tudom, hogy az Ón egykor indexre tett barátai között hány Csurka formátumú író van, de ne feled­je, a diktatúrákban nem szokatlan jelen­ség az, hogy kesztyűs kézzel bánnak a kiemelkedő tehetségekkel. írása vége felé Csurkát a korábbi ki­rekesztő rendszer ügynökének nevezi, s erre is hivatkozva vállalja, hogy első­ként vesse rá azt a bizonyos követ. Tisz­telt Wittinghoff úr, ám tegye. De azért javaslom, tartogasson valamit az igazi főbenjáró bűnösöknek is. Azoknak, akik még ennyit sem mondtak nekünk: bocsánat! Tardi Sándor grafikája Az idegenek maradnak Mindeddig nem tudtam meg­szokni a földön ücsörgő kol­dusokat. Megdöbbentő, hogy a főváros legforgalmasabb ut­cáin, terein az emberek több­sége — ezrek és ezrek — mi­lyen szenvtelenül megy el el­lehetetlenült embertársai mel­lett. Mi ennek az oka? Ha ma­gamba szállók, és elgondolko­dom ezen, egyetlen­egy magyarázatot találok: a jelenségtől való idegenke­dést. Sajnos — velem együtt — az utca embere a , jobb, ha oda sem nézek” értelmű felfo­gás szellemében igyekszik csitítani lelkiismeretét. Mert mitagadás, nem szemet gyö­nyörködtető egy nyilvánvaló­an súlyos beteg ember látvá­nya az aszfalton, a porban. Új idők és új gondolatok. Az idegen szép! — halljuk egyre gyakrabban innen-on- nan. De tudjuk-e, mit jelent ez a rövid mondat? Az ide- genség sok mindent, tőlünk elidegenedett koldust is jelent­het, és valóban az ellenséges­kedés, sőt a gyűlölet forrása is lehet. Ez mindenképpen rossz, és semmiképpen nem szép. Mindenkiben kialakul­hat bizonyos viszolygás a má­sok személyiségéből, maga­tartásából fakadó taszító jelen­ségek nyomán. Azonban eze­ket egysíkúan megítélni osto­baság. Államalapító királyunk in­telmeiben figyelmeztetett: az idegenek gazdagítják az or­szágot. A mi népünk rendkí­vül türelmes. Történelme fo­lyamán sok-sok népet-nem- zetséget, s velük számtalan új jelenséget, szokást mindenna­pi részévé volt képes tenni. Képes volt, annak ellenére, hogy az idegenek néha túl idegenekké lettek. (Lásd a Bánk bánt, éppen torzítás alatt álló nemzeti operánkat!) Azt hiszem, mi már régen bebizonyítottuk: rá tudunk érezni, hogy az idegen mikor szép. Ezért talán nem itt vol­na a legnagyobb szükség az örökös felhánytorgatásra. Nem szabad, hogy lelkiisme­retünket ilyen frázisokkal ter­heljük, mert az idegenek — miként a koldusok is — úgy tűnik — maradnak. Feke László Mozgalom a gyűlölet ellen Azt hiszem, nehéz találni még egy olyan mozgalmat, amely szebb célt tűzött vol­na maga elé. Feloldani a leg- visszataszítóbb, de ugyanak­kor sajnos nagyon is termé­szetes emberi érzelmi meg­nyilvánulást, helyébe egy­más megértésének és megbe­csülésének óhaját állítani. A keresztény vallás pedig a he­gyeket mozdítani képes sze­retet hatalmát hirdeti. A ma­gam részéről mindig megelé­gedtem volna azzal, hogy a gyűlöletet próbáljuk ha nem is kitörölni az emberi élet­ből, de legalábbis csökkente­ni. Azt, hogy mindannyian szeressük egymást, túl szép, majdnem teljesen elérhetet­len célnak tartottam. Maga a mozgalom tiszte­letreméltó vállalkozás, ami­hez minden jóérzésű ember tiszta szívvel sikereket kíván­hat. Hogy azután ezt a zakó­ra vagy blúzra tűzött cédul- kával kívánja-e kifejezni va­laki, vagy úgy gondolja, hogy bizonyos más jellegű mozgalmakban kísérli meg érvényesíteni elismerést ér­demlő gondolatait, ez már más kérdés. A megdöbbentő viszont az, amikor e mozgalomhoz csatlakozóktól hallunk olyan megnyilatkozásokat, ame­lyek mindenről árulkodnak, csak éppen a gyűlöletmentes­ségről nem. Sok ellenzéki hangoztatja a mozgalomhoz való tartozását. Visszatekint­ve az ellenzék több mint há­roméves működésére, úgy ér­zem túlzás lenne azt monda­ni, hogy ez a gyűlölet elleni tiltakozás eddigi tényleges tevékenységükben mindig előtérben állt volna. Ma, amikor úton-útfélen a kormány és a kormánypár­tok elleni legdurvább kiroha­nások tanúi vagyunk, és eze­ket a dühödt ítéleteket éppen a fékevesztett gyűlölet su­gallja, nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a gyűlölet felkeltésé­ben az ellenzéknek nem kis szerepe volt. A Mozgalom a gyűlölet ellen szellemében ezerféle jogos és nem ritkán jogtalan bírálat két irányban próbálta a kormányt lehetetlenné ten­ni. Az első cél az volt, hogy mindenki lássa be, ez a kor­mány koncepciótlan, hozzá nem értő emberekből áll, akik csak maguk és pártjuk érdekeit tartják szem előtt, a másik cél pedig, hogy nevet­ségessé, sőt gyűlöletessé te­gyék őket az ország közvéle­ménye előtt. A hároméves rendíthetet­len piszkálódássorozatnak azonban volt két elgondol­koztató tünete. Az első az alig pár hónapja hivatalba lé­pett kormány ellen megszer­vezett taxisblokád, a másik a Csurka-tanulmány és az ok­tóber 23-ai incidens körül csapott óriási hangzavar, mindkettő azzal a nem tit­kolt céllal, hogy a kormányt megbuktassák, vagy leg­alábbis a tekintélyét lejáras­sák. Tudom, hogy vannak par­lamentek, ahol többet enged­nek meg a képviselők ma­guknak, mint nálunk, de azért úgy érzem, az első lépé­seit próbálgató magyar de­mokrácia esetleges hibáit jobb indulattal is lehetett vol­na bonckés alá venni. Éppen a gyűlölet elleni mozgalom szellemében valamicskével nagyobb türelemmel és fő­ként a pánikra amúgy is haj­lamos tömegek sokkolása nélkül. Tiszay Géza

Next

/
Oldalképek
Tartalom